Dávid Ibolya Giczy György útján

Könnyebben megérthetők az MDF háza táján lejátszódó események, ha visszalapozunk a kilencvenes évek közepére, felidézve a Kereszténydemokrata Néppárttal történteket. Mint emlékezetes, a Surján László által irányított KDNP az 1994-es országgyűlési választásokon 22 mandátumot szerzett. A kudarcnak tekintett eredmény és a tartósan alacsony népszerűségi mutatók miatt 1995-ben Surjánnak mennie kellett az elnöki székből, ahol Giczy György váltotta fel. A Fidesszel szemben roppant bizalmatlan Giczy a Torgyán-féle kisgazdapárt és a MIÉP irányába kívánta orientálni a kereszténydemokratákat. Ez a koncepció azonban élesen megosztotta a tagságot. A nagy lendülettel nekilóduló pártelnök az Isépy Tamás vezette frakcióban kezdettől fogva kisebbségbe szorult.
A Varga László és Isépy Tamás köré tömörülő mérsékelt szárny a Fidesszel megkötendő polgári szövetség híve volt. A Magyar Demokrata Fórum 1996-os szakadásával nagyjából egy időben kezdett elmérgesedni a KDNP-n belüli konfliktus is. A sorozatos kizárásokba és bírósági pereskedésekbe torkolló hercehurca eredményeképpen megszűnt a parlamenti képviselőcsoport, a pártot pedig kizárták az Európai Kereszténydemokrata Unióból. A frakció megszűnése miatt Giczy hívei olyan kevesen maradtak a törvényhozásban, hogy már csupán független képviselőként tudtak dolgozni. A súlyát vesztett KDNP mindössze 2,31 százalékos eredményt ért el az 1998-as parlamenti választásokon, ami azt jelentette, hogy a rendszerváltó pártok közül elsőként kiesett a törvényhozásból. Ennek ellenére nem maradt kereszténydemokraták nélkül az Országgyűlés, miután a jogsértő módon kizárt politikusok a Fideszhez csatlakoztak, a jobboldal győzelme után pedig aktív résztvevői lettek a polgári kormánynak.
A Legfelsőbb Bíróság döntésének köszönhetően 2002 őszén helyreállt a párt törvényes működése, aminek nyomán előbb Varga László, majd Semjén Zsolt foglalhatta el a pártelnöki széket. Nekik köszönhető, hogy a KDNP, ha csupán a Fidesz szatellitpártjaként is, de visszaszerezte a becsületét. Nem volt könnyű azonban megemészteni mindazt, amit a Kereszténydemokrata Néppárt márkanevet jogellenesen bitorló szerveződés a 2002-es választások kampányában művelt. Ekkor már nem Giczy György töltötte be az elnöki tisztséget, hanem Bartók Tivadar, aki a fent említett kampány során a Centrum párt egyik alapítójaként jelentős szerepet játszott a jobboldali szavazóbázis megosztásában, visszasegítve a hatalomba a szocialistákat és a szabad demokratákat.
A fogorvosból lett pártvezérnek nem a Centrum-féle műjobboldalhoz történő csatlakozás volt az utolsó figyelemfelkeltő politikai szereplése. A neve 2006-ban is felbukkant, amikor a Kereszténydemokrata párt nevű szörnyszülött elnökeként Lentiben próbálkozott egyéni képviselőjelöltként, ám a helyi választási bizottság döntését követően kénytelen volt visszalépni. A jó memóriával rendelkezők még emlékezhetnek az okra: Bartók hamis kopogtatócédulákkal akarta megszerezni a jelöltséget, amelyeken mellesleg közismert helyi szocialista politikusok neve is szerepelt. Az általa elkövetni kívánt csalás kísértetiesen hasonlított ahhoz a botránysorozathoz, ami miatt az elmúlt hetekben több jelöltet, köztük az MDF-es színekben indulni kívánó Dézsi Mihályt is ki kellett zárni a ferencvárosi időközi választáson való részvételből. Bartóknak a szocialisták iránti vonzalma később sem párolgott el. A Medgyessy-kormány idején például az egyházügyi államtitkári szék várományosaként is emlegették a nevét, ám a katolikus egyház éles tiltakozása miatt végül hoppon maradt. Nem ő volt az egyetlen radikális jobboldaliból MSZP közelivé váló kereszténydemokrata, akinek bizalmi állást kínált fel a baloldali kabinet, hiszen a Millenáris Park 2002-ben hivatalba lépő ügyvezető igazgatójának, Mizsei Zsuzsannának a politikusi karrierje szintén ide kötődött.
A Giczy–Bartók-féle KDNP, illetve a Dávid– Herényi-tandem által vezérelt MDF között szembetűnő a hasonlóság. Dávid Ibolya ugyanazokkal a módszerekkel záratta ki az előző ciklusban Lezsák Sándort, az MDF alapítóját és híveit, mint amelyekkel tizenkét esztendővel ezelőtt Varga Lászlóékat lehetetlenítette el a KDNP vezetése. Szintén közös vonás, hogy a kizárásra ítéltek új, nem pártként működő formációkat (Magyar Kereszténydemokrata Szövetség, Nemzeti Fórum) létrehozva végül a Fidesz által létrehozott szövetségi rendszerhez csatlakoztak. Érdekes párhuzam, hogy a szakadás után egyik politikai erőben sem tűntek el a törésvonalak. A kereszténydemokrata autodafé nem ért véget az 1998-as vesszőfutással. 2001-ben, a látványos balra tolódás kezdetekor például Giczy Györgynek is mennie kellett az elnöki székből. Dávid Ibolya egyelőre őrzi pozícióit, ám az Almássy Kornéllal való politikai leszámolás stílusa, illetve a Tisztelet Társaságával való szakítás félreérthetetlenül jelzi, milyen mélyre süllyedt a Balzac szamárbőreként zsugorodó MDF. A romlás útja pedig még korántsem ért véget, hiszen a „puccsistaként” megbélyegzett Almássy legfőbb bázisának számító Ifjúsági Demokrata Fórum politikai likvidálása jelenleg is folyamatban van.
Vannak persze markáns eltérések is. A házszabályt önkényesen értelmező Herényi Károly frakcióvezető jóvoltából mindvégig Dávid Ibolya akarata érvényesült a fórum képviselőcsoportjában. A kereszténydemokratákkal ellentétben sem az előző, sem pedig a mostani ciklusban nem szűnt meg az MDF frakciója. Igaz, néhány hónappal ezelőtt a Tisztelet Társaságától történő elválás miatt olyan kritikus méretűre csökkent a létszáma, hogy csupán a rendőrökkel való dulakodásáról elhíresült Lengyel Zoltán odacsábításával (értsd: stratégiai fontosságú kivásárlásával) sikerült életben tartani. Ezenkívül a KDNP hatalmasat bukott az 1998-as országgyűlési választásokon, ezzel szemben az MDF 2006 tavaszán, ha csupán pár ezer szavazattal is, de átugrotta az akadályt, miközben az egyéb megméretéseken is elérte a remélt eredményeket. Az elgiczysedés hatásai azonban előbb-utóbb ki fognak ütközni. Ennek első stációja az Európai Parlamentből való kiesés lehet.
Az országgyűlési képviselői mandátumáról néhány napja lemondó Boross Péter váratlannak tűnő lépése sem előzmények nélküli. Ha valaki szemügyre veszi a kereszténydemokraták 1998-as országos választási listáját, akkor szép számmal talál rajta olyan neveket, akik, időben elhagyva a süllyedő hajót, úgy döntöttek, hogy inkább a Fidesz holdudvarához csatlakoznak. Illusztrációként elegendő Bencsik András, Sunyovszky Szilvia vagy Csath Magdolna nevét említeni. Az egykori miniszterelnök természetesen lényegesen fajsúlyosabb szereplő, mint a fent említettek, éppen ezért kell jelzésértékűnek minősíteni a visszavonulását. Boross 1993 óta főszereplőnek számított az MDF-en belüli hatalmi játszmákban. Antall József halála után ő volt a párt egyszemélyes agytrösztje. Mindvégig ott állt Dávid Ibolya mögött. Bár hivatalosan magas életkorával és egészségi állapotával magyarázta a visszavonulást, mégis sokkal nagyobb annak valószínűsége, hogy már érzi az egykori kormánypárt vesztét. Akár sikerül ugyanis az öt hónap múlva sorra kerülő európai parlamenti választásokon átlépni az ötszázalékos küszöböt, akár nem, az a terv, ami miatt az MDF 2002-ben a Fidesszel szakítva az önállóság útjára lépett, biztosan nem fog valóra válni. A Magyar Demokrata Fórumból a jelenlegi vezetéssel soha nem válik már mértékadó és meghatározó konzervatív párt. Az adótörvények megszavazása, illetve az egypárti kormány napi túlélését folyamatosan támogató vokspolitikája joggal veti fel a kérdést, hogy vajon a Gyurcsány-kormány ellenzéke közé kell-e még számítani. Mára közel került ahhoz, hogy a továbbiakban az MSZP konzervatív tagozataként működjön, melynek szorgos mindennapjaiban az jelenti a legfőbb izgalmat, hogy az adott héten éppen kit zár ki a választmány.
Talán nem meglepő, hogy Boross Péter nem akart a szomorú végjátékhoz asszisztálni. Aligha lehet kellemes érzés számára, hogy neki, aki pályafutása csúcsán az MDF által jelölt miniszterelnök is lehetett, másfél évtized elteltével arra a szintre kellett eljutnia, hogy a parlamenti felszólalásait csupán a szocialista térfélen jutalmazzák tapssal. Valljuk be, ennél valóban többet ér annak a hintaszéknek a nyugalma, amivel infantilis párttársai köszönték meg hosszúra nyúlt politikusi pályafutását.