Tévedés volna azt gondolni, hogy az átlagos magyar turista csak álmában léphet mediterrán vitorlás jachtra, birtokolhat ott egy-két hétig kabint, lakhat jól napjában háromszor a tenger és partvidékének gyümölcseivel-zöldségeivel, lubickolhat elhagyatott türkizkék öblökben, vagy a hajóról olykor partra szállva járhat be még elhagyatottabb ókori városokat, amelyek nem szerepelnek egyetlen útikalauzban sem – mégis leírhatatlanul szebbek, mint bármelyik közismert antik romvilág. Különösebb bátorságra sincs szükség ahhoz, hogy elszakadjunk a nyaralási, utazási közhelyektől, és ha Törökországba megyünk, ne az all inclusive turistagettókba vezessen az utunk, hanem gyönyörű óvárosok fogadóiba és e tengerparti települések ókori kikötőibe, ahol reggeltől estig, januártól decemberig felajzva várakoznak zsákmányukra a hajóskapitányok.
Néhány héttel ezelőtt, a szelíd és meleg mediterrán késő ősz utolsó napjait kihasználva másodszor vállalkoztunk a lutrira: minden előzetes foglalás nélkül, rögtönözve – ahogy szoktunk, és ahogy ez tökéletesen működőképes a rögtönzésekre épülő közel-keleti világban – felültünk egy török vitorlás hajóra, amely a dél-anatóliai Antalyából tartott Szent Miklós kultuszának hajdani központja, a bizánci Myra irányába. Öt évvel ezelőtt éppen az ellenkező irányból, a délnyugati Marmaris kikötővárosból hajókáztunk Antalya felé, és amikor egy hét után enyhén billegő járással partra szálltunk, életünk egyik legszebb és legváltozatosabb földközi-tengeri utazását tudhattuk magunk mögött, amely a mediterrán világ szívébe vezetett. Fizikai és szellemi értelemben egyaránt.
Ezekkel az emlékekkel igyekeztünk most is hajóra szállni Antalya római kikötőjében. Hosszadalmas és cirkalmas alkudozásokat, fogadkozásokat és biztosítékok kicsikarását követően, megkésve csatlakozhattunk az előző hajnalban elvitorlázott hajóhoz, amely a szelesre fordult időben egy közeli védett öbölben vesztegelt. Majd ott horgonyzott még három napig, mert a jobbára szelíd és meleg mediterrán ősz ezúttal zabolátlan volt és viharos, hogy csaknem a tenger fenekére küldte hajónkat.
Három olasz – két római és egy milánói –, két berlini fiatal, egy középkorú észak-franciaországi házaspár – később kiderült, valójában öntudatos bretonok –, egy flamand belga, illetve háromtagú török legénység alkotta ezt az időszakos etnikai konglomerátumot a nemzetkarakterológusok valóságos paradicsomaként. Ez a legnagyobb kockázata a Blue Voyage-nak: mindig a hajón derül ki, milyen a társaság összetétele – és ha nem válik be, akkor sincs kiszállás. Előző alkalommal brit különítménybe kerültünk, amelynél rosszabbat és faragatlanabbat nehéz elképzelni, de ha föltétlenül szükséges, az orosz vagy a szerb fiatalokból álló, a zenelejátszójukat álló nap bömböltető, egy hétig részeg társaságokat neveznénk meg. A mostani viszont kifinomult volt és rendkívül izgalmas az európai kisebbségi kérdések iránt fogékony újságíróknak, hiszen az utazás hét napja során szóba került a breton-, a flamand-, az észak- és délolasz-, a németországi török- meg a törökországi magyarkérdés (ez utóbbi csak történelmi „ínyencségként”).
Hajnali úszás a part közelében horgonyzó hajóról kíváncsi halrajok kíséretében, netán magányos búvárkodás az ókori Lycia víz alá süllyedt utcáin, kikötőiben, reggeli kitűnő társaságban, néhány órás hajózás a forrósodó tengeren horgászással vagy a Földközi-tenger talán legszebb partszakaszának bámulásával kiegészítve, fürdés ebéd előtt, szunyókálás ebéd után a ringatózó fedélzeten, újabb fürdés, néhány görög gyarmatváros festői maradványainak megtekintése, esetleg hegymászás, vacsora, szellemes és érdekfeszítő társalgás kontinensünk bevándorlási csődjéről, valamint Európa-erődről – nagyjából így írható le egy nap a török gulet hajó fedélzetén. Nekünk a rossz idő miatt most leginkább csak a diskurálásban volt részünk. Az erőfeszítéseivel takarékoskodó kapitány többször váltott ki zendülést sorainkban, egyik éjszakán pedig, miközben békésen aludtunk, nekivezette a lélekvesztőt a viharos tengernek, s arra ébredtünk, zúdul be a tengervíz kajütünk ablakán.
Mégis megérte. Mert sehol nem lehet olyan tartalmasan pihenni, mint akár a legszebb mediterrán hátterek előtt veszteglő hajókon.
Jó tudni. A Törökország-szerte Blue Voyage-nak vagy Blue Cruisnak keresztelt kikapcsolódási mód lényege, hogy a vállalkozó kedvű turisták utazási irodákon vagy helyben (ez utóbbi kockázatosabb, de legalább mód van felmérni a hajó és a legénység állapotát) kabint foglalnak egy kétárbocos vitorlás hajón, amely hét nap alatt komótosan teszi meg az egy-kétszáz kilométeres távolságot oda-vissza. Nekünk helyben, szezonon kívül, egyórás alkuval 550 euróért sikerült hat éjszakára, két személyre, napi három étkezéssel, szűk, spártai fürdőszobával felszerelt kajütöt bérelni – nyugat-európai utastársaink ennek két-háromszorosát is kifizették. A program kötött, az idegenvezetéses romlátogatásokért 30-40 eurós felárat kérnek, de az egész napos, igen tartalmas kirándulások „megérik a pénzüket”. Ahogy a legénység is többnyire, de kellően erélyes fellépéssel elkerülhetők a félreértések. A legbiztosabb, ha baráti társaságok, családok igyekeznek „megszállni” egy egész guletet, ezzel elkerülhetők az igények közötti esetleges feszültségek.
(A szerzők utazását a Turkish Airlines támogatta.)
origo.hu
Orbán Viktor: Megjelent az erőszak a magyar politikában
