Búcsú a szocialista illúzióktól

Véget vetett az emberarcú szocializmushoz fűzött illúzióknak az 1968-as prágai reformkísérlet szovjet katonai elfojtása. Ezt a máig ható tanulságot fogalmazta meg Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője, Duray Miklós felvidéki magyar politikus és maga a szerző, Kun Miklós történész A „prágai tavasz” titkos története című könyv bemutatóján. Ekkor vált mindenki számára világossá, hogy megreformálhatatlan a rendszer, és csak a szovjet gyarmatbirodalom fenntartása a cél.

Túl sok a mai posztkommunista állami gyakorlatokkal a párhuzam, ezért esik oly kevés szó az 1968-as prágai tavasz leveréséről – szűrhetjük le a Parlament Caféban tartott kötetbemutató tanulságát. A népes hallgatóságnak folyamatosan az lehetett az érzése, mintha nem is a negyven évvel ezelőtti, hanem a mai folyamatokról is lenne szó. Például amikor Navracsics Tibor arról beszélt, hogy a szocializmusnak nevezett formáció állandó válsághelyzeteket eredményezett, amelyeket nem tudott megoldani. A „külső segítség” jött ugyan menetrendszerűen, ám a Kreml urai egy percig sem lehettek nyugodtak, mert az 1953-as berlini, 1956-os magyarországi és 1968-as csehszlovákiai események bármikor megismétlődhettek. A szovjet szisztéma arra szolgáltatott példát, hogy a magasabb kultúrájú társadalmat miként képes évtizedeken keresztül elnyomni egy alacsonyabb civilizációs szinten megrekedt élcsapat. Ez a természetellenes állapot azonban törvényszerűen szakadt meg, hiszen a helyi hatalomban tartott kommunista elitnek nem volt nemzeti legitimációja, mert nem tudott kitermelni egy versenyképes, rendszert támogató réteget. A politológus szerint találó Bihari Mihálynak, az Alkotmánybíróság volt elnökének mondása, mely szerint a szocialista demokráciában a szocialista a fosztóképző. Az 1968-as történések bebizonyították, hogy a legrosszabb demokrácia is jobb a diktatúránál, amelyben az ember nem érték, csak eszköz – szögezte le Navracsics. Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártjának tiszteletbeli elnöke abban jelölte meg a prágai erjedés különbözőségét, hogy ott felülről indultak el a folyamatok. Politikai sejtek, klubok jöttek létre, és ez a szabadság törvényszerűen többpártrendszerhez vezetett volna. Ezt Moszkva nem nézhette tétlenül. Intervenciós vágyaikat az is motiválta, hogy a legtöbb csatlós államtól eltérően Csehszlovákiában nem voltak addig megszálló szovjet csapatok. Duray emlékeztetett rá, hogy bár nem volt véres megtorlás, tömegmészárlás, mint Magyarországon, ám egzisztenciák tízezreit tették tönkre „a szocializmus megdöntésének kísérletében” vállalt szerepük miatt. A központi pártvezetés feketelistája főként a cseh értelmiséget fosztotta meg alapvető életlehetőségeitől.
Derűs pillanatokat hozott, amikor Navracsics Tibor azt fejtegette: döbbenetes a dokumentumokból, hogy nemcsak a társadalommal, hanem saját elvtársaikkal is milyen ordenáré, útszéli módon bántak a pártállami vezetők, de gyanítja, hogy ez a tónus még a nyolcvanas években is uralkodó volt. Kun Miklós ekkor félhangosan megjegyezte: „Nem. Mindmáig az.” A történész szerző szólt arról a szocialista hazugsággyárról is, amelynek mai napig „haladó” hagyományai vannak. A szovjet dezinformációs rendszer Kádár Jánosról is terjesztett legendákat. Ezzel szemben az iratokból, visszaemlékezésekből egyértelmű: a magyar pártfőtitkár kezdettől fogva a Dubcekékkel való haladéktalan leszámolás pártján állt. Szó sem volt tehát arról, hogy ő lobbizott volna a prágai reformvezetés érdekében Brezsnyevnél. A keményvonalas nómenklatúrával együtt vallotta: ha beledöglik is a társadalom, akkor is úgy fog élni, ahogy a hatalom akarja. Ismerősen hangzanak ezek a szavak? Igen, és talán az áthallások miatt is volt felfokozott érdeklődés a könyvbemutató iránt. Amelynek másik következtetése az lehet: Dubcek nagy hibát követett el, amikor folyamatosan engedett a szovjet főhatóságnak. Kun Miklós utalt rá: a csehszlovák reformvezető kapitulálását ugyan csak injekciók hatására írta alá Moszkvában, ám a hibát már akkor elkövette, amikor naivul hitt a despotáknak. De ismerősen csenghetnek a kötet idézetei is, hiszen a létező szocializmus kódolt beszéde ismét kormányzati szintre emelkedett. Például az a passzus, amikor Kádár az egészséges szervezett erőkre való támaszkodást javasolja Brezsnyevéknek. Majd így szól: „S ha ilyenek nincsenek, nyúljunk más organizációs eszközökhöz.” Ez 1968. augusztus 21-én meg is valósult. A Varsói Szerződés megszállta egyik tagországát.