A terápia lelke a lélek terápiája

Mifelénk a szalonna kutyából készül – íme Victorné Erdős Eszter lelkész magyarázata arra, hogy ő, a négy középiskolát megjárt, hajdani „csöves” tinilány miként vehetett át a múlt hét végén Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díjat a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziójának sikeres vezetőjeként. A ráckeresztúri Drogterápiás Otthonban járva hasonló csodás átváltozásokat értünk tetten.

Bár keresztény családból való, az általános iskola idején rákapott a csavargásra, a debreceni református kollégiumban meglopta szobatársát, azért rúgták ki. A „Svetitsben”, a debreceni katolikus gimnáziumban apácák szeretetét tapasztalva jobban érezte magát, de ott meg az osztályban – édesapja származása miatt – lezsidózták, így hát elszökött… Nincs hely részletezni a 49 éves Erdős Eszter Budapesten folytatódó tinédzseréveit, mindenesetre volt csövezős időszaka Nagytétényben, állt országos körözés alatt. Jól ismerte a Moszkva tér deviáns fiataljait, akik a korszak lehetőségei szerint parkánnal, gracidinnal, hydrocodinnal bódították tudatukat. Egyik első munkahelye egy nevelőotthon volt, mint gyermekfelügyelő szakmai kudarcokkal szembesült. Ekkor ábrándult ki magából, s ekkor – ezáltal? – szólította meg Isten. Életének további „tájai”: megtalálja lelki otthonát annak a Pánczél Tivadarnak a gyülekezetében, aki befogadta a drogosokat, csöveseket is. Teológiai tanulmányok; közben már missziós munka. Házasság egy Baranyába kerülő lelkésszel, drogterápiás intézet létesítése Zsibriken. A 90-es évek végén kerül vissza Baranyából, felvirágoztatják a ráckeresztúri Drogterápiás Otthont.
– A mi terápiánk lelke valójában a lélek terápiája – magyarázza Erdős Eszter, aki pedig rengeteg képzésben vett részt. Többek között elsajátította és beépítette az intézet működésébe a kanadaiak nagy vívmányát, a Portage-programot. Ez a módszer egy kiváló elegye a közösségi terápiának, a támogató szemléletű pszichológiának, különféle önsegítési modelleknek. A lelkésznő mégis inkább arról beszél, hogy egy ilyen drogterápiás intézet nem csupán kórház, szociális szolgáltatás, komplex kezelés, hanem: misszió is.
– Mi is szembesülünk azokkal a helyzetekkel, amelyekre még a sztár addiktológusok is azt mondanák: itt emberileg lehetetlen a változás. Mégsem követeljük a drogosoktól, hogy térjenek meg. Először mi, a segítők térünk meg, nekünk, a személyzetnek kell maradéktalanul hinnünk abban, hogy Istennek minden lehetséges. A hitből nyert szeretettel fordulunk a fiatalok felé, feltételül csak a vasárnapi istentiszteleten és az imádságokon való részvételt szabjuk – közelít Eszter terápiájuk lényegéhez.
S hogy ez a lényeg miben mutatkozik meg? A református egyházzsinat, a dunamelléki egyházkerület, a Bethesda Gyeremekkórház és a Protestáns Fórum közös Dizseri Tamás-díjának átadója, Bölcskei Gusztáv püspök a laudációban e fogalmakat emelte ki Erdős Eszter szolgálatából szombaton: „Együttlét, jelenlét, elérhetőség – amelyet a drogosok leginkább nélkülöztek családjukban.” A kitüntetett intézményvezető pedig radikálisan állítja, kidobott pénz a terapeuták megfizetése, gyógyszerek megvásárlása, ha a terápia nem társul a szeretettel. Egy amerikai kutatásra is hivatkozik, amely szerint a neurotikus, beilleszkedési zavaros gyermekek közül csak azoknál történt állapotjavulás, akik szerették a terapeutájukat, mert az nem személytelenül volt jelen a gyógyítási kísérlet során.
– Emberi vonásaim el voltak temetve, s ezt itt, a házban értettem meg, ahol mindenki, még a csoport is szeret – meséli Sajtos Jani szobafestő-mázoló fiatal, aki immár hűtlen barátja a 13 éves korában megismert kábítószereknek, amelyekhez eredetileg azért nyúlt, mert zűrös nevelőapját nem állhatta. Ez a 24 éves fiatalember az élelmiszer- és ruházati boltokból lopott holmikat a kínai piacon váltotta pénzre, illetve zsákmányait a dílerek cserélték be közvetlenül fűre, kokainra és metadonra. A pénz így sem volt elég: édesanyja keresetén, sőt arany ékszerein túl jó pár milliós örökségét is elherdálta.
– Közel kerültem a hithez a misszióban – Jani most ezzel az új élménnyel van tele. – Úgy kezdődött, hogy három hónap után elkezdtem a többiekkel énekelni, pedig utáltam az éneklést és az éneklőket. De egyre sűrűbben énekeltem, aztán oda kezdtem figyelni az igehirdetésekre is.
Jani büszke arra, hogy ő, aki hajdan kint utcázott, és már attól rettegett, mikor csapják agyon vagy mikor jön érte a rendőrség, itt, a terápiás házban egy hétig immár ő irányítja társait, kávét, cigit oszt. E megtiszteltetéshez szintfelmérőkön vezetett az út. Hüledezem, miként beszél azokról a képességekről, amelyeket elsajátított. Szájából – amikor a megszerzendő kompetenciákat sorolja – egyáltalán nem hat természetellenesnek az empátia, önismeret, tetterősség, lelkesedés, de még az objektív önreflexió szakkifejezés sem.
– Mit is értesz objektív önreflexión?
– Azt, hogy visszajelzést tudok adni magamnak – mondja habozás nélkül a fiú. – Az önismerettel összefügg… Mára már feldolgoztam az érzéseimet. Lezártam a múltamat, tiszta lappal indulok.
Horváth Attilának, egy 26 éves fiúnak annyival nehezebb, hogy a hatóságok, spangli-, LSD-szenvedélyéből következő múltjáért bírságokat és nyomozati költséget követelnek rajta, amely tartozás „letöltendő börtönbüntetésre váltható”. Pedig ami ebben az ifjúban épült fel az itteni év alatt, csodálatos. Attila válási árva; édesanyja ugyan szerette, de miután az apa lelépett, másik állást is kénytelen volt vállalni, nem maradt idő a gyermeknevelésre. Attila megmutatja a falon azt a saját címerét, amelyet minden rehabilitációban részt vevőnek, „rehabosnak” kötelezően el kell készíteni az első hetekben. A címerkészítő rajzokban felel olyasféle kérdésekre, amelyek az erényeid, milyen szeretnél lenni, mit szeretnél elérni. Utóbbi kérdésre válaszként Horváth Attila címerében egy család áll. Ami gyerekkorában széthullott, és ami talán megadatott volna újra, másképpen, ha ő családapa tudott volna lenni – súlyos drogosként – akkor, amikor egy szintén kábítószerező lány teherbe esett tőle…
– Csak hat-hét hónap itt-tartózkodás után tudtam kidobni magamból a csoport előtt, hogy annak idején az anyagozást választottam a család helyett – mondja könnyezve a fiatalember. A továbbiakban arról beszél, hogy a házban délelőtt és délután (munkavégzés előtt és után) találkozik mind a harminc „rehabos”, meghallgatják egymás múltját, jelen érzelmeit, felismeréseit, elhatározásait. Itt mindenkinek saját mentora is van. A drogozáshoz vezető és a bűnözésben, szenvedélybetegségben folytatódó múlt feltárása, a személyiség feltérképezése és újraépítése mentori beszélgetésekkel is előrehalad.
– Te mire jutottál Ráckeresztúron, Attila?
– Amikor idekerültem, nem bírtam a felügyeletet, azt, hogy engem irányítsanak. Mára alázatos lettem. Most is tudok robbanni, de nem úgy, hogy nyomban leütlek… Kimenőkre járhatok, visszakaptam azokat a barátaimat, akik elhúzódtak tőlem, amikor balhés lettem. Régen csak egy robot voltam az anyagtól. Itt megtanultam szeretni az embereket. Meg azt hiszem, én is szerethetővé váltam.