Alapformákra redukálva

Magyar geometrikus művészet címmel látható kiállítás az Abigail Galéria két kiállítótermében, a Váci utca és a Pesti Barnabás utca sarkán lévő Millennium Centerben. A legtöbb mű a legutóbbi években született, együttesük azonban a XX. századi magyar művészet egyik legjelentősebb irányzata történetébe nyújt bepillantást.

Geometria Pannonia – ezt a címet adta a földszinti kiállítóteremben látható plasztikájának Ézsiás István szobrász-, festőművész. Sötétre festett lapokat, tengelyeket látunk, inkább néhány, a teret kijelölő síkot, erővonalat, mintsem homogén tömeget alkotó formákat. Érzékeltetik, jelzik a mű és az azt körülvevő tér kapcsolatát, de nem jelölik ki pontosan, a mű részei között átlátva a tér újabb dimenziói sejlenek föl előttünk. Nos, valahogy így vagyunk a kiállítás egész anyagával. Amint a művek együttesével szembesülünk, megsejthetünk valamit magának a geometrikus művészetnek a gazdagságáról is, amely nem egyszerűen a kortárs magyar és egyetemes művészet kiváló alkotóinak a műveiből épül föl, s nem is csak a XX. század húszas éveiben irányzatszerűen létrejött s a század egészét végigkísérő törekvéseinek a foglalata, hanem gondolkodás-, szemléletmód, és él, mióta csak művészet létezik. A rendezők szándéka távolról sem a teljességre vagy a kizárólagosságra való törekvés volt, hanem egyszerűen olyan értékek felmutatása, amelyekkel találkozni jó, élvezetes, és amelyek feltétlenül több figyelmet és törődést érdemelnének, mint amennyi ma kijut nekik. Vagy, hogy a mostani kiállítás előzményére, a tavaly októberi festészet napi Magyar geometrikus művészet című, a hajdúszoboszlói Nemzetközi Modern Múzeumban rendezett tárlatra utaljak, az esemény sajátos „demonstráció a hazai és külföldön élő magyar geometrikus művészek szellemi erejének láthatóvá tételére”.
Sokféle forrásból táplálkozik e szellemi erő. A geometrikus törekvések a húszas évek konstruktivizmusára éppen úgy visszautalnak, mint a hatvanas-hetvenes évek fordulójára, amikor is a régi és az új avantgárd találkozását dokumentálták a művek, vagy éppen a vizuális kultúra egészének állapotai miatt érzett felelősséget manifesztálták. Felidéződik a Budapesti Műhely, a Józsefvárosi Galéria, a Pécsi Műhely csoportos munkáját előkészítő sok-sok stúdium, a színdinamika, a képzőművészet és az építészet kapcsolata, az emigráns, külföldön dolgozó alkotók tevékenysége, az új amerikai, svájci, francia törekvések hatása és még sok minden más. Tény, hogy azoknak, akiknek a műveiből az Abigail Galériában bemutatott műegyüttes áll, döntő szerepük volt-van abban, hogy a magyar geometrikus művészet ma is az egyik legjobban ismert, elismert teljesítménye a kortárs magyar művészetnek itthon és külföldön is.
Geometrizál, azaz szó szerint folyamatosan műveli, megműveli, gazdagítja és kiterjeszti a talajt, egyben pedig számba is veszi, fölméri a vizuális kultúra termőföldjét – ahogyan arra a görög szó eredeti jelentése, a földmérés is utal. Nos, ami az értékteremtést illeti, a kiállítókra nem lehet panasz. Egyszerre jellemzi őket a megújulás és az, hogy következetesen építik saját világukat, követve az alapelemekre redukált formák találkozásának törvényeit, ahogyan Ingo Glas plasztikái jelzik, a spirálmozgás irányát járva (Nemcsics Antal), vagy éppen a szabályos mértani idomokból kimetszett szabálytalan, variábilis formák játékosságát élvezve, mint Lantos Ferenc.
Vannak, akik a matematika könyörtelenségének engedelmeskednek, s vannak, akik a véletlen teremtő erejében az alkotótársat fedezik föl. S nem egyszerűen párhuzamos, a végtelenben sem találkozó pályákról van szó, hiszen sajátos párbeszéd indul meg a művek között: Fajó János és Joseph Kádár ellipszisei és térellipszisei, Deim Pál és Matzon Ákos építészetre utaló részletei, illetve megoldásai, Farkas Ádám és Tilles Béla gömbből, csavart formákból álló tömbje, illetve a teret határoló fonatból épülő plasztikája, Gy. Molnár István és Rákosi Anikó hasonló alaptónusokra más-más dinamika alapján épített foltrendszere, Bányász Éva színessége és Lukoviczki Endre visszafogottsága, Dévényi János és Galgóczy György műveinek színdinamikája, illetőleg térbeli mozgása mind-mind olyan ellentétpárt vagy rokon gondolkodásmódot jelent, amely kölcsönösen gazdagítja az érintett művészeket. S mindazokat az értékeket, amelyek együttesét magyar geometrikus művészetnek nevezzük. Körülhatárolni, utalni ezekre aligha lehetne egyszerre pontosabban s talányosabban, mint ahogyan azt Bak Imre alkotása teszi: a festménye közepén megjelenő egyszínű téglalap mögött egy végtelenül gazdag világ körvonalai sejlenek. Mintha csak azt mondaná ő is, amit egy interjúban Deim Pál így fogalmazott meg: „Engem az érdekel, ami az egésszel összefügg. Azzal a végtelennel, amit csak sejtünk, de nem tudjuk, mi az.”
(Magyar geometrikus művészet, Abigail Galéria, február 7-ig.)