Cipővel a demokráciáért

Nálunk hasonló esetben azonnal bebizonyítaná valamely nagyon okos jogász, hogy az újságíró valóságos fegyverrel támadt a miniszterelnökre, s megindulna az eljárás. A tévéhíradók naponta tudósítanának róla, kollégáit szólaltatnák meg, a bulvárlapok álságosan felhördülnének

Az al-Bagdadíja tévéállomás riportere, Muntaszir az-Zaidi néhány percre híres lett. Ő volt az az újságíró, aki vasárnap – más fegyvere nem lévén – a cipőjét levéve azzal próbálta eltalálni George Bush amerikai elnököt. Érdekes, akciódús jelenet volt, a távozó elnök rutinosan lehúzta a fejét, Núri al-Máliki iraki miniszterelnök a második dobásnál a kezével próbálta elhárítani a feléjük repülő cipőt, utána pedig Bush amolyan vicces politikusként elbagatellizálta az esetet. „Akit érdekel, tízes méretű cipő volt” – mondta hagyományos flegmasággal, mosolyt csalva a tévénézők ajkára. Persze neki már minden nap ajándék az elnöki székben, és megengedheti magának, hogy humorizáljon. Az-Zaidit leteperték a biztonságiak, mint ahogy az lenni szokott, ez ilyenkor teljesen természetes. A riporterre talán már karácsonykor sem fog emlékezni senki, csak a kollégái körében lesz egy kicsit népszerűbb. Mert ő megtette azt, amihez a többieknek nem volt bátorságuk.
Érdemes hangsúlyozni, hogy Irak egy mesterségesen összetákolt, soknemzetiségű ország, amely soha nem működött demokráciaként. Amióta hivatalosan is a Közel-Kelet második demokráciája, a helyzet sokkal súlyosabb, mint azelőtt bármikor. Az ezért felelős politikus, az Egyesült Államok elnöke ellen pedig a tudósító – szerepéből jócskán kilépve – fellép, s megdobálja a cipőjével, mint egy kutyát szokás. A háborúban álló Irak egyik polgára mégis olyat cselekedett, amely egy demokrácia sajátja. Nem lőtt, nem robbantott, hanem a lehetőséget megragadva, a kamerák kereszttüzében próbálta kifejezni, mennyire lenézi azt az embert, aki annyi szenvedést okozott népének. Úgy fogta fel a demokráciát, ahogyan talán mindenütt kellene. Emellett távol álljon tőlem, hogy az említett amerikai politikust, az iraki katasztrófa egyik legfőbb okozóját dicsérjem, de nagyjából ő is úgy viselkedett, ahogy az elvárható egy demokratikus állam első emberétől.
Irakban naponta dörögnek a fegyverek, több mint egymillióan haltak meg az öt évvel ezelőtt kezdődött háborúban. Hála Istennek, nálunk ilyesmi nem történik, nincs háború, csak valami beteges demokráciafelfogás, amely megakadályozza, hogy Gyurcsány Ferencet valaki – a testi épségét nem veszélyeztetve – megdobja a cipőjével. Nálunk hasonló esetben azonnal bebizonyítaná valamely nagyon okos jogász, hogy az újságíró valóságos fegyverrel támadt a miniszterelnökre, s megindulna az eljárás. A tévéhíradók naponta tudósítanának róla, kollégáit szólaltatnák meg, a bulvárlapok álságosan felhördülnének. Mindenki el tudja képzelni, kár is ragozni. Nem az a lényeg, hogy utána milyen büntetést kapna a magyar újságíró, hanem az eljárás ténye. Nálunk már nem lehet tojásdobálással sem kifejezni az elégedetlenséget, s mint ismeretes, Medgyessy Péter esete óta a sértő szavak kiabálása sem illendő, az nem fér bele a hazai balliberálisok demokráciafelfogásába. A legszörnyűbb pedig az, hogy ezt a torz demokráciaképet voltaképp mindenki elfogadja. Elhisszük azt, hogy a demokrácia abból áll, bizonyos emberek bemennek a parlamentbe, ott tárgyalnak-vitáznak-szavaznak, s ilyen módon evickél valahogy az ország előre vagy hátra. A lakosság, az ország népe pedig annyiban lehet demokrata, hogy él választójogával, de a cipőjét még véletlenül sem vágja a gyűlölt politikus képébe.
Azt ugyan mindenki tudja, vagy legalábbis sejti, hogy az általa megszavazott képviselő nem feltétlenül kapott erkölcsi nevelést, s felhasználja saját érdekében a megszerzett hatalmat, de a felépült fal – itt most egy lelki gátról, és nem a valódiról van szó – a lakosság és a parlament között megakadályozza a demokrácia adta lehetőségek kiaknázását. Mert bizony minden magyar állampolgárnak joga van kinyilvánítani elégedetlenségét a vezetőivel szemben. Akár meg is hajigálhatja, ha azt nem a másik testi épsége megsértésének a céljával teszi. Nyilván nem csaphatja fejbe egy kalapáccsal, s nem törekedhet a politikus megnyomorítására, de a véleményét bármilyen fórumon közkinccsé teheti. Nincs több joga a miniszterelnöknek vagy a rendőrnek, mint a hajléktalannak vagy a cigánysor lakójának, ha véleménynyilvánításról van szó, sőt, a közszereplőnek többet kell eltűrnie. Az pedig súlyos tévedés, hogy ilyen ügyekben a bíróságnak kell döntenie. A jogszabályok nem adnak választ minden kérdésre, így erre sem. A demokrácia törékeny rendszer, számos olyan elemmel, amelyet inkább érezni lehet, de megfogalmazni nem. Ha a véleménynyilvánítás szabadságáról a bíróság dönt, akkor átkerültünk a jogászok földjére, ott pedig már nem az igazság a lényeges, hanem a rutin, az érdekek és a befolyás.
Szomorú, hogy Magyarországon inkább csak eljátsszuk a demokráciát, de nem tesszük magunkévá a szemléletét. A dunaszerdahelyi gyalázatos magyarverés kapcsán is röpködtek a megjegyzések, hogy azok az emberek huligánok és szkinhedek, és persze minek mentek oda, ha tudták, hogy a szomszéd rendőrsége nem bánik kesztyűs kézzel velünk. Igen, itt is jöhet a jogászkodás, amely általában a viták végét jelenti, de bizonyos, hogy aki huligánnak nevezi az ott szurkoló honfitársait, az nem gondolkodik demokratikusan. Itt még fel lehetne sorolni rengeteg egyéb példát 1990-től napjainkig, de nem érdemes. A „demokratikus” játékszabályokat lefektető vezetők maguk is a Kádár-kor gyermekei, s úgy szocializálódtak, hogy a másiknak soha ne adjanak igazat. A parlamenti képviselői hivatás pedig nem szolgálat, hanem olyan munkahely, ahol kivételesen jól lehet ügyeskedni. Mondjuk felvenni a költségtérítést mindenre, amire a lakosság többi részének nem jár semmi. Mint mindent, ezt is meg lehet magyarázni, és jól hangzó érvekkel leszerelni az emberek igazságérzetét, de azt azért a lelke mélyén mindenki tudja, hogy a képviselőség eredetileg nem erről szólna, s nem ez a célja. Mi, akik itt, Magyarországon élünk, pedig legyintünk, mivel tudjuk, hogy a mi kicsi világunk szörnyen korrupt. Evidenciának vesszük, hogy egy parlamenti képviselő erkölcstelen és egyúttal érinthetetlen. Napirendre térünk a jogászok körmönfont érveivel alátámasztott csalások és lopások felett, s azt hangsúlyozzuk már-már kedélyesen, szállóigeként, amit Fricz Tamás ismételget időről időre: ez egy következmények nélküli ország.
Joris Luyendijk holland újságíró említi meg kiváló könyvében, az Elkendőzött valóság című műben: ha egy parlamenti képviselő szeptember 11-ről kijelenti, milyen szörnyűség volt, és Amerikának igaza van, majd később az Egyesült Államok politikája elleni jogos válaszként írja le a terrortámadásokat, akkor vagy kimagyarázza magát valamiképp, vagy veheti a kalapját, mert soha többet nem szavaznak rá. Nálunk bármit mond és tesz, nem veszi a kalapját senki, hanem támad, perel és vádaskodik a védhetetlent is védő prominens. Mi pedig mindezt hagyjuk.
Az pedig nagyon fájó, hogy egy iraki újságírónak kell megmutatnia, milyen jogosítványok vannak az ember kezében. Mellesleg Bush ezzel a cipődobálással igazán olcsón megúszta a felelősségre vonást az elhibázott, országa és a megszállt Irak számára egyaránt tragikus következményeket – hatalmas kiadásokat és nemzetközi presztízsveszteséget az egyik, irtózatos áldozatokat és zűrzavart a másik helyen – hozó háborúért.