Adódik a kérdés: a változatoknak „üzembiztonsági” oka van-e, vagy a rendező egy kompozíciónak szánja a kettős előadást. Az előbbi mellett szólna, hogy Szarvas József megbetegedése miatt a második verzióból Hevér Gábor átugrott az első szereposztásba Bagónak, mégis valószínűbb, hogy a két előadás között fontos, egyéb összefüggések is vannak. Stohl András Jancsija egy jó kötésű, kemény alföldi parasztfiút formál meg, jól odacsap az ostorral, s remekül feszít az egyenruhában, akár korábban a Holdbeli csónakos Vitéz Lászlójaként. Mátyássy Bence János vitéze intimebb: nem hangoskodik túlságosan, s a nézőnek időnként olyan érzése támad, mintha Sós Imre okos, nyíltszívű Ludas Matyija támadt volna fel. A két eltérő karakternek köszönhetően Jancsi alakja érzelmileg, s jelentését nézve is sokkal árnyaltabb, képesebb mélyebb húrokat megpendíteni a nézőben.
Ugyanakkor a párhuzamosság hátránya nyilván az, hogy a hibákra is jobban felhívja a figyelmet. Ezek, érdekes módon, a két címszereplő esetében mintha kiegészítenék egymást. Az első felvonás búcsújeleneténél, amikor Jancsi földönfutóvá válik, Stohlnál erősen leül a darab, míg Mátyássy Bence, talán mert hősének fontos vonása a tapasztalatlanság, s az ebből fakadó tisztaság, Iluskájával (Tompos Kátya) megkapó szomorúsággal szakadnak el egymástól. A mű egyik legfontosabb része, amikor János Bagótól Iluska halálhírét veszi, kifejezetten szépen beállított, visszafogott méltóságú. Ez a visszafogottság érvényesül Mátyássy játékában, Stohl azonban első érzelmi felindultságában nagyon teátrális, s ez kifejezetten árt a pillanatnak. A harmadik felvonás nyomasztó metróállomást idéző környezetében pedig éppen Stohl az, aki jóval erősebb, Mátyássy kissé megfakultnak hat az amúgy is szürke környezetben. A színészek közül érdemes még kiemelni Udvaros Dorottya gonoszmostoha-, Újvári Zoltán Bartoló-alakítását. A francia király szerepét pedig Bodrogi úgy eltalálta, mintha neki írták volna, de dicsérhetjük a két, szőke-barna Iluskát (Söptei Andrea, Tompos Kátya) is, bár utóbbi énekhangja kétségkívül iskolázottabbnak tűnik.
Az egyébként finom humorral átszőtt előadás első, a nagy magyar Alföld részben virtuális képét érzékletesen mutató felvonásának toborzási jelenetében óriási méretű magyar lobogó jelenik meg. A látvány nyilván nem közömbös számunkra. Feltételes reflex ez, amelynek az ember akaratlanul került a birtokába talán még eszmélése előtt, s szabadulni tőle nem tud, de nem is igen akar. Érthetetlen ugyanakkor, miért kell a strázsamesternek, egyébként teljesen funkciótlanul, meglehetős erőltetettséggel lyukas zászlóvá alakítania a három színt. Az ezt követő zászlófoltozás viszont indokoltnak tűnik, hiszen a jelen körülmények között tényleg sok minden, tulajdonképpen az egész legatyásított, s a kétségtelen erkölcsi és szellemi züllés képét mutató tépett haza esetében ez minimálisan elvárható, még ha nem is tudjuk pontosan, kitől. Erről a tényről sajnos a zászló kilyukasztása részben eltereli a figyelmet. Magát a toldozást ugyanakkor nem hagyja reflektálatlanul az adaptáció. A harmadik felvonás rendhagyó: úgy helyezi mindennapi környezetünkbe a történetet, hogy az szerves folytatása lesz a napfényes-nádas első, és a rokokó-rizsporos francia, Delacroix híres forradalmi festményét felvonultató második felvonásnak. Végül Tündérország helyett gyakorlatilag a pokolba jutunk, amely egy metróállomás, s egy finoman szólva is legyalázott, szennyes aluljáró elegye. A hiteles környezet egy kisstílű politikai csoport által tönkretett (a francia király korábbi megszólalásai nem hagynak bennünk kétséget efelől), egyre élhetetlenebb Magyarországot mutat, ahol még Tündérország is csak kuplerájként működhet, élén Iluskával. A záróképben, amely állítólag a szöveg eredeti verziója, nem véletlenül távozik el János vitéz ebből az „álomvilágból”, s hagyja magára halálig keresett szerelmét. Üzenetértékű, hogy nem külföldre, hanem egy virtuális, idealizált, s elérhetetlensége miatt kissé ironikusan bemutatott Magyarországra távozik, tulajdonképpen az első felvonás kicsinyített idilljébe. A legutóbbi évek legsikerültebb Alföldi-rendezését jól kiegészítik Bakonyi Károly némileg átírt szövegei, s a lendületesen dirigált zenei betétek.
(Bakonyi–Heltai–Kacsóh: János vitéz I., II. Nemzeti Színház. Rendező: Alföldi Róbert.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
