(cseréljünk-e hazát )

Én nem tudom, hogy Trianon óta hány ember költözött (szökött, menekült) Székelyföldről Magyarországra. Legjobb gyermekkori barátom, Szász Feri egy erdélyi fiúka volt, aki 1956 óta az Egyesült Államokban él, szülőföldjére talán már alig-alig emlékszik. A Kádár-kori szellem azt sugalmazta a határon túl élő magyaroknak, maradjanak és boldoguljanak ott, ahol világra jöttek. A 2004. decemberi népszavazás megerősítette ezt a szuggesztiót. Az anyaország azzal mentegette szűkkeblűségét, hogy nyugi, az EU minden problémát megold. Ám a rendszerváltozás óta mégis sokan érkeztek hozzánk a Partiumból, itt keresve anyanyelvükhöz és lelkületükhöz illő hazát. A populáció irigyebb része románnak nevezte az újonnan jötteket, s idegenkedve figyelte szorgalmukat, leleményességüket, azt a kisebbségi lét által formált karaktert, amelyben erős az akarat, a jobb élet utáni vágy s a vonzalom a magyar létmód iránt. Nem vándorként jöttek, hanem úgy, mint aki hazatér.
Annak a lánynak, Benedekffy Katalinnak, aki tíz évvel ezelőtt egy ködös októberi hajnalon érkezett a józsefvárosi buszpályaudvarra a székelyföldi Nagygalambfalváról, egyebe nem volt, csak hite önmagában és reménye, hogy valóban, végérvényesen szeretni való hazát talál. Volt egy hátizsákja váltóruhákkal, és tízezer forintja. Nem várt rá sem rokon, sem ismerős Budapesten. Húszesztendősen, úgymond, könnyebben vállal kockázatot az ember, mint érett fejjel. Hogy miért jött és mire vágyott? Magyar színész akart lenni. Mielőtt útnak indult, még Temesváron egy papírlapra felírta, mi lesz vele, ha ott marad, s mi várhat rá Magyarországon. A kettős könyvelés egyik oldalán csak egy nagy kérdőjel állt, és egy le nem írt naiv gondolat: „majd a jó emberek segítenek”.
Régebben is járt már Budapesten. Egészen fiatal korában részt vett a Ki mit tud?-on, szépen és tisztán énekelt. A színészi pályán is megtette a kezdő lépéseket, a Temesvári Csiky Gergely Színháznál versenyvizsga után segédszínészként foglalkoztatták. (Onnan volt a tízezer forintja.) Elméletileg kulturális referenciával is rendelkezett: Kányádi Sándor unokahúga lévén nyilván családi örökségként hordozta a művészetek iránti vonzalmat és tehetséget.
A józsefvárosi pályaudvaron vett egy Expressz hirdetési újságot, és keresett egy telefonfülkét. Sorba hívogatta az albérletet hirdetőket. Este talált a József körúton egy öregasszonyt, aki befogadta egyetlen szobájába, harmadik hálótársuk egy pincsi volt. Másnap Kata munka után nézett. Hónapokig mosogatott a körút sarkán egy kínai étteremben. (Miként egy frissen betelepült kínai Amerikában.) Kérdőívezett az aluljárókban, reklámcédulákat osztogatott. De makacsul hitt abban, hogy az álmai beteljesülnek.
1999 májusában felvették a Nemzeti Színház akadémiájára. (A felvételi kétszázhatvan jelentkezőből tizenhétnek sikerült, az akadémiát kilencen fejezték be.) Míg tanult, este és éjjel a rendőrségnek tolmácsolt románul a legkülönbözőbb bűnügyekben. Statisztált, fellépett a rádióban, közben egyik albérletből a másikba vetődött. A jelenlegi lakása a tizenhatodik. Sokszor kapott tanácsot: „Ha itt nehéz, menj vissza Romániába.” 2004 decemberében a népszavazás idején gyakran hallotta: ezek a románok a nyakunkra jönnek, és hozzák majd az egész pereputtyukat. Ő nem járt senki nyakára, tartozni akart valahová.
Az akadémia elvégzése után szerződést kínáltak neki. Szabadúszó maradt. Játszott a Tháliában, a Budapesti Operettszínházban, Debrecenben, Győrben, Szolnokon, Zalaegerszegen. Egyre több és jobb lehetőséget kapott. Majd főszerepeket játszott nagy sikerrel. Semmi sem hullott magától az ölébe. Minden esetben meghallgatás után kapta meg a szerepet. Mindeközben diplomát szerzett a bölcsészkar kommunikációs szakán. Diplomafilmjét Erdélyben forgatta: olyan magyar fiatalokat vitt el szülőföldjére, akik még nem jártak ott. „Végül az én szememmel láttak, az én szívemmel éreztek.” A filmet sugározta a Duna Televízió. Létrehozott egy művészeti iskolát, ahová gyerekek és fiatal felnőttek járnak.
Az egykor volt kérdőjel helyére siker és karrier került. Kilenc év után kapta meg a magyar állampolgárságot. Nemrégiben sikerült lakást vennie. De hiába teljesültek az álmai, mégis úgy érzi, nem biztos, hogy itt akar maradni Magyarországon. Szeretne operaénekesnek tanulni a bécsi zeneművészeti főiskolán. Arra gondol, ha amúgy is eljött Nagygalambfalváról, néhány száz kilométer távolodás már nem számít sokat. Hogy miért van a hazatért erdélyi lány happy endjében mégis egy csöpp szomorúság, én nem tudom…