Balázs fia már többször vezényelte a műveit, legutóbb a debreceni 75 éves születésnapi szerzői estjén a Stabat Mater ősbemutatóját. Mennyiben nyúl másképp a műveihez, mint más karmesterek?
– A karmesternek az a feladata, hogy megfejtse azt az üzenetet, amit a szerző a partitúrába kódolt. Balázs sem teszi másként, mint más karmesterek. Csak ő rendelkezik azzal a többlettudással, hogy anyanyelvi fokon ismeri a zenémet, hiszen gyermekkora óta abban nőtt fel. Így a Stabat Mater elvezénylése sem jelenthetett neki nagyobb gondot, mint ami egy új műnek kijár, hiszen mögötte már több mint 50 opera elvezénylése áll. Az esetet csak az bonyolította, hogy a sors véletlene folytán én nem tudtam részt venni egyetlenegy próbán sem. Úgy ültem be az első előadásra Nagyváradon, hogy nem hallottam a műből egy hangot sem. Mégis nyugodt voltam, és nem csalatkoztam. Néhány apró észrevétel elmondása után a darab debreceni bemutatása már olyan volt, mint amit elképzeltem. Az operai tapasztalat pontosan abban segített neki, hogy én a húsz versszakból álló versfolyamot nem tételekre bontva, hanem egytételessé formálva komponáltam meg.
– Rengeteg vokális művet jegyez és a Madáchban komoly színpadi gyakorlatot szerzett. Hogyhogy nem írt operát?
– Valóban, az operaírásra való felkészülés hátsó gondolatával teltek az évek a Madách Színházban. Valószínűleg azért nem történt meg mégsem, mert alapvetően lírai alkat vagyok és az operához nagyfokú drámai készség kell. Talán azért sem, mert még nem találkoztam olyan operaszöveggel, ami annyira megfogott volna, hogy életemből 3-4 évet arra áldozzak. Illetve egyszer találkoztam egy olyan darabbal, ami igen közel állt hozzám, de akkor elkövettem azt a hibát, hogy kikértem operaíró barátaim véleményét a szövegkönyvről, és mindannyian egyértelműen lebeszéltek róla.
– Miből fakad a vokális művek nagy aránya?
– Magyarországon virágzó kórusélet van, illetve sajnos csak volt, és nagyon sok barátom vezetett kórust, akik sorra kértek tőlem műveket. Egy idő után rájöttem, hogy van hozzá affinitásom. A dallam, amit én egy pillanatra sem felejtettem el, nagyon fontos a vokális stílusban, és úgy látszik, hogy az énekesek méltányolják az énekelhető szólamokat.
– Változtatott a szemléletén az, hogy a Madách után zeneszerzés- tanár lett?
– A fiatalokkal való foglalkozás rengeteget jelent számomra, még a mai napig is tanítok. Tanítás közben kénytelen vagyok megfogalmazni azokat a gondolatokat a szakmáról, amiket egyébként az ember nem szokott kimondani, csak tud és követ. Nagy élmény látni a fiatalok kibontakozását. Én is sokat tanulok tőlük, a bátorságukból, a merészségükből.
– Őket látva milyen irányba halad a jövő zenéje?
– Jósolni nem tudok, de ezzel kapcsolatban nagyon pesszimista vagyok. Nem látom azt a külső erőt, ami a fiatalokat pályára segítené. A fiatalok nagyon sérülékenyek, ha nem kapnak segítséget, bátorítást, hamar szárnyaszegettekké válnak. Sokan fel is adják. Nekünk sem volt könnyű, de ami ma van, az szinte elképesztő. Azon a néhány odavetett koncon csak marakodni lehet, nem jövőt építeni. Azt örömmel tapasztalom viszont, hogy a dallam kezdi visszanyerni régi jogait. Fontos eszköze a zenének, információhordozó. Nemrég még szinte bűnnek számított dallamot írni, pedig ezekről ismerjük fel a szerzőt, a műveket. Nem azt mondom ezzel, hogy olyan dallamokat írjunk, mint a régiek,: új dallamokat, a mai kornak megfelelőket.
– Ön a Magyar Rádió népzenei rovatát vezette évekig, mielőtt a zenei főosztály helyettes vezetője lett. Mit tett hozzá a zenei elképzeléseihez a népzenével való kapcsolata?
– Megerősített abban a hitben, hogy fontosak a dallamok. Egy nép által kiérlelt dallam a maga egyszerűségében is tökéletes. Bár sohasem használtam példaként népdalokat és kevés feldolgozást készítettem, de hatott rám, az kétségtelen.
– Az is hatott, hogy egész fiatalon a dzsesszbe is belekóstolt?
– A zongoratanárnőm könynyen rávezetett arra, milyen egyszerűen lehet harmóniákat játszani a bal kézzel, és ezzel kísérni a dallamokat, így könnyen le tudtam zongorázni a tánczenei dallamokat. Amit a dzsessznek köszönhetek, az az improvizálás és a formálás biztonsága. De ez a kirándulás csak addig tartott, amíg nem kezdtem el komolyan zenét tanulni a debreceni Zenedében, majd pedig a Zeneakadémián. Akkor ijedtem meg igazán, amikor a főiskolára felvettek, mert addig csak játéknak tűnt az egész. Hogy fogok én néhány év múlva versenyművet írni, zenekarra, kórusra komponálni? Minden este koncertre jártam, és annyira igyekeztem, hogy a harmadév végére kész is voltam a diplomamunkámmal. Egy újgörög népköltés alapján írtam egy kantátát férfikarra és rézfúvósokra, valamint egy kürtversenyt, amit a diplomavizsgán már rádiófelvétellel tudtam bemutatni.
– Ha jól tudom, a rektornak ez annyira nem tetszett, hogy amikor kijött, magához vágta az indexet.
– A rektor úr a szocreál elkötelezett híve volt, és azt szerette volna, ha mindenki azt az utat választja. Szerencsére ez már ’59-ben volt, és nem nagyon tudta érvényesíteni az akaratát.
– Mégsem kapott bemutatkozási lehetőséget a diploma után.
– Abban az időben az volt a „divat”, hogy aki végzett, az a minisztériumtól segítségképpen kapott egy megrendelést, a művet előadták és az illető a nyilvánosság elé került. Én ezt nem kaptam meg, bár egy vonósnégyessel készültem, sőt később ezt a vonósnégyest beadtam a rádióba is lektoráltatni. A lektor nem fogadta el. A mai napig sem tudom, hogy miért. A hetvenedik születésnapom alkalmából szólalhatott meg az Óbudai Társaskörben, és így meghallgatva még érthetetlenebb számomra, hogy mi lehetett a szakmai kifogása azon túl, hogy neki nem tetszett.
– Mivel tölti a napjait mostanában?
– Az évek során sok állást vállaltam, és sok ötletet csak jegyzetben tudtam rögzíteni, nem volt időm arra, hogy nyugodtan foglalkozzak velük. Azt gondoltam, hogy rendbe teszem akkor, ha nyugdíjba megyek. Néhány félbemaradt művet sikerült is befejeznem, de nyugodt alkotómunkára nincs sok időm. Mindig érkeznek újabb és újabb kérések, olyanok, amelyek találkoznak az elképzeléseimmel. Az 1956-os forradalom 50. évfordulója kapcsán például Szabó Dénes barátom kért egy művet. Olyan Nagy László-verseket találtam hozzá, amelyek egyszerűen szíven ütöttek: pontosan azokat a félelmeket, szorongásokat írta meg természeti képek közé rejtve, amiket mi éreztünk akkoriban. Vagy egy másik nagy hatású szöveg is, egy Kányádi-vers, a Májusi kétségbeesés. Az ebből írt kórusművemet a Sol Oriens vegyes kar mutatta be azon a debreceni szerzői esten. Íróasztalnak nem szeretek komponálni, mert azok a művek egész életen át kísértenek, mint az a bizonyos vonósnégyes: amíg az ember nem szembesül a művével, addig állandóan benne él, nem tudja kitörölni az emlékezetéből. Tulajdonképpen azt csinálom, amit szeretek: komponálok, hol többet, hol kevesebbet, és amikor csak lehet, az unokáimmal vagyok.
origo.hu
Miért ennyire agresszív és nárcisztikus Magyar Péter?
