Hogyan került kapcsolatba az iszlámmal?
– A Gödöllői Agrártudományi Egyetem trópusi tanszékén tanultam és dolgoztam Pekli József professzor úr vezetésével. Ott tanultam meg arabul is, minthogy szobatársam, egy szudáni fiatalember csak így volt hajlandó megszólalni. A nyelvvel együtt jött a kultúra is, s a vonzalom arra vezetett, hogy elhatároztam, lefordítom a Koránt. A munka kezdete után hét-nyolc évvel lehetőséget kaptam arra, hogy a kairói Al-Azhar Egyetemen tanuljak. Az utolsó olyan évfolyamok egyikére jártam, amelynek diákjai még a hagyományos módon, egy-egy oszlop mellett hallgatták az iszlám teológiát az idős bölcsektől. Ma már modernizálták az Azhart, osztálytermek vannak. De én még úgy tanultam, ahogy előttem mintegy ezer éven át mindenki. Ennek a végeredménye lett teológusi végzettségem és sejki címem, amelyet nem igazán tudok idehaza használni. Kairóban lettem mozlim is, Magyarországon 1988-ban megalapítottam a Magyar Iszlám Közösséget, amelynek 1994-ig voltam a vezetője. A rendszerváltozás idején a Külügyminisztériumban voltam tanácsadó, majd Boszniában dolgoztam, de életem fordulópontja 2004-ben következett be, amikor elhagytam Magyarországot, s Afrikába mentem.
– Miért oda?
– Azt képzeltem, hogy mivel Európából nagyon felkészült vagyok, tudásomat átadom az ottaniaknak. Nos, ez nem így működik. Afrika hatalmas földrész, amely nagyon gazdag, és nagyon sokaknak fáj a foguk erre a gazdagságra. A földrész logisztikai hátteret nyújt Amerikának, Európának, Kínának, egy kis ország oda érkezett fiának nincs sok esélye. Emellett rengeteget lehet ott tanulni. Az bizonyos, hogy Afrika nem kap vissza annyit, mint amennyit elvesznek tőle. A befolyási övezetekről hallunk, az altalajkincsekről, de arról nem, hogy mit érez ebből egy-egy afrikai ország. Hosszú ideig éltem Zimbabwéban, innen is oda térek vissza. Bányákban dolgoztam, magam is bányász voltam egy helyen, ahol hetente csak egyszer jöhettem fel a felszínre. Az emberek úgy hullottak, mint a legyek. Napi egy dollár a bér, a munkások mégsem mennek haza, minthogy semmi jövőképük nincsen, a mának élnek. Terjed az AIDS, és ebben nagy szerepe van a kilátástalan helyzetnek. Szintúgy az ebolához hasonló vírusok: genetikus is vagyok, és nagyon aggasztóaknak tartom ezeket a járványokat. Ezek a vírusok mindig ott terjednek, ahol van valamilyen altalajkincs, ahol gazdagság lehetne.
– Összeesküvés-elméletnek tűnik, amit mond. Mire gondol pontosan?
– Arra, hogy valaki terjeszti őket, mondjuk ki. Ezt nemcsak én mondom, a helyiek is felfigyeltek rá. Ezek mesterséges betegségek, az említett vírusok a természetben nem jönnek létre, azt pedig kár lenne tagadni, hogy léteznek a világban olyan laboratóriumok, ahol elő tudnak állítani ilyeneket. Arról persze lehet vitázni, hogy miként terjed, és hogyan kerül ide, csak arról nem, hogy az ebola nem a természet alkotása. Kik állhatnak mögötte, nem tudni. Itt nincsenek megszálló nemzetek, csak érdekeltségi zónák vannak. A bankok vagy a multinacionális vállalatok sem köthetők egyetlen országhoz sem. Csak annyit lehet biztosan állítani, hogy a fehér ember a felelős érte.
– Tapasztalt olyasmit Afrikában, hogy a helybeli lakosság úgy nézett önre, mint a domináns fehér emberre?
– Szűkítsük le a kérdést Zimbabwéra, ahol hivatalos politikai irányvonal a fehérgyűlölet. A politika részéről ezt átéltem, a lakosság részéről azonban nem. A nép sokkal intelligensebben állt hozzá a jelenséghez, és nagyon pozitívan fogadta, hogy helybeliekkel együtt dolgozom, az ő lakónegyedükben élek, az ő ételüket eszem, és nem különülök el tőlük. Megtapasztaltam, hogy a bulawayói mecsetben egyfajta népi mozgalom alakult ki, amelyet az angol kenyér szóból Bread mozgalomnak neveztünk el. A kenyérsütés hosszú folyamat, órákon át tart, a szegény zimbabweiekkel pedig ezalatt lehet beszélgetni. Az emberek elhozták magukkal az alapanyagokat, s közösen megsütöttük a kenyeret, majd megettük, közben eszmét cseréltünk mindenféle dolgokról. A mostani hatalom azonban nagyon nem szereti, ha különböző csoportosulások jönnek létre, így több tagunkat megverték a legutóbbi választások előtt. Azt nem mondom, hogy lényeges szerepet játszottunk a Mozgalom a Demokratikus Változásokért, röviden MDC párt sikerében, amikor az első fordulóban Morgan Tsvangirai barátom győzni tudott a diktátor, Robert Mugabe ellen, de valami kicsiny segítséget adtunk neki. Én magam is részt vállalok a politikában, az MDC-t segítő egyik mozgalom képviselője vagyok. Nagy kár, hogy végül is nem tudtuk legyőzni Mugabét.
– Miért választotta Afrikát és ott a feketék kenyerét?
– Egyszerűen ott érzem jól magam. Én Rhodesiáról beszélek, amely nemcsak Zimbabwét foglalja magában, hanem beletartozott Zambia és Malawi – az egykori Nyaszaföld – is, és amelyet John Cecil Rhodes egykor felépített önmagának. Ő az őslakosokat – a kezdeti időszakot leszámítva – nem kiirtotta, hanem nevelte. Rhodesiában nagyon magas szintű oktatás folyt fiú- és leánynevelő intézetekkel, a városok úgy néztek ki, mint Angliában, az életszínvonal pedig magasabb volt, mint a Dél-afrikai Köztársaságban. Bulawayóban még Liszt Ferencről is el van nevezve utca. Nekem érdekes módon itt szólalt meg az a „csengőszó”, amely maradásra késztetett, és nem egy iszlám országban. Talán azért, mert azok az országok már amúgy is az iszlámot követik, én pedig azt nem szeretem, ha a vallás előírás. Itt egyik vallás sem kötelező, és tiszteletben tartják az emberek a hitet. Az én mozlim hitem Európában nem szalonképes, ha jellegzetes ruhámban kimennék az utcára, akár terroristának is nézhetnének. Az iszlám világban mindenki azt a ruhát viseli, csak próbálna meg másképp öltözködni! Zimbabwéban viszont mindenki úgy öltözködik, ahogy akar, a lényeg, hogy legyen egy istene. Ugyanakkor az is igaz, hogy az országban tevékenykedő missziókba látogató emberek elmondják a bánatukat, de ha igazi baj van, akkor azért a varázslót keresik fel.
– A korábbi fehér uralom vezetője, Ian Smith alatt miképp éltek az emberek?
– Ég és föld volt a különbség a dél-afrikai és a rhodesiai rezsim között, talán mert az előbbiben búrok, az utóbbiban pedig angol származású zimbabweiek vettek részt. Smith alatt volt ugyan faji megkülönböztetés, de elmondhatjuk, hogy az őslakosság a gyarmatosítóknak köszönheti mostani magas színvonalú kulturális viszonyait. Most ugyanúgy beszélnek angolul, mint bármelyik angol, ugyanolyan kulturális háttérrel rendelkeznek, és nincs meg az a szakadék a feketék és a fehérek között, amely annyira jellemző más volt gyarmatok lakosságánál. Amikor 2000-ben elkezdődtek a felülről irányított pogromok a fehérek ellen, jól látható volt, milyen nehezen mennek el az életveszélyben lévő fehérek. Legtöbben őseik földjére, Angliába menekültek, de ők már nem angolok voltak, hanem zimbabwei hazafiak, akik minden levelük végére felrajzolták a zászlót, és odaírták: büszke zimbabwei vagyok! Ők bármikor visszatérnének igazi otthonukba, ha a diktátor végre megbukna.
origo.hu
Tömegkarambol az M7-esen Székesfehérvárnál
