Többségi döntésre várva

Levél érkezett nemrég egy fiatal értelmiségi baráti társaságtól. A nemzeti közösségvállalás mai lehetőségeit feszegették benne. Őszinteségüket csak tanácstalan keserűségük múlta felül. Kényszerhelyzetben akár kényszermegoldást fontolgattak – ahogy mások is a magyar történelem hasonló korszakaiban.
Íme, a levél: „November 4-én a budavári irodalmi kávézóban és a Mátyás-templomban meghallgattuk az Ön előadását és Oloffson Placid atya vallomását az 1956-os forradalom megtorlásáról. Néhány könyvüket is elolvastuk. Ön tényekkel bizonyította, hogy hatalmi érdekcsoportok politikai és személyi folytonosságában a megtorlás ma is tart. Placid atya szerint társadalmi békét egyedül a felelősség beismerése és a bocsánatkérés teremthet – ez azonban nem több a jó szándékú reménykedésnél, tette hozzá. El kellett fogadnunk tehát az ön következtetését, hogy a nemzeti megújulást ma már nem emberi szándék, hanem az 1956 utáni megtorlás és gyarmatosítás folytatólagos rendszere akadályozza – változtatni ezen kell.
Mi az 1956-os forradalom és megtorlás óta a harmadik nemzedékhez tartozunk. Ha mi is lemondunk a nemzeti megújulásról, később ez talán eszébe sem jut senkinek. De ha tenni akarunk, merre induljunk? Ezen töprengtünk, amikor bekövetkezett a magyarság újabb megalázása a dunaszerdahelyi focimeccsen. És mi lett a válasz? A miniszterelnök egykedvűen teljesítette a szlovák fél újabb követelését. A nemzeti oldal politikusai tisztességesen viselkedtek. Mikor azonban a Magyar Gárda és a Nemzeti Őrsereg magányosan fellépett a nemzeti önérzet nevében, azt ők is elutasították, sőt megbélyegezték. Miért vonták kétségbe ezeknek az embereknek az önzetlen szolgálatát?
Ezen az úton nincs megállás. A meghátrálásokon a szlovák politikusok vérszemet kaptak, és a magyar érdekek felvidéki képviselőit nyilvánosan megfenyegették. Közben a szüleink, de a többség is elszegényednek, leszakadnak. A szegénység és a bizonytalanság befelé fordítja az embert. Ott tartunk, hogy sokan mégiscsak a Magyar Gárdában és a Nemzeti Őrseregben látják a bátor kiállást a nemzet érdekében. Egyetemisták vagyunk, a jövőnket önérzetes magyar értelmiségiként szeretnénk leélni, erről nem mondunk le. Önök is ezért vállalták 1956-ot. De a mi számunkra nem nyílik egyértelmű lehetőség. Tehetetlenek vagyunk. Csatlakozzunk a gárdához, vagy zárkózzunk be az egyetemi tantermekbe? Beszélgetnünk kellene erről”…
November végén találkoztunk Debrecenben. A pesti fiúk még nem jártak az 1849-es Habsburg-trónfosztás színterén, a református kollégium oratóriumában. Ott ültünk be a kopott padokba, Kossuth Lajos és Szemere Bertalan réztáblácskákkal jelölt helye közelében. A pesti egyetemisták szerint komoly követelésekkel az érdekképviseletek csak most, a válság nyomására rukkoltak elő. Miért hallgattak eddig? Egyáltalán, a hazai érdekképviseletek 1990 óta milyen szerepet töltenek be? Súlyosabb kérdés, hogy a munkavállalókkal szemben milyen munkaadók állnak. Például a miniszterelnök legnagyobb gyárából a szakszervezeti titkárt azért rúgták ki, mert a munkavállalók követelését nyíltan képviselte. Helyére a főportást tették, az igazgatóság bizalmi emberét.
Ez a miniszterelnök egyben a szocialista párt elnöke. Ország-világ előtt baloldalinak, szociáldemokratának hirdeti magát. Hogy is állunk ezzel a baloldalisággal, a hazai baloldallal? Meg hát a jobboldallal, inkább a nemzeti oldallal? A helyzetrajzot és az összefüggéseket innen együtt illesztettük keretbe.

Első megtévesztés: felzárkózás önállóság nélkül. Érdekek, értékek, látszatok, tények, igazságok, hazugságok zűrzavarában forgolódunk. Ezt a zűrzavart mesterségesen is gerjesztik. Külön iparág szakosodott erre, a politikai és a hírközlési megtévesztés iparága. Felelős értelmiségi erre nem legyinthet, és ettől nem futamodhat meg. Éppenséggel a hiteles valóságismeretet kell szolgálnia, hogy ezáltal valóságos választási lehetőségre ébressze rá a társadalmat. Aki ugyanis világosan látja saját kisebb-nagyobb választásainak a lehetőségét és a tétjét, azt a megtévesztések nem befolyásolják.
Ha félresiklott demokráciában, akkor is demokráciában élünk. A nemzet sorsán csak a többség döntései javíthatnak. Pillantsunk vissza a szabad választások szakaszára: az 1956 utáni megtorlás, a kommunista birodalmi alávetettség folytonossága bizony többségi döntésekre épült és épül. Majd 1990-től a tőkepiaci gyarmatosítás helytartói is hiába törtek volna a nemzeti önrendelkezés ellen, ha a többségi döntés ezeket az érdekcsoportokat 1994-ben, 2002-ben, 2006-ban nem emeli kormányzati hatalomba. Nem gonosz szándékok ármánykodnak itt, hanem érdekcsoportok a többség döntésével nyitottak utat a gyarmatosítás mindent bekebelező rendszerének. Többségi döntésen pedig csak többségi döntés javíthat. Ezzel kell számot vetnünk.
Tudható, hogy a tőkepiaci gyarmatosítás helytartói az 1990 előtti kommunista gyarmatosítás haszonélvezői közül kerültek ki. Ez az érdekcsoport kaparintotta meg a nemzeti vagyon egy részét annak fejében, hogy a nagyobb részt külföldi hitelezőknek és befektetőknek játszották át. Gazdasági és politikai hatalmi érdekeiket persze nem tárták a nyilvánosság elé. A nyilvánossággal, a többséggel más célt kellett elhitetni és elfogadtatni. Ennek a más célnak, ennek a megtévesztésnek elhitetését és elfogadtatását végzi az említett iparág.
Ez a megtévesztési iparág akkor működik hatékonyan, ha a többség érdekéhez kötődő érveket használ. Jelen esetben a többséget nem kívánták nyíltan szembefordítani a nemzeti érdekkel. Kerülő utat kerestek. Azt bizonygatták, hogy a többség és a nemzet érdeke a fejlett piacgazdaság gyors elérésében áll – a „gyors felzárkózás” pedig megköveteli a világpiac késztermékeinek és kész rendszereinek hazai betelepítését. A szocializmus végelgyengülése ellátási, kínálati hiányt hagyott maga után. A „gyors felzárkózás” ezt a hiányállapotot olcsó külső tömegcikkekkel töltötte ki az előre csomagolt hamburgertől, mobiltelefontól, kerti háztól az ismételhető filmsorozatokig.
Egyre-másra telepítették be az áruházláncokat, a hozott anyagból dolgozó összeszerelő műhelyeket, a túlköltekezésre buzdító hitelbankokat. Ezzel persze a hazai önállóság ellenében a külső függőség és befolyás rohamosan terjeszkedett. A tőkepiaci gyarmatosítás a „gyors felzárkózás” megtévesztő érvelésével és népszerűsítésével kezdődött.

Második megtévesztés: haladás hagyomány nélkül. De a megtévesztési iparág a politikai és a szellemi életet is áthatotta. Az 1956-os forradalom megtorlásának oldalán széles politikai és értelmiségi érdekcsoport alakult ki. Ennek az érdekcsoportnak a fiatalabb és képzettebb nemzedéke az 1970–80-as évektől a nemzeti hagyomány és a korszerűség ügyéhez is hozzányúlt. Az európai nyitást akkor már nem lehetett halogatni. Ennek az érdekcsoportnak ez a nemzedéke épp azzal a számítással látott munkához, hogy mindenkit megelőzve válaszoljon a kérdésekre, és kötelező érvrendszert fogadtasson el.
Jól eltervezett megoldáshoz folyamodtak. Haza és haladás történelmi válságkorszakokban megérlelt alapeszméjét állították középpontba úgy, hogy nyomban ki is forgatták eredeti viszonylatából. A haladást leválasztották a hazáról, és a nemzetek feletti általános modernitással azonosították. Ezt a haladáseszmét aztán szembefordították a nemzeti hagyománnyal – végtére a haza eszméjét magát a múltba gyömöszölték és zárták bele.
Ezzel a szembefordítással igazolták az éppen létező gyarmatosítás hazai képviseletét a politikai és a szellemi életben. Könnyen átvezethették és át is vezették ezt a „fejlett szocializmusból” a „fejlett piacgazdaságba”, azaz a tőkepiaci gyarmatosításba. A megtévesztés gyakorlati hatása a társadalom hagyományőrző közösségeinek leértékelésébe és az értelmiség kettészakításába torkollott. A leértékelésen és a kettészakításon túl ezen az oldalon a sérelmeket fokozta, a cselekvőképességet korlátozta, hogy a haladás szocialista-liberális kisajátítói 1990 után a különböző anyagi és intézményi támogatások nagyobb részét is kisajátították. Ez a tőkepiaci gyarmatosítás kiszolgálásáért járt nekik.
Mára ez az egyoldalú kisajátítás és hatalomgyakorlás a hideg-polgárháború küszöbére sodorta a magyar társadalmat. A tőkepiac hazai helytartói, főleg a vezető szocialista-liberális politikai és értelmiségi érdekcsoport tagjai, veszélyt érezve mindent egy lapra tettek fel. Ragaszkodnak a hatalomhoz, és bővítik a kisajátítás aranytartalékát. Ebben a kényszerhelyzetben a nemzeti közösségvállalás oldala sem mentesül a kényszermegoldástól. A sérelem, a megalázottság, az igazságérzet és a méltóságérzet nem elégszik meg a puszta védekezéssel. Még nem vág vissza ez a tömeg. De már nem visel el több kihívást.
Tény, hogy a Magyar Gárdában és a Nemzeti Őrseregben ez a kényszerhelyzet és ez a kényszermegoldás ölt alakot. A gárdát és az őrsereget elsősorban a védekezési kényszer és a sérelemből kinövő túlfeszített önérzet szándékai mozgatják. Más dolog, hogy létformájukkal a politikai és szellemi megtévesztési iparág érvelését segítik. Egykori katonai honvédelmi hagyományok külsőségeit támasztják fel, csak hát ezzel felidézik az erőszak-ellenesség európai értékrendjét fenyegető egykori fenyegetést is. Szereptévesztés, téves válasz ez a magatartás. A haladás kisajátítását nem lehet, nem szabad a haza kisajátításával ellensúlyozni.
Magyarország válságára érdemi és tartós megoldást a történelmileg bevált alapeszme mai érvényesítése ígér – haza és haladás természetes kölcsönössége. Hazát és haladást csak együtt lehet jól szolgálni. Ezt az alapeszmét, ennek mai érvényesítését a nemzeti közösségvállalás minden rendű-rangú emberének képviselnie kell. Nehéz feladat, áldozattal és türelemmel jár. Az érintett értelmiségi körök sem maradhatnak ki ebből. Jó hagyományokat folytató és megújító közművelésre kell adniuk a fejüket.
Haza és haladás együttes szellemi, politikai, gazdasági helyreállítását csak többségi felhatalmazás indíthatja el a pályán. Ennek előfeltétele, hogy a többség meggyőződjön a helyreállítás fontosságáról és szükségességéről. Haladék pedig ebben nincs – összegezte a fiatal értelmiségi társaság. Siettek is Debrecenből Pestre.

A szerző az 1956-os
Kárpát-medencei Emlékbizottság elnöke