Dumagyár

A stand-up comedy gyermekcipőben jár még Magyarországon, az Egyesült Államokban és Németországban viszont nagy hagyományai vannak. Hazai előretörése megújította a kabarééletet, meghozta a rég várt generációváltást. Bödőcs Tiborral, a magyarországi „állj ki, és mondd!” stílus egyik legismertebb képviselőjével a műfaj jövőjéről beszélgettünk.

Hogyan talált rá a stand-upra?
– Humorral akartam foglalkozni, így az tűnt kézenfekvőnek, hogy a fővárosba költözöm. Miután nem vettek fel a színművészetire, a magyar szak maradt az egyetlen menekülési ösvény. Így kerültem a budaörsi kollégium negyedik emeletére. Ez 2001-ben volt. Aztán elmúlt három év, és olvastam a Pesti Estben a tehetségkutató versenyről, amelyet Litkai Gergely és társai hirdettek meg. Egyszer bárki felléphetett, és ha jó volt, hívták legközelebb is. Egy VHS kazettával érkeztem, amelyen a bázismegyémben, Zalában folytatott gerillaharc során kicsiszolt műsorom volt. Litkai megnézte, és tetszett neki. Végül ott ragadtam. Egyébként, hogy hírértéket is adjunk az interjúnak: ettől a hónaptól szabadúszó vagyok, kiléptem a Dumaszínházból.
– Miért ment el?
– Úgy éreztem, a kolhozon kívül jobban tudom érvényesíteni az érdekeimet. Hrabal mondta: „Ugyanazon okok miatt lépek ki a pártból, mint amik miatt beléptem.” Szóval úgy érzem, most így jobban tudok fejlődni. Majd meglátjuk. A végére megváltozott az üzletpolitikánk, de el kell ismernem, hogy a Dumaszínháznak nagyon sok mindent köszönhetek, Litkai nélkül nem tartanék itt. Sokat tett a stand-up meghonosításáért, elterjedéséért. Ardai Tamás és Sáfár Zoltán nélkül, akikben felmerült a műfaj importálásának gondolata, nem tűnt volna fel a humor új hulláma a horizonton. Na, milyen szépen beszél a tékozló fiú?
– Miként érintette a távozása a társaságot?
– Ezt inkább tőlük kellene megkérdezni. Jólesett, hogy többen jelezték, nem örülnek, de szurkolnak nekem. Kérdezték, hogy azért megiszunk-e még néha valamit. Egyébként nem olyan hihetetlenül nagy a magyar stand-up szcéna, hogy el tudnánk kerülni egymást. Szerencsére. Továbbra is együtt párolódunk a show-biznisz bugyraiban.
– Nem eshet ki a pikszisből? Nem fél, hogy ezután nem kap majd meg bizonyos díjakat?
– A díjak a mi szakmánkban a kacajok, a röhögések, a vigyorok és a mosolyok. Ezeket, ha tartom a fordulatszámot, megkapom. A díjak a karakterszámot növelik a nekrológokban, az meg már engem nem érint. De félre ne értsék a Kossuth téren: a március 15-ém még szabad.
– Mi az oka, hogy manapság sokkal többet találkozhatunk a stand-uppal, mint a klasszikus kabarészámokkal?
– Hosszú aranyásás eredményeképpen sok tehetség felbukkant, és a közönségnek tetszik a műfaj. Ahogy a Copacabana homokján focizó fiatalokból kitűnnek páran, ugyanúgy, ha sokan próbálkoznak a stand-uppal, lesznek, akik megállják a helyüket a piacon. A kérdésre visszakanyarodva: mivel sokszor lépünk fel, mire a rádióba vagy a tévébe kerülünk, reprezentatív eredménynyel rendelkezünk a közönség véleményéről. Ha a kabarészámokat is ennyiszer próbálhatnák, gondolom, több lenne a jó közöttük. Ez persze változhat. Én a régi kabarékban is általában a stand-uposokat hangosítottam fel.
– Tíz évvel ezelőtt is e műfaj irányába indult volna el?
– Erre indultam, csak messziről.
– Hogy jutott el a parodizálástól a történetmesélésig?
– Kellett az, hogy sokszor fellépjek a Godot-ban, hiszen a visszajáró vendégeket meg kellett lepnem. A kocsmatörténetek gátját ez a kényszer szakította át. Úgy vettem észre, a közönségnek tetszik, ha őszintén mesélek magamról. Hitelesnek érzik megfigyeléseimet, különben nem nevetnének. A falu krónikája mellett igyekszem több fronton támadni. Reagálok a közélet fontosabb eseményeire, és a humor terápiáját alkalmazom.
– Említette a hitelességet. Hogyan tud egy komédiás hiteles maradni?
– Fontos, hogy amit mondok, találkozzon a közönség tapasztalatával. Ha azt mondom, hogy a stílfűrész a vidék Jedi-kardja, akkor mindenki tudja, miről van szó. Fellini szerint mindegy, hogy miről, de arról őszintén kell beszélni. Ami nem azt jelenti, hogy a teremtő képzeletet kikapcsoljuk. Nem mellékes, hogy vidéki vagyok, tehát nem falukutatóként zarándokolok oda, hanem onnét jövök. Próbálom kerülni a sztereotípiákat, próbálok a kortárs falusi életről beszélni. A műanyag otthonkáról és nem a rakott szoknyáról. Ha közéleti jelenségeket választok témául, azok is csak akkor működnek jól, ha telibe találnak, nem részrehajlóak, és egyenlő bánásmódban részesítem az összes hülyét.
– Hogy zajlik az anyaggyűjtés? Beül Búcsúszentlászlón a kocsmába, és elbeszélget az emberekkel?
– Korábban is elmentem a kocsmába. Ugyanazokkal beszélgettem, mint most. A műsoromban gyakran idézett figuráimmal nagyon jó kapcsolatban vagyok. Gyűjtöm a különcöket és a csodabogarakat. Könnyen megtalálom a hangot mindenkivel, különösen a hozzám hasonló őrültekkel.
– Nem bántja meg őket?
– Ez is azon múlik, hogyan gondolkodom a szereplőimről. Próbálok úgy beszélni róluk, hogy érezzék, velük vagyok. Ahogy Hamvas Béla írja, a pácban mindannyian benne vagyunk. Önmagamat is kinevetem, és csak utána mindenki mást. Persze nem akarok itt idealizált falut felskiccelni, de ha hülyeséggel találkozom, azt nyilván kigúnyolom. Sértődés csak politikai témák kapcsán volt, de az meg kell is: ahogy Hofi mondta, ha nem sértődnének meg, akiknek meg kell, akkor nem dolgoznánk jól.
– Nem csaphat át erőlködésbe a kényszer, hogy szellemesnek kell lennie?
– Annyiban van kényszer, hogy a visszajáró vendégeknek időről időre valami újat kell mutatni. A tévéadás után sok elem kiesik a műsorból, és kezdhetjük szőni elölről, mint Pénelopé a vásznat. Ez huszonnégy órás szolgálat. Bármikor jöhet olyan ötlet, vagy történhet valami, amit később fel tudok dolgozni, és a színpadon is működőképes. A lényeg, hogy lennie kell egy nézőpontnak, egy alapállásnak, a szöveg meg abból következik. Próbálok „terméskorlátozással” dolgozni. Az alkotás nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. Nincs olyan, hogy minden hónapban egy meghatározott időtartamnak kell összejönnie.
– Hogyan dönti el, mi kerül a műsorba?
– A cefrét le kell párolni és még egyszer át kell főzni. Legtöbbször, ha van időm, a barátnőm, a barátaim vagy a családom lesznek a lakmuszpapír. Ha nincs, akkor egyből a közönségnek mondom.
– Előadja a jelenetet az ismerősöknek?
– Az nem lenne jó. Nem lehet úgy csinálni, hogy most pedig figyelem, marháskodom! Az ember mesél valamit sörözés közben a barátainak, és ők is mesélnek. Az a különbség, hogy amit én mesélek, az esetleg bekerül a műsorba. Előfordul olyan is, hogy fellépésre menet hallok valamit a rádióban, amiről eszembe jut valami, és az előadáson elmesélem. A közönségtől is függ, hogy mennyire nyitott. Ha nagyon, akkor többet merek kipróbálni. Az természetes, hogy alakítja is valamelyest a műsort. Persze az ott ülő embereknek az a dolguk, hogy szórakozzanak. Én sem szeretem, ha nézőként szerepeltetnek. Még most is összerándul a gyomrom, ha a színházban ki akarnak hívni valakit a színpadra. Nem szeretem, ha rám terelődik a figyelem. Amikor előadáson állok a színpadon, az más.
– Mire vevő a közönség?
– Sokféle témának van sikere. Egy bizonyos koncepciót követek: bulvárral például nem foglalkozom vagy legalábbis keveset. Csak erősítjük a rá épülő ipart, ha mi is emlegetjük, és jelentőséget tulajdonítunk a „másodperc-emberkéknek”. Teljesen megkerülni nem lehet, mert mindenhova beszivárog, és mivel dühítenek a butító mechanizmusai, nevetségessé kell tennem.
– Mi van, ha rosszkedvű, ha nincs kedve szellemesnek lenni?
– Mindig van kedvem a fellépéshez. Illetve az a szakmám, hogy elhitetem. Az emberek megveszik a jegyet, ez elég erős dopping. Rosszkedvűen is lehet jól mondani egy poént, és jókedvűen is el lehet rontani. Attól, hogy jól érzem magam előadás közben, még nem biztos, hogy jó lesz a műsor. Igyekszem mindig fejlődni, és fejleszteni az előadásmódomat. Mindig van bennem feszültség fellépések előtt, de lehet ezt koncentrációnak is nevezni. Szükségem van rá, hogy odafigyeljek, felpörögjek, és eszembe jusson három-négy olyan poén, amely esetleg csak ott fog elhangzani. Az életben többször vagyok lámpalázas. A színpad más, ott jól érzem magam. Alapjában véve kritikusan tekintek magamra, hiszen a kétely: munkaeszköz. Nem azért nézem vissza magamat, hogy nevessek a poénjaimon, hanem azért, hogy tanuljak a hibáimból.
– Hogyan jöttek a televíziós szereplések?
– Az első futamokat a Rádiókabaréban futottuk Farkasházy Tivadar és Sinkó Péter szerkesztő uraknál. Fontos mérföldkövek voltak az első felvételek a márványteremben. Ezek után, mivel a mozgalmat a Showder gegcsapata indította el, törvényszerű volt, hogy megmutatjuk magunkat a tévében is. A Showder volt az egyetlen olyan fórum, ahol ezt megtehettük a rádión kívül. Ehhez persze kellett, hogy Fábry Sándor példaadóan beengedje a műsorba a jóval fiatalabb pályatársakat. Mikor bemutatkoztunk, Kovács Kristóf producer talán már gondolkodott egy stand-up műsor megvalósításán, ez lett mostanra a Showder Klub. Előtte azonban ismertté kellett tenni bennünket. Nálam azóta csörög a telefon. Szükségünk van a tévére, hogy tudjanak rólunk. Olyanok is meg tudnak nézni bennünket, akik egyébként nem jönnének el egy fellépésre. Bár a műfaj élőben az igazi.
– Meddig tarthat a stand-up divatja?
– Nem tudom. Amíg a nézők kíváncsiak lesznek ránk, eljönnek megnézni, odakapcsolnak. Arra vigyázni kell, hogy ne legyen túl sok belőle. Ez nem rajtam múlik, én annyit tehetek, hogy igyekszem önmagamat úgy adagolni, hogy mindig élhessek a meglepetés erejével. Az volna a jó, ha több stílus képviseltetné magát. Tehát ha nem klónokként követjük egymást, hanem eredeti szemlélettel tudunk fellépni, akkor eltarthat még egy darabig. Például nekem a jövő héten még biztosan fel kell lépnem.
– Hogyan képzeli el magát húsz év múlva?
– Jóval kopaszabb leszek, nézem, hogy készül a négyes metró, leadom a szakdolgozatomat, ilyenek. Idővel újabb és újabb élmények fognak érni. Alig várom, hogy ezeket feldolgozhassam, a közönség előtt elmeséljem. Ha nem színpadon leszek, elképzelhető, hogy írok. Ahhoz a nyersanyaghoz, amellyel most is dolgozom, és amiben élek, másképp is hozzá lehet nyúlni. A színpadon poénkényszer van, egy könyvben azonban sok olyat is el lehet mondani, ami a stand-upban lekopik. Nem hosszú tájleírásokra gondolok, hanem egyszerűen csak van, amit elbír a színpad, és van, ami talán inkább a Gutenberg-galaxisban él meg.