Vérontás helyett harmónia és szépség

Nemrég jelent meg Balassa Sándor legújabb szerzői lemeze, amelyen zenekari műveket hallunk a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara előadásában, Medveczky Ádám vezényletével. Az album a négytételes Utazások Biharban című művel kezdődik, ez a darab a Kossuth-díjas zeneszerző gyermekkorának helyszínére, a bihari Komádiba és környékére kalauzolja a hallgatót. Balassa Sándorral erről a művéről és Földindulás című operájának elmaradt bemutatójáról beszélgettünk.

Nyírbátori harangok. Balassa Sándor Kossuth-díjas zeneszerző Budapesten született 1935. január 20-án. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Szervánszky Endre növendékeként tanult zeneszerzést. 1996-ban egyetemi tanárként nyugalmazták, Zeneakadémia Alapítvány néven közhasznú intézményt hozott létre egykori munkahelye, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem megsegítésére. Kamarazenészként (Szonatina hárfára, Nyírbátori harangok), dalok (Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor, Wass Albert verseire) és kórusművek (Naphimnusz, a Gólyához), zenekari művek (Gödöllői concerto-gitárzenekarra), kantáták (Rekviem Kassákért), operák (Karl és Anna – háromfelvonásos, Földindulás – háromfelvonásos) szerzőjeként szerzett itthon és Európában is rangot a magyar hagyományokat korszerű köntösben újjáteremtő, igen gyakran szépirodalmi ihletésű kiváló művekkel.

Mi az oka, hogy a magyar történelem után most az Utazások Biharban című művével a magyar táj felé fordult?
– Ezen a tájon éltem, számomra meghatározó volt a legelő, a csorda, az asztagok, a templomban való őrködés, a diáktársak és a tanárok mélyen humánus, igazságszerető lelke. A gyermekkor vége valóságos tündérvilággá emelte azt a közeget, amit ma már józan paraszti életnek látnék. Egyébként ez nem is olyan igazi tájfestő zene, a műben inkább érzelmekről van szó, a táj csak egy olyan terület, amelyik elválaszthatatlan az ott élő emberek életétől. Azonkívül a pusztuló természetnek is a helyszíne, annak, amelyiktől az életminőségünk is függ.
– Ezt a kérdést boncolgatta
A harmadik bolygó című operájában is…
– Ez az operám a harmadik világháborúról szól, ahol az emberiség föld- és életpusztító nagyhatalomként lép színre, s bár az emberek egy része ma már érzékeli a veszélyt, mégsem tudja megakadályozni, hogy a többség ne azt tegye, amihez a látszatérdeke fűződik. A táj az élhető életminőséget képviseli, szolgál bennünket, mi pedig védjük őt. Tudomásul kell vennünk, hogy mindannyian a természet részei vagyunk. Talán ezért értékelődött fel a táj fogalma a műveimben.
– Miért nem dolgozott fel bihari népzenét, noha ez a téma miatt kézenfekvő lenne?
– Biharban románok, cigányok, magyarok egyaránt élnek, egyik népcsoportot sem akartam kiemelni, persze lehetséges, hogy valójában mind a háromból írtam bele valamit öntudatlanul is. Az, hogy Nagyvárad alól a Sebes-Körös odafolyik Komádiba, vagy hogy napos időben a toronyból láthattam a Bihari-hegyeket, olyan korba röpített vissza – Arany János és Ady Endre korába –, amikor Bihar még egységes volt, nem pedig a trianoni határral kettészelt terület, ahol a földdel és egymással békében éltek az emberek.
– Miközben folyton kerülgetjük a háborúk témakörét, a zenében ebből semmit sem hallunk.
– A 30 éves háborúban is szörnyűségek történtek, a korabeli zene ezt mégsem tükrözi. Nem is feladata. Sokkal inkább az a művészet dolga, hogy segítsen a túlélésben, vigaszt nyújtson a bajban, a szépséghez emelje a lelket, és megtisztítson. A nagy zenék is erről a vágyott harmóniáról szólnak és nem a vérontásról. Az utóbbi csak a XX. században lett téma, amikor a devianciák felerősödtek a művészetben és a zenében is, és elvárás lett a kínlódás, a természetellenes élethelyzetek ábrázolása. Így a zene elveszti a teljes emberi tartomány tükrözéséhez való eszközeit.
– Ön szerint milyen az ideális mű?
– A zeneszerzői mondanivaló a konszonancia és a disszonancia közötti hallható, követhető, tonalitáson belüli sajátos egyensúly. A zene tisztasága és érzékenysége növeli a kifejezőerőt. Ha a zongora valamennyi billentyűje egyszerre szól, akkor nincs is mit hallani, csak zúgás és kopogás van. Fiatalkoromban engem is belesodortak ilyen irányzatos kalandokba, és írtam olyan darabokat, amelyek nyelvezete nem teljesen a sajátom, de kikeveredtem belőle. Később nem tagadtam meg ezeket a műveimet sem, bizonyos részleteiket most is szeretem, de nem érzem megoldottnak őket. Ahogy fokozatosan elhagytam a tőlem idegen elemeket, kialakult egy olyan zenei nyelv, amelyik a sajátom. Lényegesen gyorsabban megy azóta a munka, hiszen már nem kell foglalkoznom az anyagteremtéssel: csak a mondanivaló szellemi tartalma fontos, az, amiért az egészet csinálom.
– A Földindulás című operája nyolc éve hever az asztalfiókban. Pedig profetikus mű, ahogy a többi operája is: ez az egykézés és az abortusz következményeit mutatja be. Reménykedik még a bemutatóban?
– Amikor elkészültem vele, Győriványi Ráth György be akarta mutatni az Operaházban, már a szereposztásról is szó volt, aztán jött a kormány- és igazgatóváltás. Szinetár Miklós is támogatta a bemutatót, de nem lett belőle semmi. Nem is csoda, kényes a téma, hiszen a magyar életről, a magyar földről, a felemelkedésről szól, itt az élet apoteózisa jelenik meg a halállal, a pusztulással szemben. A végső kicsengése is pozitív, nagy küzdelem árán megjelenik a magyarság remélt jövője: Juli végül teherben marad egy félresikerült kötőtűs abortusz után. Annak idején az alapmű írója, Kodolányi János is csak úgy tudta bemutatni, hogy kibérelt egy színházat, de őt is megbuktatták: egy emberként támadt rá az egész művészeti és kritikai világ. Ezekről a kérdésekről már akkor sem volt szabad beszélni. Ha bemutató mostanában nem is lesz, úgy döntöttem, leíratom a zenekari anyagot, hátha valamelyik karmester segítségével legalább egyes részletei megszólalhatnak.
– Tudom, hogy még csak most jelent meg az új lemeze, de gondolkozik már egy újabb szerzői albumon?
– Egy kamarazenei lemezt is szeretnék megjelentetni, amelyen a vonósokra és tárogatóra írt zenéim szólalnak meg.