Hat pezsgőspohár

Néma csend honol a nyolcadik kerületi, szebb napokat látott bérház földszinti lakásának ajtaja mögött. Se motoszkálást, se kulcscsörgést nem hallok, ezért újra megnyomom a csengőt. Pedig várnak, hiszen megbeszéltük. Semmi nesz. Aztán mintha bent birkóznának, le is dől vagy borul valami. Kisvártatva idős férfi arca jelenik meg az ajtó horgolt terítővel takart üvege mögött.
– A hat pezsgőspohárért jöttem – mondom, mire nagy robaj kíséretében résnyire nyílik az ajtó. Belépnék a lakásba, de egy ósdi fapapucs megakasztja az ajtót, majd leborul egy halom könyv a hokedliről, végül kiderül, hogy egymásra pakolt hűtőszekrények állnak az ajtóív útjában. Bepréselem magam a konyhába, de továbbmenni már nem tudok: fennakadok a földtől a plafonig érő könyvbálák torlaszán.
Az egyes villamos megállójában figyeltem fel a kézzel írt hirdetésre. Először kék tollal kezdték a fogalmazványt, majd, mikor az kifogyott, feketével folytatták, s végül piros színnel fejezték be. „Eladó 6 darab tölcséres, magas pezsgőspohár, 4-es karácsonyfaállvány, műkarácsonyfa, 2 pár felcsatolható jégkorcsolya felnőttnek, szódásszifon, bőrönd, írógép, villanykályha, hősugárzó. Félcipő, irhabunda, dzseki, MÁV-köpeny, öltöny ruha, női szoknya, autóstáska, díszes kicsi asztal, sarokpolc, üveg nagy hal, porcelánkutya, teakiöntő, ébresztőóra és tollgyűjtemény, valamint könyvek francia íróktól.”
A házigazda szabadkozik: rögtön helyet csinál. Kevés sikerrel. Ókorral foglalkozó és első világháborús könyveket gyűjt a Révai- és a Franklin-kiadótól. A mai napig a Teleki térre jár, hogy beszerezzen újabb és újabb könyvérdekességeket. Érkezésem hírére három vaskos könyvet: az Amerikai tragédiát, A 22-es csapdáját, és az Északnyugati átjárót készítette elő. Nem hozta ki viszont az indiai asztalt, mert azt gyanította, hogy úgysem venném meg. Ám eladná az útban álló centrifugát és a csap alatt tárolt NDK-gyártmányú ötliteres villanybojlert. Szinte nehéz szívvel figyelmeztetem látogatásom apropójára, a pezsgőspoharakra.
– Azért még egy nagy értéket mutatok magának itt helyben – javasolja, miközben száznyolcvan fokban megfordul maga körül. – Az kuka – határozza meg valamelyik tárgy jövőbeni helyét, majd „aóó” felkiáltással egy láncos dobozkát fordít felém. Kakukkos órát szeretne eladni, igaz, a fújtatója gyári hibás, a megemelő nem megy normálisan, emiatt csak üt. Pedig előkészített egy értékes tárgyat – mondja, csak nem találja. Elrévedezik a derékmagasságban látható holmikon, majd elszökdécsel egy keskeny folyosón. Pár perc múlva mosolyogva érkezik vissza, s acélhálós szlovák szódásszifont tart elém. A további tárgymustrák során sok minden kiderül az életéről: agráregyetemre járt, majd dialektikát és logikát tanult, fejezeteket a racionális gondolkodás történetéből, de abbahagyta iskoláit, mert behívták katonának. Az államvasutaknál, a Nyugatiban dolgozott, majd a Ferencvárosi pályaudvar raktáraiban, alig tíz évvel ezelőtt főintézőként ment nyugdíjba.
Próbára is teszem, amikor a fogason függő MÁV-os sapkára mutatva kérdezem:
– Megválna tőle?
Rábólint. Természetesen igen, hiszen olyan helyen dolgozott, ahol selejteztek, így hat darab van neki belőle – világosít fel, s mutatja a pazar bélést. Tisztességből felhúzom a sapkát, de kicsi nekem, így csalódottan elcsoszog. Fém teafőzőt, használt kenyérpirítót, egy csokor légycsapót libbent felém, de arra sincs szükségem.
– Hogy tudta ennyire körülbástyázni magát, hogy már be sem lehet jönni? – kockáztatom meg a kérdést.
– Gyűjtögető típus vagyok, s takarékos is, mint minden becsületes ember. A pezsgőspoharakat, mert maga azokért jött, négy éve romániai magyaroktól vettem a Lehel piacon. Nem használtuk még őket, mert többlet van mindenből. Például ötven darab pezsgősüvegem porosodik – panaszolja. Egyszerűen sajnálja kidobni őket. Már telefonált Budafokra is, de kiderült, hogy a szállítás s a vegyszeres mosás többe kerülne a gyárnak, mint az új üvegek megvétele. Szereti a pezsgőt, de keveset iszik, mert még sok feladata van a világban – teszi hozzá. Kiderül, sokáig az úgynevezett Bajkál koktélt fogyasztotta, amely egyharmad rész orosz pezsgőből, egyharmad rész oportóból és egyharmad rész szódavízből áll. Ma már az orosz pezsgő és az oportó is ritkaság, így koktélt nem iszik, jegyzi meg lemondóan. Tovább keresgél.
Kolozsváron kiadott Utunkat, Korunkat, felvidéki Irodalmi Szemlét járatott egykor, évtizedek óta izgatja az ókor, az első világháború meg a gazdasági világválság időszaka, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia története. Újabb forduló után fából készült diplomatatáskával tér vissza:
– Magának elárulok valamit, könyvkiadó vagyok! – kiáltja, s egy névjegyet nyom a kezembe. Először a hátlapot mutatja, amelyen ez áll: Publius Cornelius Scipio. Magyarázatként hozzáteszi, hogy az egyik legjelentősebb köztársaság kori római politikus és hadvezér, a patrícius származású Cornelia gens (nemzetség) tagja, amely számára egyfajta példakép. A névjegy előlapján látni: Kovács Mihály könyvgyűjtő, az Osztrák–Magyar Monarchia védelmezője, könyvkiadó, író.
Megtámaszt egy fából készült táskát a zománcozott mosogató peremén, majd a könyveit is előhalássza.
A II. Vilmos császár becsülete című könyvében vitatja, hogy Vilmos lett volna az első világháború kirobbantója, s rámutat arra, hogy a német császár olyan birodalomról ábrándozott, amely a népek együttélését is segítette volna. A József Attilát idéző Rendezni végre közös dolgainkat című könyvében a Duna-völgyi összefogás elszalasztott lehetőségeiről ír, leginkább a két világháború és a szocializmus időszakát elemezve. Jobbá-szebbé szeretné tenni a világot. Erről meggyőződhetek, ha bele-beleolvasok A gazdasági előrehaladás útjai című, 1989-ben írt és 1994-ben magánkiadásban kiadott könyvébe, amelyben a tanyák lebontása, az árampazarlás, a félműveltség, a lakáshiány, a káros bürokrácia ellen emeli fel szavát. Szorgalmazza az autó, a kis traktor, a motorcsónak és a táskaírógép fejlesztését, de a hazai Neptun horgászorsó gyártásának leállítását is feleleveníti. A körbetartozásra megoldásként statáriumot, azonnali cégbezárást javasol.
Megajándékoz a könyv egy példányával, hogy magam is munkálkodhassak a gazdaság jobbításáért. Aztán gróf Károlyi Imre az Örvény szélén című, az 1929–32-es válságról szóló könyvéből idéz, bevallása szerint már nem szó szerint: a krízis oka nem a kapitalisták élhetetlensége, hanem az államok élén álló politikusok erénytelensége.
– És mennyire igaza volt! – teszi hozzá ujját felemelve.
Családja gyakran intette: nem Széchenyi ő, hogy finanszírozza a könyvkiadást az állam helyett. Ő viszont úgy gondolta, mivel az egyre-másra alakuló értelmiségi körök a legcsekélyebb eredményt sem tudják felmutatni, muszáj magánkiadásban közzétennie a gondolatait tartalmazó könyveit. Idézi az ókori Rómában érvényes törvénycikkelyt: a legfőbb törvény a nép jóléte legyen! Elmondja, hogy Sólyom László államelnököt levélben kérte, adjon ki felhívást Intelem címmel a korrupció és a pazarlás ellen. Az MSZP, Fidesz, MIÉP, és a Munkáspárt vezetőit is ösztönözte a kamionforgalom visszaszorítására, a vasúti közlekedés fejlesztésére, a mezőgazdaság értékeinek képviseletére, egy honatyától pedig a Józsefvárosi pályaudvar visszaállítását követelte, hiszen az a Keleti mentesítője, ha nem volna, most kellene megépíteni. Mindenhonnan kapott választ: megpróbálják, igyekezni fognak. A képviselőtől csak „tizennyolc százalékos hatásfokú levelet” kapott, mert bár Kovács úr azt kérte, hogy tegyen büntetőfeljelentést, a politikus csupán választáskor veszi majd figyelembe az észrevételeit.
Az idős ember felesége néhány éve meghalt. Az Aranypók vállalatnál volt előadó, tőle kapta a gyári hibás köntöst is, amelynek szűk lett az ujja, így a hóna alatt rég kiszakadt – szabadkozik emberünk a fényképezőgép láttán.
– Persze van itt több is, ez például kifogástalan – mondja, s előhúz a szekrény háta mögül egy pompás barna köntöst. Bevallja, két egyénisége van: az egyik a polgár, a másik pedig az, aki tudományokkal foglalkozik. Valójában nem kellene ilyen szakadozott ruhát hordania, de mostanában a tudományos tevékenysége nem hagy időt a divatra – magyarázza szabadkozva.
Kiderül, hogy a családtagok, a rokonok igen ritkán látogatják. Nemigen nyílik alkalma beszélgetésre. A hirdetésekre se jelentkezett senki, valószínűleg így érezteti hatását a gazdasági válság.
– Remélem, felhív még, akkor a pezsgőspoharakat is meglelem – int ki búcsúzásképpen az ajtón. A gangról kíváncsi vörös hajú nő nézeget felém. A ház földszintjén élő bácsit piacra járó, fegyelmezett embernek ismerik, aki olykor igen óvatosan zárja és nyitja lakása ajtaját.
A villamosmegállóban a pezsgőspoharas hirdetést már letépték. Kellett a hely egy ingatlanközvetítő rendkívüli akciós kínálatának.