Cipszer himnusz

Valami érték, igazi érték a múltból, amely a második világháború idején ment tönkre. Egy kisváros, ódon falai között századokon át szepességi és távoli vidékekről – Mécs László nekem, keresztfiának írt sorait idézve: „a tudomány hosszú kolbászán rágódásra” – odaküldött fiatalok otthona. Nagykaposi ügyvéd apám a Trianont követő felvidéki világban, középiskola helyben nem lévén, öt gyermekével többfelé próbálkozott. Egy évtizeddel később, egyik bátyám sikeres példájára, nálam, az ötödiknél a késmárki német gimnázium mellett döntött. Ehhez valamit németül is kellett már tudnom, így, még tízéves sem lévén, egy év szepesszombati ötödik elemi után léphettem át ama neves líceum kapuját.
Korunkban szokatlanul hangzik: Csehszlovákiában egy német ajkú város magyar szellemiséggel. Továbbra is Budapest vonzásában, enyhe bécsi beütéssel, de a főváros már Prága, német érettségivel a legegyszerűbb út német főiskolára, egyetemre vezet. A helybeliek és a vonattal bejárók mellett a cipszer (szepességi szász) családoknál kvártélyra-kosztra befogadottak majd mind magyarok, akik jöttek még a kárpátaljai Beregből és Ugocsából is. Oda az átszállóhelyeken gyarapodva, visszafelé fogyatkozva együtt utaztunk, a gyorsvonatra kapott pénzből a jegyet személyre váltva, a különbözetből sütemény lett Kassán a Megay-cukrászdában. Evangélikus egyházi gimnázium, ahol a diákok fele katolikus és zsidó, egy-egy reformátussal. A hittanórákra persze szétváltunk. Padsorunkban ült egy „felekezeten kívüli” is, hogy ő ilyenkor mit csinált, már nem tudom. A tanítási nyelvet 1918-ban váltották – nehogy „csehszlovák” legyen – magyarról németre. A tanárok többsége még a régi világ hagyatéka, egész gondolatvilágukban magyar örökség volt. Cipszer iskolatársaim keresztnevei sem távoli germán hagyományt követtek, köztük még falusi, magyarul nem tudó Árpád is akadt. Emberöltőkön át megszokott életforma uralkodott, a különbözőségek elfogadott párhuzamosságával, a társadalmat a mindennapok apró ütközései mellett is a természetes közösség szelleme hatotta át. A ma minden józan mérlegeléssel is idillikusnak mondható kisvárosi világot, benne fiataljaival, idővel külső, távoli események bomlasztották és vitték végül a széthullásba.
Milyen is volt tehát a Tátra lábánál ez a Késmárk, amelyben én kerek nyolc évet töltöttem, távol az Alföldhöz tartozó fecskés-gólyás szülőhelyemtől, ahová mindig visszavágytam? Kisdiákként az új, urbánus környezetben, küzdve a nyelvvel, amelyből mint nem sajátomból kellett további nyelveket tanulnom. Megnyugtatóan hatott a város otthonossága. Kezdve azzal, hogy ha sokan csak törve is, de úgyszólván mindenki beszélt vagy legalábbis értett magyarul. May Károly indiántörténetei, osztálytársakkal versengő olvasmányaink segítségével gyorsan, majd egyenrangúan tudtunk már németül, közeli barátaink többsége egyébként is magyarokból verbuválódott. A mindennapok a cipszerség szellemében teltek. Ünnepi alkalmakkor a régi, már csak a szűk kollégiumi és étkezési célokra használt épületben vagy a híres fatemplomban gyülekeztettek minket, ahol zengve énekeltük a cipszer himnuszt.
Lám Frigyes szövegét, hogy az Úr őseinket hajdan „ins Ungarland” vezette, az új államhatalom „ins Zipserland”-ra változtatta. A történelemkönyveink amolyan „Csehszlovákia történetét”, azaz a terület históriáját tartalmazták immár a Cseh- és Morvaországgal közös haza jegyében. Kozlay Kálmán evangélikus pap történelemtanárunk az órákon ezt kellően átsimította. Thirring Gyula (németül Julius lett) földrajztanárunkat egy ízben rajtakaptam egy cselen. Magyarország a földrajzkönyvben a háború előtti kiterjedése és történelmi múltja méltatásával szerepelt, egy rövidebb második rész írta le az új helyzetet. Amikor a felelő diák elkezdte felmondani a leckét, tanárunk megszakította, hogy „jaj, elfelejtettem tegnap mondani, hogy az első részt nem kell megtanulni”. Latintanárom, Gaál Pali bácsi pedig – mindenki így hívta – engem a nem éppen németes „ejnye, ejnye, Csaba” szavakkal dorgálgatott, hogy kevesebbet futballozzam, és többet tanuljak. A szlovákóra – hol egy cipszer, hol már egy fiatal szlovák tanár oktatta – az elemi ismeretek mellett egy-egy népdal elénekléséből állt. Egyszer kihirdették, hogy a szülők kívánságára délután nem kötelező magyarnyelv-órák is lesznek. Ennek nem lett nagy sikere: ki megy még délután is iskolába, amikor ott van a futball-, télen meg a korcsolyapálya?
Hát igen, a futballpálya. Az iskolaudvaron is lehetett játszani, de többnyire mégis ott, az élet központjában tanyáztunk. Világgazdasági válság ide, munkanélküliség oda, itt mindig történt valami. A csapatok gyorsan összeálltak, többnyire a legegyszerűbb módon: keresztények zsidók ellen. Vasárnap mindenki valamilyen egyesületnek szurkolt. Volt a cipszer KAC, a zsidó Hagibor, a cseheké és szlovákoké a Sokol. Én a legjobb csapat, a Vorwärts mellett döntöttem, azzal sem törődve, hogy ez a kommunistáké. A korcsolyapálya varázsa volt, hogy iskolánkból a lányok is oda jártak. Bógniztunk is velük, zenére. Ezt a hangszóró szolgáltatta, amely pesti operettdalokat bömbölt – mindenki által természetesnek vett módon – magyarul.
Ahogy cseperedtünk, szabad időnk fő színhelye a futballpályáról, a korcsolyapályát megőrizve, a korzóra tevődött át. Hol egy-két baráttal, hol egy iskolatárs lánnyal – soha mással – róttuk a járdát, ami utóbbi esetben a kapuig való hazakíséréssel, ott netalán egy-egy szerelmi pillanattal végződött. Az év téli eseménye a diákok hangversenyével – egy alkalommal a Csárdáskirálynő melódiáival – megnyitott est volt, amelyet „Juci néni” tánc- és illemtandélutánjai előztek meg. A melegebb idő beálltával pedig a majális, amikor dobszó kíséretében vonultunk a Jeruzsálem-hegyre. Még énelőttem, jóval idősebb bátyám kedvéért, Mécs László útba ejtette Késmárkot, megélte ott a majálist, ennek emlékét őrzi egyik bűbájos verse.
Nagyobb diákként néhány barátommal magyar önképzőkört szerveztem – engem nem Klopstock és Lessing, hanem Ady Endre lelkesített. Olyan időkben, amikor körülöttünk, kezdetben észrevétlenül, maga a világ változott meg. Az odatelepedett csehek által létesített „csehszlovák” gimnázium is lassan szerepet kívánt. A zavart nem ez, hanem a nagynémet szellemáramlat betódulása hozta. A tanári utánpótlás is már a cseh országrészből jött szudétanémet közvetítéssel terjedt, főleg az ifjúság köreiben: a pángermánság gőgös hitleri eszmevilága. Megindult a belső bomlás a cipszer családokban is.
Csehszlovákia 1938-as széthullásakor szereplőkként is megélhettük a többszázados szepesi németség egyik utolsó lobbanását. Október végén, a lutheri reformáció emléknapján az evangélikus nagytemplom zsúfolásig megtelt. A prédikációra nem emlékszem, de arra nagyon, hogy egy magyar diáktársammal díszőrséget álltunk Thököly Imre piros-fehér-zöld szalaggal megkoszorúzott kriptája előtt. Az istentisztelet a szigorúan betiltott magyar himnusszal végződött. A koszorút a csendőrség hamar eltávolította, bennünket a cseh járási közigazgatási főnök elé vittek. Bűnünk volt az is, hogy többedmagunkkal gomblyukunkban nemzeti színeinkkel grasszáltunk a korzón. A felháborodott hivatalnok tehetetlennek bizonyult, az ő napjai is meg voltak már számlálva.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntést követően hazautaztam szülőhelyemre, nem akarván lemaradni a magyar csapatok bevonulásáról. Visszautazni nem lehetett, így az újra megnyílt ungvári magyar gimnáziumban érettségiztem. Amikor nyáron visszamentem Késmárkra a holmimért, már egy új világgal találkoztam: szepesi németek csoportjainak tüntető felvonulásával, falvanként beosztva, hosszú sorokban, horogkeresztes zászlók alatt. A Hitler által három hónappal korábban teremtett első szlovák állam, mindenkit megelőző igyekezettel, immár helyi német nemzetiszocialisták közreműködésével küldhette pusztulásba területe, így Késmárk zsidó lakosságát. A háború után az emigrációból győztesként visszatért benesi csehszlovák kormány aztán, fő programpontjának megfelelően, a Szepesség minden magát német anyanyelvűnek valló lakóját, különbség nélkül, ahogy azt a magyarsággal is szerette volna, kitelepítette. A szlovákság az ingyen kapott örökséget honfoglalói buzgalommal vette birtokba, és azt mindmáig természetes jussának tekinti. Egyben kisajátította a történelmi Szepesség múltját is, amelyet ezentúl csak az ő átfogalmazásában kívánatos érinteni. Késmárkon, e nyolc évszázadra visszatekintő, sajátos vonású német–magyar kulturális fellegvárban ma nem hallani német vagy magyar szót.