Az ötödik nekifutásra készülve

A magyarországi mérsékelt és kormányképes jobboldal démonizálása, a folyamatos vádaskodás a fasizmus, antiszemitizmus felé irányuló kacérkodással, a szalonképtelennek nyilvánítás mögött jobbára egyetlen fő motívum húzódik meg: a baloldal elképzeléseihez, vágyaihoz képest a Fidesz-centrumú mérsékelt jobboldal túl erős politikai alternatíva, vezetője túlságosan fajsúlyos politikus, olyan kihívást jelent, amely veszélyezteti a baloldali pártpolitika és holdudvara szinte betonbiztosan beágyazott pozícióit. Tapasztalatuk is van minderről, hiszen 1998–2002 között a szociálliberális érdekcsoportok lehetőségei nagyban beszűkültek, számos, a hatalom, az állami mézesbödön közelében gyökeret eresztett ember helyzete megrendült, akik pedig a privilégiumaikhoz görcsösen ragaszkodnak.
Kétségtelen, hogy a Fidesz-kormány annak idején arra törekedett, hogy középtávon biztosítsa a jobboldal esélyegyenlőségét lehetővé tevő média- és gazdasági hátteret, amely nélkül azonban 1994-hez hasonlóan a baloldal érdemi politikai vetélytárs nélkül maradt volna, és az elmúlt hét évhez képest még inkább banánköztársasággá silányíthatta volna az országot. Ám ezek az eszközök mindig jogállami keretek között maradtak. A szociálliberális érával ellentétben a jobboldali kormányzati többség nem hozott olyan jogszabályokat, amelyek sorozatban fennakadtak volna az Alkotmánybíróság szűrőjén vagy kiváltották volna az államfő ellenreakcióját (amely posztot pedig a ciklus feléig baloldali politikus töltött be), vagy olyan törvényt (lásd adócsökkentés 2006-ban), amelynek végrehajtását a kormánypárti többség egy percig sem gondolta komolyan, csupán a választások megnyerését szolgálta, azután hatálytalanították.
Ami a hatalomhoz fűződő viszonyt illeti, már-már komikusan hangzik, ahogy a mindenkori jobboldal meghatározó alakjait egymás után hatalommániás megszállottnak próbálják beállítani (ez volt a megítélése a maguk idejében mindhárom jobboldali kormányfőnek, így Antall Józsefnek és Boross Péternek is). Orbán Viktor esetében ez a toposz azért lett tartós, mert több mint tíz éve folyamatosan a kormányzati hatalom megszerzésének esélyével rendelkezik. Az ő heves hatalomvágya azonban már csak a puszta tények miatt is tévképzetnek minősíthető. Az elmúlt húsz év alatt a parlamenti pártok közül az általa vezetett Fidesz töltötte el a legkevesebb időt a hatalomban, mindöszsze négy esztendőt, és a leghosszabb időt töltötte ellenzékben. Az összes többi parlamenti erő legalább két cikluson keresztül kormányzati tényező volt, a fő ellenlábas, az MSZP eddig háromszor annyi időt, tizenkét évet töltött kormányon és csak nyolcat ellenzékben. A Fidesz elvtelen kompromisszumokat nem kötött soha a hatalomra kerülésért, ellenlábasainak 2005–2006-os tetteivel ellentétben újraválasztása érdekében sem folyamodott arcpirító hazugságokhoz 2002 tavasza előtt.
Az MSZP, és a vele immáron tizennégy éve társult SZDSZ képtelen máig megbarátkozni a politikai váltógazdaság logikájával, és képtelenek tudomásul venni azt, hogy jobboldali pártok is lehetnek demokratikusak. Ez a felfogás lényegében 1990 ősze, a taxisblokád, illetve később a maguk által Demokratikus Chartának nevezett formáció megszervezése óta pőrén megmutatkozik. Ebben a stratégiában alapozhatnak a kommunista rendszer négy évtizede alatt a társadalomba sulykolt toposszal, miszerint a baloldal jó, demokrata és antifasiszta, ellenben a jobboldal menthetetlenül rossz és fasiszta, hiába álcázza magát ravaszul mindenféle fügefalevelekkel. Ezek az előítéletek mélyen beleivódtak a történelmi és nemzeti tudatától a kommunista uralom által megfosztott „lakosságba”. Kétségtelen azonban, hogy az elmúlt tizennyolc évben a jobboldal egy része is felzárkózott ahhoz a vonulathoz, amely a politikai riválisokban, nevezetesen a baloldali pártokban sokszor nem politikai ellenfelet, hanem ellenséget látott, és itt pedig a társadalom másik részében erőteljesen élő antikommunista érzelemre támaszkodhatott, illetve azt maga is tovább gerjesztette.
Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek leginkább az a fő bűne, hogy az elmúlt 15-18 év során fokozatosan hagyta lemorzsolódni a szociáldemokrata, illetve liberális eszmékhez valóban hű, a politikához erkölcsi alapon viszonyuló vezetőit, véleményformálóit, és helyettük a két párt az elvtelen, karrierista, gátlástalan hatalmi törtetők martalékává vált. A politika a demokráciákban is kétségtelenül részben a hatalomért folyó harcról szól, és az erkölcsi szempontból bizonytalan, ingatag magyar társadalmi környezetben talán nem is meglepő, hogy akiket erkölcsi tartás, nemesebb eszmék vezéreltek, nem tudtak a csörtetőkkel sokáig érdemben és eredményesen szembeszállni. Egy konszolidált, demokratikus tradíciókkal, szilárd morális alapokon nyugvó politikai kultúrával rendelkező ország és társadalom ebben segíthetett volna, de így erőik szétforgácsolódtak a machiavellista eszköztárral operáló hatalmi rivalizálókkal szemben; részben margóra szorultak pártjaikon belül, részben el is hagyták azokat, kiléptek – ezzel együtt többnyire búcsút intettek a politika világának is. A szabad demokrata pártban ma már nagyítóval kell keresni az alapítókat, a kilencvenes évek első felének vezetőit, a valóban liberális gondolkodókat. Ugyanez elmondható a szocialistákról is, a hatalomtechnikai fogásokat remekül elsajátító, az elvi megfontolásokkal szemben immúnis hajdani KISZ-vonal minden elvhű platformot, személyiséget félresöpört a pártban.
Demokratikus körülmények között a modern magyar politika mélypontja a Gyurcsány–Kóka-tandem hatalomra kerülése és közös kormányzása volt. Politikai és főképp morális értelemben botrányosan hiteltelen, magukra valamit is adó „normál” demokráciákban tetteikkel szalonképtelenné vált két személy irányította a két kormánypártot és egyben az országot. Mindez a magyarországi politikai kultúra állapotait ékesen illusztráló képlet. A magyarországi közállapotok legaggasztóbb eleme éppen a politikai kultúra minősége, és nemcsak a jelenben, hanem várhatóan a jövőben is. Az MSZP–SZDSZ vezetői, és az általuk képviselt erkölcsmentes világlátás, az önmegvalósításukért minden eszközt bevetni kész habitus tovább torzította a még egyébként sem túl acélos demokratikus politikai kultúrát, hatalmi-vagyoni szempontból sikeres példájuk szocializálja a politikával most ismerkedő fiatal generációkat. Milyen üzenetet kaphat tőlük a felnövő új nemzedék? Lopj, csalj, hazudj, blöffölj mértéktelenül és nagy tételben, ez a sikerhez vezető út receptje!
A szabad demokraták azóta félig-meddig kiváltak a kormányból, vezetőcserén is túlvannak, a machiavellizmusban valóban példátlanul tehetséges miniszterelnök azonban tapodtat sem hátrál. Róla legfeljebb annyit jegyeznek majd fel a történelemkönyvek, hogy ő honosította meg a hazai politikában a hazugság totalitását – bár az igazmondás soha nem volt a politika sajátja, hiszen a csúsztatások, túlzások, ígéretek, elhallgatások világáról van szó, de ő valami egészen új és félelmetesen gátlás- és korlátmentes dimenziókat nyitott. Lealacsonyította az amúgy sem túl magas színvonalú magyar politikát az olcsó ripacskodás, a pojácastílus nívójára: bármit elmond, eljátszik egy harmadosztályú színész képességeivel – megrendül, könnyekre fakad, táncra perdül –, bármit, amit a pillanatnyi helyzet megkíván, majd a következő pillanatban homlokegyenest ellenkezően cselekszik. 2006 ősze óta már tudjuk: politikusi létezésének lényege pőrén a mindenáron hatalmon maradás. Ő az egyik legnagyobb kalandora a modern magyar politika történetének, aki legelsőként önmagát csapta be, elhitette magával, hogy bármit megtehet, hiszen ő egy vezetésre termett, kiválasztott ember, a legalkalmasabb, a legkiválóbb, neki ott kell lennie a hatalom csúcsán: más célja nincs is kezében a hatalomnak, csak ennyi: önmaga. És mi hagytuk magunkat, hogy ez a hamis megváltó ügyes trükkjeivel becsapjon minket. Politikai kultúránk tragikuma, hogy amióta lelepleződött és teljesen nyilvánvalóvá vált minden mesterkedése, sem a politika, sem a társadalom nem tudja kivetni magából, a közéletből ezt a figurát, és az általa képviselt mentalitást. Pedig tetteire nincs mentség. Azokkal azonosulni nem lehet. Raszkolnyikovval lehet, de neki is bűnhődnie kellett. Másképp nem megy.
A magyar társadalom balszerencséje, hogy a politikai élet egyik meghatározó pártjánál, a szocialistáknál az utóbbi években így mennek a dolgok. Attól kezdve, hogy D–209-es múltjának napvilágra kerülése után nem kerestek Medgyessy helyett azonnal egy többé-kevésbé vállalható múltú, a rendszerváltás óta hitelesnek számító utódot, ez a párt képtelen a hiteles tisztújításra, a kompromittálódott vezetők leváltására. Őszöd a második eset volt, amikor a pártnak, avagy a kormánypártoknak elemi kötelessége lett volna minimum a kormányfőcsere. A 2006. őszi önkormányzati választások súlyos kormánypárti veresége világosan jelezte, miként vélekedik a társadalom zöme a regnáló hatalomról, ez volt a harmadik alkalom. A szociális, háromigenes népszavazás egyértelműen a negyedik a sorban, hiszen 1989 ősze után referendumon eddig soha nem tapasztalt aktivitással és egyöntetűséggel azt üzenték a választók a miniszterelnöknek, hogy elegük van belőle. A kormányfőváltás elszabotálása – ha alkotmányjogi nézőpontból nem is – a politikai erkölcs, a politikai kultúra oldaláról, a demokrácia tartalmi szempontjából menthetetlen hozzáállás. Lejáratta a baloldalt, lejáratta az egész politikát és lejáratta, balkánivá, ugarszerűvé tette a magyar demokráciát. Bárcsak ne kellene 2010-ig beleragadni ebbe az állapotba!
Reménykedjünk az ötödik nekifutásban: az idei európai parlamenti választások földcsuszamlásszerű belpolitikai hatásaiban.

A szerző egyetemi docens (Széchenyi István Egyetem, Győr)