Kanada a világ egyik legfurcsább országa. Olyan monarchia, amely voltaképp köztársasági módon működik, s magán viseli a brit gyarmati örökség minden bélyegét. II. Erzsébet angol királynő a tíz provincia és három tartomány uralkodója, ceremoniális hatalmát azonban nem közvetlenül, hanem kijelölt képviselőjén, Michaëlle Jean főkormányzón keresztül gyakorolja. Őméltósága nemrég hazánkban járt, s férjével, Jean-Daniel Lafond francia születésű kanadai filmrendezővel is beszélgettünk e hármas kötődésről (kanadai, brit, francia).
Van abban valami ősrégi báj, amikor az embert még barátai is őméltóságának nevezik. Jean-Daniel Lafond esetében ez így történik, hiszen ez a titulus jár a főkormányzó férjének, a megszólítás mégsem hat furcsán. Ahogy a koronás főknek tanulniuk kell a méltóságukhoz illő viselkedést, úgy a címek viselését is tanulni kell, őméltósága pedig tökéletesen elsajátította ezt a művészetet.
Saját választása volt, hogy elhagyja európai otthonát, és Amerikában keres újat. Az egykori filmrendező nem hisz abban, hogy szülőhelye határozza meg önazonosságát, hanem a választás mellett érvel.
– A háború végén születtem Franciaországban. Ott nevelkedtem fel, ott kezdtem tanári pályámat, majd csöppentem később a színház világába. Egy teljes életet leéltem első hazámban, amelyből semmi sem hiányzott – mondta Jean-Daniel Lafond. Harmincéves korában mégis elutazott Montréalba, francia Kanada legnagyobb városába, ahol a helyi egyetemen vendégprofesszor volt. – Francia voltam Kanadában, pontosabban Québecben.
Öt év múlva gyakorlatilag ok nélkül szakított Franciaországgal, és „száműzetésbe vonult” a hozzá hasonlók, a kanadai franciák közé. Jean-Daniel Lafond gyökerei így nagyon szerteágazóak, hiszen saját bevallása szerint kötődik Franciaországhoz, Québechez és Haitihoz onnan származó felesége által, aki 18 éve hű társa. Mindezek együtt alakítják sajátos kanadai identitását. „Kanadában lehet valaki francia anélkül, hogy letagadná a gyökereit” – mondta Lafond.
Ez bizony látható a filmeken is. Hiába a szoros kulturális és földrajzi kapcsolat, a kanadai filmek sokkal jobban hasonlítanak az európai alkotásokhoz, mint az Egyesült Államok álomgyárának termékeihez. Miért van ez? Talán a kanadai típusú integráció más céllal működik, mint déli szomszédjáé, ahol minden polgár elsősorban amerikai, csak azután vallja magát franciának, angolnak vagy magyarnak?
Philippe Baylaucq filmrendező szerint az amerikai „olvasztótégely” nem jellemző Kanadára, náluk tisztelik a kanadai identitás mellett azt is, aki francia vagy angol kíván maradni. A filmipar is ezt tükrözi, azzal a fontos különbséggel, hogy míg az Egyesült Államokban magáncégek finanszírozzák a filmeket, Kanadában jelentős állami szerepvállalással is segítik ezt a művészeti ágat. Emellett a kanadai ember inkább a dokumentarista jellegű filmezéshez szokott hozzá, legalábbis így látja ezt Baylaucq. Más az a világ, amelyet ő lát, a természet északon sokkal kegyesebb és egyben kegyetlenebb, hiszen csodálatos tájakon, feltöretlen földeken él a viszonylag alacsony lélekszámú kanadai, de jóval közelebb is a veszélyeket rejtő természethez, mint az urbanizált déli szomszéd. A kanadai filmek számára ezért a természet szolgáltatja a mítoszokat.
Tom Perlmutter, aki szintén a kanadai delegációval utazott Magyarországra, úgy látja, Amerika filmiparára nagyon jellemző az a mítoszteremtés, amely hiányzik a kanadaiból. A magyar származású filmrendező, egyben a Kanadai Nemzeti Filmbizottság elnöke szerint nagyon összetett kérdés a kanadai identitás, így a filmekben is látszik, mennyire szeretik körbejárni a kérdést.
– A québeci franciák máig úgy emlegetik a britek általi inváziót, mint a palesztinok azt a napot, mikor megérkeztek az izraeliek, és elűzték őket – mutat rá a filmrendező, miközben az angolok betörése a francia tartományba mára minden jelentőségét elveszítette.
Québec az ország egyetlen olyan tartománya, ahol csupán egy hivatalos nyelv van, ez pedig a francia, de az ottaniak érdekérvényesítő erejét mutatja, hogy még a nyugati parti Vancouverben, több ezer kilométerre Montréaltól is kötelező mindent franciául is kiírni az angollal megegyező méretű betűkkel. Ezért kár lenne tagadni, hogy Kanadában, bizony, két különböző filmipar van: az angol kanadai és a québeci. A film nyelvét nem lehet elválasztani az alkotók nemzetiségétől, különböző problémákkal szembesülnek, miközben egyazon ország polgárai.
A québeciek emlékeznek valamire, amiről azonban csak homályos elképzelések vannak. A tartomány autóinak rendszámtáblájára fel van írva a mondat: Je me souviens (emlékszem). Ez talán Verlaine Őszi sanzonjából való, szó szerinti fordításban: „Emlékszem a régi időkre, és sírok.” De valószínűbb, hogy Eugčne-Étienne Taché kanadai építész ötletéből származik, aki Québec városában a parlament épületét tervezte, s homlokzatára felírta a jelmondatot. Egy hölgy harminc évvel ezelőtt azt írta egy kanadai lapban, nagyapja bővebben is kifejtette neki, mire utal ez az „emlékszem”. A rövid vers így szól: „Emlékszem, hogy liliom alatt születtem, de rózsa alatt növök fel.” A virágos rejtély nem túl nehéz, hiszen a liliom az Anjou-kor óta Franciaország szimbóluma, a rózsák pedig még háborúztak is Angliáért. A három szó csak 1978 óta szerepel az autók rendszámtábláján, azelőtt a Belle Province (szép tartomány) volt ott olvasható.
Van-e olyan téma Québec történelmében, amelyre angol és francia ugyanúgy emlékezik, s egyáltalán, öszszekovácsolja-e a népet az emlékezés? Philippe Baylaucq szerint ez „nagyon érzékeny rendszámtábla”, amely rengeteg vitát váltott ki az évek során. Dokumentumfilmet is készítettek a témáról Québecben: találomra megállítottak embereket az utcán, és megkérdezték tőlük, mire emlékeznek. Baylaucq hangsúlyozta, hogy Kanada nagyon fiatal ország, lakói gyorsan felejtenek. Egyáltalán: már a nyári hőségben is nehéz felidézni a téli, többméteres hó borította utcák látványát és a mínusz 20 fokot.
Ám úgy tűnik, az 1760-as montréali háborúvesztést, Új-Franciaország elestét, a kanadai franciák Világosát valahogy nem akarják kiverni a fejükből a québeciek.
