Pokol luxuskivitelben

A feladat az örökös tárgyalópartnernek, az Egyesült Államoknak nagyon fel van adva. A két állam létrehozása továbbra is nagyon távlati cél, a „sarkalatos kérdések” egyikéről sem sikerült megállapodnia a feleknek. Barack Obamától azt várta az arab világ, hogy új világot hoz, a friss erő, a jószívű fekete elnök, aki megérti a palesztinok gondjait. A politika azonban nem kötődik egyetlen emberhez sem.

Valószínűleg a Gázai övezet Földünk leginkább szem előtt levő pokla, sokkal szebben fényképezett volt az utóbbi időkig az afganisztáni vagy az iraki szörnyűségeknél, s még közelebb is van. Mégsem tudunk róla semmit. Az onnan érkező tudósítások ugyanis egykettőre megszűntek, Izrael kiutasította az egész nemzetközi újságírógárdát a területről. A két hete fennálló tiltásról Ehud Olmert miniszterelnök Amerikában azt mondta, egyértelműen biztonsági kérdésről van szó, s nem akarják vállalni a felelősséget az újságírókért. Inkább elűzik őket Tel-Avivba, jobb esetben Askelónba, hogy onnan írják meg, milyen is Gázában.
Nem tudjuk, milyen Gázában, de valami fogalmunk azért lehet. Az ENSZ legutóbbi jelentése szerint a lakosság súlyos alultápláltságban szenved, vitaminhiányosok az emberek az egyoldalú táplálkozás miatt, egy orvos pedig arra panaszkodott egy palesztin hírügynökségnek, hogy az összes súlyos betege meg fog halni, ha áramszünet miatt kikapcsolódnak az életmentő berendezések. A közszférában dolgozók közül a zárlat 2007-es kezdete óta 106 ezren veszítették el az állásukat, közülük 40 százalék tartozik a „nagyon szegény” kategóriába. Ez azt jelenti, hogy az átlagosan 7-9 fős palesztin család havi jövedelme kevesebb mint 500 sékel, azaz 25 ezer forint. A mezőgazdaságból élők jövedelme a felére esett a zárlat kezdete óta, kétötöd részük nagyon szegény, naponta átlagosan 100 forinttal gazdálkodva. Még hosszú ideig lehetne sorolni a borzasztó adatokat, de ettől senki nem jut előre. Nem látjuk a sovány embereket, a rongyos gyerekeket és a romos házakat, a helyzet korábban is pokoli volt, most még inkább az. Izrael egy napra feloldotta a hermetikus zárlatot, 42 kamionnyi élelmiszer és gyógyszer bement az övezetbe, majd újra lezárta a határokat. A palesztinok ugyanis ismét kilőttek egy rakétát a déli Negev-sivatagba, amely Izrael szerint azt bizonyítja, hogy a Hamász tagjai nem kívánnak békét kötni, így a zárlat marad.
A politika viszonylag egyszerű. Izrael úgy véli, ha az övezetet uraló Hamász nem fegyverre költené a pénzét, hanem élelemre, semmi gond nem lenne. A segélyek beengedése ellen pedig azzal érvel, ha már Szderót lakói az érkező rakéták miatti félelmükben állandóan a légiriadót jelző szirénát figyelik, egy kicsit legyen rossz annak okozóinak, a palesztinoknak is. Ez az egész csak szócséplés, parasztvakítás, ezt tudja minden érintett, még ha a szavak bársonyba vannak is csomagolva. Gáza lakosságának vajmi kevés esélye volna a Hamász ellen, ha egyáltalán volna közülük akár egyetlen is, aki Izraelt választaná a mostani urai helyett. Volt Izrael is megszálló, egészen három évvel ezelőttig folyamatosak voltak az atrocitások, a területen pedig zsidó telepek álltak, közöttük csinos úttal, amelyet csak faji alapon lehetett használni. Azaz a palesztinok nem használhatták. A megszállás akkor is az, ha a katonák nincsenek benn a területen, de az összes határt lezárják, se ki, se be. Tetszenének forradalmat csinálni, üzenik nekik az izraeli oldalról, mintha az olyan könnyű lenne. A Gázai övezet nem Európa, ahogy Izrael sem az, itt nincs esély tárgyalásos rendezésre, ellenzéki kerekasztalra és alulról szervezett tiltakozó megmozdulásokra. A Hamász az izraeli politika végtermékének tekinthető, nyakon öntve egy adag vallásos ideológiával, felszerelve fegyverekkel, ahogy ez arrafelé illik. Nem fog megbékélni Izraellel, mert semmi érdeke nem fűződik hozzá, a célja nem az, hogy szomszédját/háziurát/elnyomóját kiengesztelje, és újra legyen áram a kórházban, hanem a megszállás megszüntetése. Nemzetközi támogatói, mint Szíria vagy áttételesen Irán hasonlóképp nem a kiegyezés pártján áll, és nagyon jó nekik, hogy az egyiptomi határnál kissé le tudják kötni az izraeli haderőt.
Tel-Aviv szintén ellenérdekelt, a Gázai övezet neki nem kell, a másfél millió palesztin még kevésbé, és sorsuk cseppet sem érdekli. Kiegyezni természetesen nem fog a Hamásszal, mert kevesen akarják beledugni a fejüket a hurokba. Izrael sem tartozik közéjük. Szüksége van viszont arra a komoly segítségre, amelyet az Egyesült Államok ígért neki haditechnikai fejlesztésre. Erre a célra Washington harmincmilliárd dollárt ígért tíz év alatt. A segítség bizonyosan meg is fog érkezni, a hadsereg erősebb lesz, mint valaha, a béke pedig ismét távolodik egy picit. Megemlítendő még a Palesztin Hatóság, amelynek vezetői túlélőművészek, álláshalmozók és üzletemberek, Izraellel tárgyalnak, és néha golyót kapnak a fejükbe beszélgetőpartnereiktől. Évtizedek óta csinálják ugyanazt, kisebbségi érdekvédők egy olyan országban, ahol a társadalom egy rétegéhez tartozást halállal büntetik, s tegyük hozzá, remekül megélnek belőle. Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság mostani vezetője, aki néhány napja a Palesztin Állam elnöke is lett – 96 különböző állam, köztük Magyarország ismeri el valamilyen jogi csűrés-csavarással ezt az országot, de nem érdemes a térképeken keresni –, 1967 óta, a kezdetektől fogva a Palesztin Felszabadítási Szervezet tagja. Reálpolitikus, harcol Izraellel, harcol a palesztin szélsőségesekkel, harcol a hatalombitorlókkal, valamint a párton belüli ellenzékkel, s tárgyal Izraellel, a palesztin szélsőségesekkel, a hatalombitorlókkal, emellett a párton belüli ellenzékkel. Segélyeket kap, amelyeket felhasznál homályos és nyilvános célokra, nehéz azt kideríteni, mire, de a pénz elosztásának feladata általában hálás poszt, hát még egy ilyen, tökéletesen abszurd térségben.
Akkor senki sem akar békét a Közel-Keleten? Dehogynem, csak épp a legkevésbé fontos szereplői ennek a drámának: az emberek. Az izraeli zsidók, izraeli arabok és a palesztinok egyöntetűen békét akarnak, és elemi érdekük a kiegyezés megszületése. Nem akar meghalni senki, s az is tisztának tűnik, hogy sem a zsidók, sem az arabok nem fogják elhagyni a Szentföldet. A Bush-érából ránk maradt, a kudarc egyes szakaszait jelző fogalmak egyike – az annapolisi folyamat és az útiterv mellett – valószínűleg a „kétállami megoldás” lesz. Ezt történészhallgatóknak fogják tanítani ötven év múlva, meg politológusoknak, de nem külön tanegységként, hanem az érdekességek között. A feladat az örökös tárgyalópartnernek, az Egyesült Államoknak nagyon fel van adva. A két állam létrehozása továbbra is nagyon távlati cél, a „sarkalatos kérdések” egyikéről sem sikerült megállapodnia a feleknek. Barack Obamától azt várta az arab világ, hogy új világot hoz, a friss erő, a jószívű fekete elnök, aki megérti a palesztinok gondjait. A politika azonban nem kötődik egyetlen emberhez sem, Amerika külpolitikája is az érdekek hálózatának eredménye, s ebben Obama is csak egy figura, még ha több is a hatalma a látható szereplőknél. Ha gyorsan nem kezdi el a valódi tárgyalásokat, és elődjéhez hasonlóan békekonferenciákkal múlatja a nagyon is drága időt, akkor kiderülhet, hogy a kétállami elképzelés sem ér semmit, s ismét a kiindulóponton vagyunk.
Pontosabban nem indul innen senki sehová, ez az a pont, ahonnan soha nem sikerült elmozdulnia senkinek. A Gázai övezet népe éhezik, a zsidók rettegnek a rakétáktól, Ciszjordániában fal kanyarog, és mindenkinek szörnyűséges az élete. Azoknak is, akik új hazát találtak itt, és mások rovására felépítették azt, s azoknak is, akik ezek a bizonyos mások.
A Szentföldön vagyunk, ahol Jézus élt kétezer évvel ezelőtt.