A jó tanulók felelnek

Borzalommal, megdöbbenéssel ír az összes mozlim híroldal a mumbai terrorcselekményekről. A hirtelen és komoly véráldozat árán híressé vált, eleddig ismeretlen csoport a többi, hasonszőrű szervezethez hasonlóan elővette a vallási kártyát, és a tömeggyilkossághoz elegendőnek tartotta Korán-idézetekkel dobálózni. Egyetlen gyilkosságot sem lehet igazolni az iszlám érveivel, de nem is kell, hiszen itt sem vallási kérdésről, hanem csúf politikáról van szó.
India sem hisz a hőzöngő vallási radikálisoknak, néhány órával a tömeggyilkosság után Manmohan Szingh kormányfő kimondta a varázslatos szavakat, amelyek arrafelé általában megoldanak mindent: az eseményekért Pakisztán a felelős. Nem volt semmiféle vizsgálat, de nem is volt rá szükség, mert Újdelhi úgyis Iszlámábádban látja a világ mételyét, talán mondani sem kell, hogy ez kölcsönös, Pakisztán-szerte Indiával ijesztgetik a rossz gyerekeket. Ha Karinthy jó tanulója nem egyedül biccentene, mikor meghallja a csonka gúlát érintő feladatot, hanem maga mellé vett volna egy társat, vele pontosan megegyező képességekkel, akkor lennénk helyben, s nevezhetnénk el a fiúkat Indiának és Pakisztánnak. A két tanuló úgy mondja fel az Egyesült Királyság által feladott leckét, hogy abban nincs semmiféle hiba, pedig már senki sincs, hogy ellenőrizze a nebulók tudását. Az egykori hatalmas gyarmatbirodalom visszavonult kicsiny szigetére, hatása továbbra is érezhető, de vasmarka már nem szorítja Ázsiát.
Angliának kellett India, csak nem az, amelyet most is látunk, hanem még a régi, amelybe a mai Pakisztán is beletartozott. Brit India 1947-ben kiáltotta ki függetlenségét, amelyet jó évszázados harc előzött meg. A küzdelem akkor elsősorban a brit gyarmatosítók ellen folyt, de egy percig sem hagyták figyelmen kívül a hagyományos ellenséget, azaz a mozlimok a hindukat, és viszont. A XVII. század végétől a mogul birodalom tett arról, hogy az alávetett hinduk ne szeressék a mozlimokat, de összeomlásakor hatalmi vákuum keletkezett, amelyet a britek töltöttek ki a XIX. század közepén. A lázadásokat elfojtották, a hatalmukat konszolidálták, és száz évig csak szunnyadt a parázs. Mikor egyértelművé vált mindenki számára, hogy Brit India össze fog omlani, elkezdődött a helyezkedés a nemzeti-vallási vonalak mentén. Mahátma Gandhi és Dzsaváharlál Nehru világszerte elismert politikusokká váltak, akik kiharcolták India függetlenségét, de ezzel egy időben háttérbe szorultak a mozlimok, akik nem akartak egy államban élni ellenségeikkel. A függetlenség kikiáltása előtt öt hetet töltöttek a britek az érintett közösségek képviselőivel, hogy meghúzzák a határvonalakat, majd az államok megalakításakor megindult a népvándorlás. Az újonnan kialakított Indiai Unióba menekültek a Pakisztáni Domíniumba került hinduk, miközben a mozlimok az ellenkező irányba igyekeztek. A britek szerint nagyjából kétszázezren haltak meg néhány nap alatt, a mértéktartó szakemberek azonban legalább egymillió áldozatról beszélnek. A hírhedté vált Radcliffe-vonal – az Indiát korábban soha meg nem járó Cyril John Radcliffe műve, aki a hozzá hasonlóan felkészületlen Louis Mountbatten, India utolsó alkirálya alatt dolgozó ügyvéd volt –, a két állam határa örökre elvetette a viszály magvát a térségben. Nem beszélve azokról a brit kegyből kvázi függetlenséget élvező maharadzsákról, akik saját érdekeiket képviselve próbálták kijátszani a két új országot, miután nekik joguk volt dönteni, kihez akarnak a jövőben csatlakozni. Ezek egyike volt Hari Szingh, Kasmír és Dzsammu hercegség ura, akivel Mountbatten úgy egyezett meg, hogy megvédi az országot a betörő pakisztáni csapatoktól, ha Indiához csatlakozik. Az akkor 77 százalékban mozlimok lakta Kasmírért elindult a harc, az első indiai–pakisztáni háborúban a terület kétötöd része Pakisztánhoz került, a fennmaradó Indiánál maradt. Azóta további három háborút vívott egymással India és Pakisztán a nagyjából százezer négyzetkilométernyi földterületért, különösebb eredmény nélkül.
A határvonalat rosszul húzták meg, a hercegségek önrendelkezési joga felborította a várható erőviszonyokat, Kasmír pedig nukleáris háború határára sodorta a két ázsiai nagyhatalmat. Az ellenzők azt mondják, Radcliffe nem tudhatta volna jól meghúzni azt a vonalat, hiszen a lakosság nem lakott egy tömbben, a megoldás a lehető legkevesebb fájdalmat jelentette. Erről nyilván nem lesz soha bizonyíték, de nehéz elképzelni, hogy London jobb állapotban hagyta volna ott a korona egykori gyémántját, mint mondjuk a felsőbb utasításra összetákolt Irakot. Ez utóbbi sem más, mint egy mesterséges ország a közel-keleti brit érdekek képviseletében, soknemzetiségű, számos vallás fiai élnek ott, különböző kultúrák gyűjtőhelye. Megosztott, így aki elég erős és eltökélt, az uralkodhat felette. India és Pakisztán, a két jó tanuló manapság már nagyon sokat tud, még atombombát is készítettek egymás ellen, a mozlim fél pedig felépített a semmiből egy komplett fővárost azért, hogy Kasmír közelébe kerüljön a központja. A Brit Birodalom korszakának ugyan vége, s meghagyták a szeretve gyűlölt Indiának a vasúthálózatot, az oktatási rendszert, az angol nyelvet, valamint a kiváló nyomtatott sajtót, s megszerettették a szubkontinens népeivel a sehol máshol nem játszott sportot, a krikettet, de amolyan utolsó ajándékként a kétszereplős – Banglades 1971-es függetlenségével háromra bővülő – harc közepében ott hagyták Kasmírt. A háború egymás ellen folyik, a birodalom időszaka pedig megszépül az emlékekben.
India tökéletes leckefelmondására Pakisztán hasonlóan szépen válaszolt, ugyanis közölte, a nyugati határszélről a keletire kényszerül átcsoportosítani százezer katonát, így véve elejét az indiai agressziónak. Ha viszont nincsenek nyugaton a katonák, az a világméretű amerikai projekt, a „terrorizmus elleni háború” jelenlegi legvéresebb hadszínterének kisebb kudarcát is hozza. Pakisztán ugyanis azzal foglalkozik, hogy Amerikával karöltve irtja saját radikálisait, csak Washington szerint túl lassan, ezért időről időre – az újságírás trükkjét elővéve – a „NATO-csapatokként” említett amerikaiak átcsapnak Afganisztánból a határon, és megölnek jó néhány embert szövetségesük területén. Van bizony elég gondja a kétes hátterű pakisztáni államfőnek, akinek az országa valóban otthont jelent számos irreguláris fegyveresnek, de egyértelműen áldozata is a terrorizmusnak. A rendteremtés azonban számára ott kezdődik, hogy ellenállunk India gonosz terveinek, Újdelhi pedig széles körben terjeszti, a mumbai támadással Pakisztán átlépett egy határt, a kapcsolatokat már nem lehet helyreállítani.
A mumbai vérengzésre valóban kell valami választ találni, ám nagyon félő, hogy senki sem fogja ott keresni, ahol valóban kellene. A mesterségesen szított ellentétek miatt már most kihasználják az érintettek a szörnyűségeket politikai céljaik igazolására, s nem követik visszafelé a letekeredett fonalat az útvesztőből való kijutáshoz. Ha megtennék, talán az is kiderülne, hogy egyáltalán nem lehetetlen együtt élnie a hindunak a mozlimmal, s hogy őket a britek nagyon csúnyán becsapták hatvan évvel ezelőtt.