Kína nyolcvan évvel korábban ismerte meg Afrika keleti partvidékét, mint Európa, a kontinens mégis hidegen hagyta a XV. századi birodalmat. Cseng Ho (Zheng He) admirális hajói csak annyit tettek, hogy egzotikus állatokat vittek magukkal, s azokat a császárnak megmutatták. Hazatérésük után az uralkodó felgyújtatta a hajókat, és megtiltotta a hosszú utak megtételére alkalmas hajók építését. Hiába a korai kezdés, fél évezreden át ezután a kínai–afrikai kapcsolatok nyugvóponton maradtak, az európai hatalmak pedig ezalatt töretlenül építették ki gyarmatbirodalmukat a fekete kontinensen. Az bizonyos, hogy a kínai birodalmi tudat meghatározó volt ennek a kapcsolatnak a jegelésében. Rónaháti Cecília Kína-szakértő szerint az ázsiai ország mindig birodalmi módon gondolt magára, a kínaiak számára a XX. század eleji alávetettség csak egy kis, nem túl lényeges mellékzöngéje volt a hatezer éves történelemnek. A birodalmi tudat pedig bizonyos fokig mindig rasszista. „A kínaiak lenézték az összes idegent, különböző állatneveket adtak a mindenféle irányból hozzájuk érkező barbároknak” – mondta Rónaháti, aki szerint az afrikaiakat a fehéreknél is alacsonyabb rendűeknek tartották a kínai birodalomban. Bár Csou En-laj (Zhou Enlai) volt kínai pártfőtitkár és miniszterelnök 1955-ben a kínai rasszizmust „nem létezőnek” nevezte, a hatvanas évektől kezdve, a baráti afrikai országok diákjainak behívása után többször voltak feketék elleni támadások. Ha erre nem is, de a nyilvánvaló ellenszenvre irányukban a ma Kínában tanuló afrikai diákok még mindig panaszkodnak. A kutató visszautalt Mao Ce-tung (Mao Zedong) háromvilág-elméletére, amely szerint az Egyesült Államok és a Szovjetunió az első világ tagjai, a legerősebbek és leggazdagabbak. A második világ részesei az olyan gazdag és nagy államok, mint Kanada, Ausztrália vagy Franciaország, az első világ szövetségesei. A harmadik világba tartoznak a többiek, az el nem kötelezettek, s Peking úgy gondolta, hogy ennek a hatalmas tömbnek a vezetői természetesen ők lesznek. Az évszázados elzárkózást felváltotta a politikai kapcsolatteremtés a frissen függetlenné vált afrikai országokkal, s Tarrósy István Afrika-szakértő, a pécsi szerkesztésű Afrika Tanulmányok folyóirat alapítója szerint a kétoldalú kapcsolatokat máig áthatja az 1955-ös bandungi megállapodás szelleme. Ezen aktus során az egyik nagy szekértáborba sem tartozó, „el nem kötelezett” államok vezetői ültek le egymással, mint India, Egyiptom vagy Jugoszlávia. A kínai–afrikai kapcsolatok ígéretesen fejlődtek, 1970-ben például kínai pénzen építették meg a TANZAM vasútvonalat, amely Tanzániát köti össze Zambiával. A hat év alatt elkészült vasútvonal óriási sikernek bizonyult, ezt követően folyamatosan indultak a kínai beruházások a kontinensen. Tarrósy István kiemelte a jelenkor legfontosabb közös munkáját, a mindent átfogó Kínai–Afrikai Együttműködési Fórumot, amely koordinálja a gazdasági, kereskedelmi, politikai, kulturális kapcsolatokat.
Tarrósy István rámutatott a kínai gazdasági modell Afrika esetében különösen fontos jellemzőjére, azaz arra, hogy Kína számára nem lényeges, hogy milyen politikai berendezkedésű országnak adja a támogatást, míg a nyugati országok általában a demokrácia előmozdítását is feltételül szabják segítség esetén. Egyúttal az is igaz, hogy Kína jóval kevésbé vesz részt az egyes országok kulturális életében, nem gyarmatosítja ilyen szempontból a gyenge lábakon álló afrikai államokat, s saját céljai érdekében óriási infrastrukturális fejlesztéseket hajt végre. „Kína a gazdag afrikai nyersanyaglelőhelyek miatt hosszú távú együttműködésben érdekelt” – húzta alá az Afrika-szakértő, aki szerint bármilyen céljai vannak is Kínának a kontinenssel, az említett fejlesztések helyben maradnak, azok a helyi lakosság számára is hasznosak. Nem beszélve a világon mindenütt gombamód szaporodó Konfuciusz-intézetek tevékenységéről, amelyek ösztöndíjakat adnak afrikai diákoknak, hogy Kínában kiművelődve tevékenykedjenek hazájuk érdekében. Az afrikai export kétszer olyan gyorsan fejlődik Kína felé, mint Amerikába, s négyszeres sebességű az európai fejlődéséhez képest. A cél 2010-re a százmilliárd dolláros évi kereskedelmi forgalom a kontinens és Kína között. Az árucsere főként abból áll, hogy az afrikaiak nyersanyagokat adnak el Kínának, az ázsiai birodalom pedig a fekete kontinensre is dömpingszerűen eljuttatja a világon mindenhol található iparcikkeit. Feldolgozott termékek Afrikából nagyon kevés esetben jutnak el Kínába, annál több érc, olaj, ásványkincs. A kínai cégek említett infrastrukturális fejlesztései pedig jórészt azokat az utakat jelentik, amelyeken a lelőhelyekről a kikötőkbe vagy repülőterekre szállítják a számukra szükséges anyagokat.
Afrika különleges diplomáciai csatározások színtere is, ugyanis miközben az országok várják a befektetőket, Tajvan és Kína miniháborút vív az államok kegyeiért. Ha Tajvan a különböző afrikai államoknak gazdasági segítséget, befektetést ígérve eléri, hogy diplomáciai kapcsolatot létesítsenek vele, s egyúttal szakítsák meg a hivatalos viszonyt Pekinggel, nem sokat várat magára a kínai válasz. A kínaiak hasonlóan kedvező feltételekkel csábítják magukhoz az „eltévelyedett” országokat, vagy épp ellenkezőleg, fegyverei erejét is érvként tudja használni. Ennek a szomorú játéknak köszönhető, hogy Csád vagy a Közép-Afrikai Köztársaság eddig háromszor ismerte el Tajvant, majd tért át Peking elismeréséhez. Csád esetében a kormánykatonák ellen támadó harcosok kínai fegyvereket használnak, ahogy Csád hadserege is, Pekingnek minden bizonnyal hatalmas mozgástere van ebben a kérdésben.
origo.hu
Sasvári Sándor megrázó vallomása: így tették tönkre a családját
