Karácsonyi morzsa

Nem más a karácsonyi morzsa, mint a vacsora hulladéka, amelyet a karácsonyi abroszba, esetleg kendőbe kötöttek. Padláson, ládafiában volt a helye. Sok mindenre használták. Például a gyermek fürdővizébe tettek belőle, hogy meggyógyuljon. Főként, hogy a morzsája, azaz a bőrkiütése elmúljon. Himlő ellen is jó volt. Föl is füstölték, hogy kelevényt gyógyítsanak vele. Szőlőre, gyümölcsfa tövébe is szórtak belőle. Volt, ahol el is ásták, hogy a föld férgei kipusztuljanak. Tavasszal a kiscsirkéknek szórtak belőle. A tehén fájós tőgyét is ezzel gyógyították, más beteg jószágot is füstöltek vele. A megmaradt morzsalékot a következő karácsonykor elégették.
De miből is állt a napi étel, amelynek a morzsalékát így megőrizték? A legszigorúbb böjti ételekből. Kenyeret, sót, nyers, savanyított káposztát olajjal fogyasztottak. Aki 24-én húst eszik, azt elviszi az ördög.
A szobát telehintették szalmával, hogy minél hasonlóbb legyen a betlehemi jászolhoz. Az ajtót kissé nyitva hagyták, hogy a kis Jézus be tudjon jönni. A karácsonyfa-állítás szokása a XIX. század közepétől volt ismert Szegeden. Egy ágát sokan kivitték a temetőbe az eltávozott hozzátartozó sírjára.
De térjünk vissza az evéshez. Amikor az Esthajnalcsillag feljött, sor került a nap egyetlen igazi étkezésére, a karácsonyi vacsorára. Ilyenkor sok szemest kell enni. (Gazdagság.) Elvétve puskalövés előzte meg a vacsorát. (Gonoszűző célzattal.) Mindent az asztalra tettek, a vacsora közben tilos volt felállni. Aki megtette, annak a családjából valaki eltávozik az élők sorából az új esztendőben.
A vizeskancsóban ott volt a piros alma, amelyet annyifelé vágtak, ahányan voltak. Utána mézbe mártott fokhagyma jött, ami a korban antibiotikumként szolgált. Megtört dió következett, szintén gyógyító célzattal. A leves bab, köleskása, szilva, aszalt meggy, esetleg cibere volt, aztán a mákos tészta volt a befejezés. Na, ezekből aztán bőven maradt morzsa.
Mi az, hogy hallé, borleves, rántott hal, netán majonézes krumpli? Ugyan!
Margit ünnepei
Margit, A. barátnője először egy Kecsemét közeli erdészházban volt gyerek, majd egy Szeged melletti faluban nőtt fel.
Az anyja nem szerette, az apja az anyja miatt nem merte szeretetét kimutatni, a húga boldogan használta ki, hogy anyjuk őt szereti, Margitot nem.
Folyton állt a bál. Keserű volt az apja, mert bár szeretett erdész lenni, de a felesége miatt abba kellett hagynia az egyetemet. És keserű volt az anyja, akinek szülei akaratából kellett épp ehhez az emberhez hozzámennie. Margit ilyen családban élte le gyerek- és kamaszkorát.
A legjobban a karácsonyokat gyűlölte. Akkor is puskaporos volt a levegő egész nap a sütés-főzés és a takarítás miatt. De aztán másfél-két órát kötelező volt mosolyogni, szeretni egymást. 25-én és 26-án már nem.
Elmenekült: Szegedre kollégiumba, gimnázium és egyetem alatt. De a karácsonyokat így sem úszta meg.
Aztán továbbmenekült: szülei akaratából hozzáment valakihez, akit nem szeretett. Akart ő szép karácsonyokat, de szeretet nélkül nem ment.
A válás után boldogan ült szobájában, olvasott. Csak az ablakból nem szerette látni a szomszéd lakások világító fenyőfadíszeit.
Állítólag az egyik legjobb karácsonya az volt, amikor három másik karácsonyt nem tartóval a Mátrában kirándulta végig azokat a napokat. Az a nem karácsony volt addigi életében a legjobb.
Aztán jött Szkopje, s ő boldogan vetette bele magát a pravoszláv közösségi karácsonyba. Nem volt család, ahova be kellett volna zárkózni, ráadásul a vallás is a közösségi együttlétet szorgalmazta. Margit beleszeretett a macedónokba. Egy időben sorozatban közöltem macedóniai e-mailjeit a polgárháború szélére sodródott kicsiny országról.
Egyszer aztán haza kellett jönni. Négy költözés után egy pesti bérház harmadik emeletén találta magát. Egy család szomszédságában: ő ott családtag lehetett. Kik voltak a családban? Az anya, az apa, a két felnőtt gyerek, az anya elváltan élő testvére és az anya fogyatékos testvére, aki minden nagy ünnepen nővéreivel volt.
Lehetett nevetve főzni, a szomszédban teríteni, a konyhát piszkosan hagyni, egy tábla csokit – de a kedvencet – ajándékozni, s lehetett a használt új autóba tíz liter benzint venni a kis Jézus nevében a fiúnak, akinek erre már nem futotta.
Volt négy vagy öt ilyen karácsony. Aztán Margit eltávozott. Negyvenkilenc éves volt. Az utolsó heteiben az a pesti család volt mellette. A másik, ott Szeged mellett, azt sem tudta, hogy két éve beteg. De nem is érdekelte.
Utoljára nálunk volt szilvesztere, s én barom, nem vettem észre, hogy a kemoterápia miatt parókát visel. Margit mosolygott, kedves volt és jókedvű. Mert szeretett minket. Mint mi őt.
A tündérkirálynő
(Németnépmese-átdolgozás)
Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, élt egy herceg a Rajna menti Strassburg városában. Ahogy múltak az évek, pillantásra se méltatta az ország szép szüzeit. Nem házasodott meg. Ezért a nép Kőszívűnek hívta.
Egy karácsonyeste a herceg elrendelte, hogy nagy vadászatot tartsanak a kőkastélya körüli erdőkben. Ő és a vendégei meg a csatlósai előrelovagoltak izgatottan. Át a sűrű bozóton, úttalan utakon, amíg egyszer a herceg azt vette észre, hogy egyedül van.
Addig lovagolt, míg egy tiszta vizű, bugyborékoló forráshoz nem ért. A népek Tündérek forrásának hívták. A herceg fölé hajolt a forrásnak, és megmosta benne a kezét. Bár igen hideg volt, a forrás kellemesen meleg maradt, simogató. Öröm járta át a testét, amint még mélyebbre merítette a kezét.
Egyszer csak mintha megfogták volna a kezét. Egy finom kis kéz volt az, amely gyengéden lehúzta az aranygyűrűt az ujjáról. Kihúzta a vízből a kezét: a gyűrű sehol. A herceg hazalovagolt, és arra gondolt, másnap kiüríti szolgáival a forrást.
Megpróbált elaludni, de a kaland okozta izgalom megakadályozta ebben. Hallotta a házőrzők ugatását az udvarról, nyikorgott a vár felvonóhídja is, amely pedig fel volt húzva. Apró lábak neszeit hallotta a herceg a szomszéd szobából.
A herceg fölpattant az ágyából. A szomszéd terem ajtaja kitárult, gyönyörűséges zene hangzott fel. Tündérkék táncoltak vidám, színes ruhákban, ügyet sem vetettek rá.
A terem közepén óriási karácsonyfa állott. Ez volt az első, amit a herceg az országában látott. Játékok, díszek és gyertyák helyett gyémántcsillagok, igazgyöngy nyakláncok, arany karkötők, színes ékszerek, rubintok, zafírok, aranytőrök és a legritkább drágakövek, ékszerek csillantak fel a földöntúli fényben.
A herceg elámult a csodán, szótlanul állt. Ekkor a tündérkék befejezték a táncot. Utat engedtek egy csodálatos szépségnek, aki egyenesen a herceg felé tartott.
Hollófekete haja volt, aranydiadémot és más ékszereket viselt szaténból és selyemből készült ruháján. Kinyújtotta kicsiny fehér kezét a herceg felé: Kedves herceg, viszonoztam karácsonyi látogatásodat. Én Ernestine vagyok, a tündérek királynője. Elhoztam valamit, amit a Tündérek forrásánál vesztettél el.
És átadta a hercegnek az aranygyűrűjét.
A herceg mindjárt a szívébe zárta a tündérkirálynőt, aki táncba hívta. Titokzatos zene szólt, és a tündérek eltűntek. Ketten maradtak: a herceg és a királynő.
Ekkor a fiatalember, megfeledkezve korábbi hidegségéről, térden állva kérte feleségül a nőt. Az igent mondott, de egy feltétellel: a férfi sohasem ejti ki a „halál” szót a jelenlétében.
Másnap lakodalmat csaptak nagy pompával. Sok éven át boldogan élt a pár.
Egyszer aztán a herceg és felesége vadászni készült a vár körüli erdőségekben. A lovak föl voltak nyergelve, a társaság várakozott, de Ernestine késett. A herceg türelmetlen volt.
Amikor Ernestine megjelent, a herceg dühösen szólt hozzá:
Jó sokáig várattál bennünket! Jó volnál halálnak!
Amint kimondta a szót, a tündér vad sírásban tört ki, és eltűnt az emberek szeme elől. A szomorú herceg végigkutatta a várát és a Tündérek forrását, mindhiába.
Egy dolog maradt meg neki: a tündér kicsiny kezének lenyomata a várkapu fölött.
Évek múltak el, de Ernestine nem tért vissza. A herceg gyászolta.
Minden karácsonyeste felállított egy karácsonyfát, tele gyertyákkal, fénnyel, abban a teremben, ahol először találkozott a tündérkirálynővel. Várta a jöttét, de mindhiába.
Évek múltak, és a herceg elhalálozott. A kastélyból rom lett. De a mai napig látszik a kapu fölött annak a kicsi kéznek a nyoma.
Ez a karácsonyfa eredetének története a jó strassburgiak szerint.
Az adás kényszere
A karácsony, néha már úgy érezzük, zsarnokság lett. Már nemcsak arany-, ezüst-, bronz-, hanem vasvasárnap is van.
A korai vásárlók arcán révület, de most rémület is: vegyünk meg mindent, míg a forint nem zuhan meg! Vegyünk meg mindent, amitől mosolyognak szeretteink, ha kicsomagolják az ajándékot!
Az utcák fényfüzérben. Mind azt súgják: menj és vásárolj! Találkoztam olyasvalakivel, akinek nyolcvannégy név volt a listáján.
Az írás szerint: „Mindenkinek azt kell adnia, amit a szívében elhatározott, nem vonakodva, sem kényszer alatt, mert az Úr a jókedvű ajándékozót szereti.”
A legnagyobb ajándékunk Krisztus. Ő saját magát ajándékozta nekünk. Azt adta, amije volt – önmagát.
Ebben rejlik a karácsony misztikuma. Csak aki a legnagyobb ajándékot megérti, az fogja fel az adás és kapás törvényét. Adja az Isten, hogy az idei ajándékvásár ne kényszer legyen, hanem felszabadult öröm.
Egy kisleányról
Volt egyszer egy kisleány. A szülei szorgalmasak voltak, bőségben éltek. De ő a születésnapjára mégse kapott soha semmit. A fák még nagyok voltak, ő kicsi.
Majd holnap megkapod, kislányom, mondták neki.
A kisleány fölmászott a padlásra sírni.
Mert másnap karácsony volt.
Ő meg 23-án született, szegény.
A mai napig harcol a születésnapjáért.
Ő az én anyukám.