Vállalhatatlan, őrült feladatnak tartotta a Ring négy egymást követő napon történő bemutatását az első, tavalyi megvalósítást megelőzően. Most is így látja, amikor néhány hónap múlva kétszer is megismétlik ezt a nem mindennapi teljesítményt?
– Most is ugyanazt gondolom: vállalhatatlan, őrült feladat, de a gyakorlat azt mutatta, mégis megvalósítható. A Wagner-zene olyan intenzív és érdekes, s olyan felfokozott érzelmi állapotba hozza az embert, hogy nem vesszük észre a fáradtságot. Olyan erőket mobilizál, amire egy hagyományos opera-előadás vagy hangverseny nem képes.
– Hol volt jobb vezényelni a Ringet? Bayreuthban vagy hazai pályán?
– Természetesen itthon, persze ebből nem kell komoly következtetéseket levonni. Azt tudjuk, hogy a bayreuthi akusztika nagyon nehézkessé teszi a zenészek számára az előadást. Bayreuthot úgy alakították ki, hogy a közönség számára legyen tökéletes a hangzás, a köztes állomásokon, a zenészeknél és a karmesternél sokkal rosszabbak a viszonyok. Az ottani előadásokban éppen az a kihívás, át tudjuk-e állítani érzékelésünket, és meg tudjuk-e érteni, nekünk mit kell másképp hallani ahhoz, hogy az a közönség soraiban jó legyen. A Művészetek Palotájában felüdülés Wagnert vezényelni, mert nemcsak a közönség, hanem a zenészek és az énekesek is hallják egymást. Olyan a különbség, mint egy Mercedes és egy Trabant között.
– Itthon kevés a jó Wagner-énekes. Egy ilyen fesztivál inspirálhatja a fiatal magyar énekeseket, vagy ez független attól az elhivatottságtól, ami egy Wagner-szerephez kell?
– Természetes, ha megpróbáljuk a legjobbakat idehozni, és olyan Wagner-központtá tenni Budapestet, amelynek befolyása van a világ Wagner-interpretációira, akkor mindenki odafigyel rá, és ez segíti azt, hogy egymástól tanuljunk. Evelyn Herlitziust hallgatva biztos minden énekes új ötleteket kap ahhoz, hogyan kell Wagnert énekelni, de én ezt nem szűkíteném le Magyarországra. Azt szeretném, hogy a mi Wagner-interpretációink hatása a külföldieknek is hasznos legyen. Vannak is erre utaló jelek, sokan jönnek ide a nemzetközi szakmából azért, hogy ezeket az előadásokat figyelemmel kísérjék.
– A Wagner-napok nyilvánvalóan mindig is a MűPához kötődnek majd, de vajon szeretné ebbe bekapcsolni az Operaházat is?
– Ha az a kérdés, hogy az Operaház is játszik-e Wagnert, akkor természetesen igen. Arra is oda kell majd figyelnünk, hogy ne váljunk egymás konkurenciájává, de a Wagner-napoknak egyértelműen piacbővítő szerepe van: nagyobb közönséget szeretnénk Wagnernek megnyerni. Egy másik ponton viszont nemes verseny is kialakulhat. A MűPa zenei adottságai ugyanis jobbak, mint az operáé, az operának pedig a színpadi adottságai előzik meg a MűPát.
– Elégedetlen az Operaház akusztikájával?
– Nem erről van szó. Ez a 125 éves ház a XIX. század közepének akusztikai elképzelései és igényei szerint épült. Ezzel nem azt mondom, hogy akkor itt már ne is játsszunk Wagnert vagy még későbbi műveket. Én személy szerint ugyan a XIX. század első felét jobban el tudom képzelni az Operaházban, mint a második felét vagy a XX. századi műveket, de ez sem azt jelenti, hogy nem fogok Bartókot vezényelni az Andrássy úton.
– A rádiózenekar vezetőjeként természetes, hogy ezzel az együttessel vágott bele a Wagner-napokba. Időközben azonban az operaház fő-zeneigazgatója lett. Tervezi belevonni az Operaház együttesét is, vagy meghagyja ezt a rádiózenekar privilégiumának?
– Azt szeretném, ha akkora lenne az érdeklődés a Wagner-napok iránt, hogy egy zenekar nem is lenne elég. A jövő évre már ebbe az irányba tervezünk, a 2010-es új produkcióba az Operaház zenekara is beszáll a rádiózenekar mellé. A későbbieket még nem tudom, de azt le kell szögezzem, hogy az én szememben a Wagner-napok a rádiózenekarhoz kötődnek. Amikor fő-zeneigazgató lettem az Operaházban, ezt világossá is tettem. Olyan ez, mint egy régi házasságból az újba áthozott gyerek, akivel többet kell foglalkoznom, mint eddig, hogy ne érezze magát elhanyagoltnak. Ezzel a helyzettel mind a régi, mind az új családnak meg kell tanulnia együtt élni, és soha nem is éreztem, hogy bármiféle féltékenység lenne a két zenekar között.
– Meddig tervezi a Wagner-napokat?
– Rövid távon 2013-ig, Wagner születésének kétszáz éves jubileumáig, de természetesen azt szeretném, ha utána is folytatódna. Személy szerint addig akarom folytatni, ameddig bírom. Az a tervünk, hogy olyan rangos fesztivállá nője ki magát, ahová néhány év múlva már a világ vezető Wagner-karmestereit is meghívhatnánk.
– Hogy állnak az ifjú magyar karmesterek Wagnerrel?
– Az a nagy probléma, és nem csak Magyarországon, hogy a közönség a Wagner- és Richard Strauss-operákat általában a fő-zeneigazgatóktól várja, tehát egy fiatalabb karmester, ha csak nincs különleges szerencséje mondjuk azzal, hogy a karmester délután négykor jelent beteget, akkor nem is jut ilyen lehetőséghez. Nagyon örültem, hogy Vajda Gergely Salzburgban egy ilyen szerencsés helyzetben beugorhatott a Bécsi Filharmonikusoknál. A karmesterség nyolcvan százalékban tapasztalat. Karajant idézve a karmesterséghez negyven év karmesteri tapasztalat szükségeltetik, és ahhoz, hogy az ember hatvanéves korára elfogadható karmester legyen, húszévesen kell a pályát elkezdeni. Magyarországon sok a tehetséges fiatal. Remélem, annak köszönhetően, hogy megnyílt a világ, ők is bekerülhetnek a nemzetközi körforgásba, és néhány évet külföldön is eltölthetnek, mielőtt visszajönnek. Ez lenne az egészséges. Az a felfogás, amely szerint a magyar zenei életnek az a feladata, hogy kinevelje a fiatal generációt, majd ellássa munkával, ahhoz vezetett, hogy egyrészt belterjes lett az ízlés, másrészt sok tehetség nem kapta meg azt a lehetőséget, amitől kiforrhatott volna.
– A leépítések és átalakítások talán leginkább éppen a rádió együtteseit érintették mostanában. Ez mennyiben befolyásolja a Wagner-napok apparátusát?
– Szeretném, ha attól függetlenül, hogy ki volt tag, illetve szabadúszó kisegítő akkor, és ki most, azok játszanák az idén, akik tavaly is játszották. A kórust illetően szintén abban bízom, hogy ugyanolyan nívós lesz, mint tavaly, illetve mint a 2006-os Parsifal, annak ellenére, hogy megváltoztak a viszonyok mind a Nemzeti Énekkarnál, mind a rádiónál. A Nemzeti Énekkarral nagyon szeretek együtt dolgozni, ők biztosan jönnek, ennek nagyon örülök.
– Ha már a rádió zenei együtteseinél tartunk, hogy állnak a Kodály-összkiadással?
– Összkiadás nem lesz, már a „best of” a cél, de most az egész áll, eddig négy készült el, ebből három lemezen én vezényelek. Annak viszont nagyon örülök, hogy sikerült a kóruslemezt kihozni, hiszen Kodály éppen az a capella kórusművek terén volt különleges jelentőségű. Ebből következik, hogy nem is adható el belőle sok példány, hiszen az ő művészete egyrészt a magyar nyelvhez kötődik, másrészt nagyon szűk ennek a műfajnak a közönsége.
– Amikor hagyományteremtő céllal bevezette az újévi hangversenyeket, rögtön hozzácsatolta a délutáni ifjúsági koncerteket. Ez nyilvánvalóan egy koncepció része.
– Kétfelől közelíteném meg a kérdést. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha azt akarjuk, hogy húsz év múlva is legyen közönség, akkor a jövő nemzedéket időben kell rászoktatni a koncertekre. A saját életemből is tudom, mekkora élményt jelentett, amikor négy és fél évesen meghallgattam az Üstdob szimfóniát. Emiatt tehát magukat az ifjúsági hangversenyeket általában is fontosnak tartom. Mégsem kizárólag ez motivált. Ez a gyerekkoncert az újévi hangversenyek eszmei hátteréhez tartozik. Azt szerettem volna, hogy az újév a gyerekkel kezdődjék. A Teremtés is a gyerekekhez szól. Ugyanúgy, mint a január elseje, az újjászületés jelképe. Ehhez csatlakozik az évenként változó országokkal megrendezett gyerekrajzkiállítás is, nagyon érdekes megfigyelni, hogy a dán és a belga gyerekek mit látnak ugyanúgy és mit másképp a teremtésben. Ezzel részben a 2011-es újévre készülünk, amikor ez a hangverseny nyitja majd meg Magyarország EU-elnökségét. Akkor az összes rajzot kiállítjuk, hogy lássuk, mi az, ami minket összeköt. Volt persze egy olyan praktikus célom is, a saját gyerekkori szilvesztereimből kiindulva, hogy ha másnap együtt mennek hangversenyre, a gyerek is könnyebben megy ágyba, és a szülő is nyugodtabb lelkiismerettel szórakozik.
– A Wagner-napokra is várja A gyűrűk ura ifjú rajongóit…
– Nekik viszont nem kell külön műsort adni, erre a Ring pont megfelelő. Ezzel kapcsolatban is felmerült egy rövidített gyermekváltozat mint kísérőprogram, ami Kinderring néven futott Bécsben, de ez jogi kérdéseket vet fel, amelyekről még folynak a tárgyalások.
– Az Osztrák–Magyar Haydn Zenekarnál is vezető pozíciót tölt be. Mivel készülnek az emlékévre?
– Húsz éve erre készülünk. Számos koncertünk lesz, köztük rengeteg A Teremtés oratórium. Haydn halálának kétszázadik évfordulóján, május 31-én Kismartonban fogjuk játszani, ahonnan nemzetközi rádió- és tévéközvetítés sugározza a világ számos pontjára. Erre a napra meghirdettük a világ Teremtés-napot, New Yorktól Szöulig – természetesen Budapesten is – nagyon sok helyen felhangzik majd.
– Az Operaház a Xerxesszel készül a jubileumra, amit éppen ön fog vezényelni. Ez a mű egészen más technikai és megszólalásbeli igényeket támaszt, mint az Operaház alaprepertoárja. Mikor kezdik a munkát, és mire számít?
– Már megvolt az első próba. Kellemesen csalódtam, a zenészek nyitottak voltak a különböző megoldásokra. Fontosnak tartom, hogy az operairodalom kibővüljön. A probléma az, hogy a hagyományos operatársulatokat a XIX. század igényei szerint alakították ki, a társulatok struktúrája pedig visszahatott a műsortervre. Ez elég igazságtalan volt a XVIII. század előtti és a XIX. század utáni zenével szemben, mert egy bizonyos fokig a XX. század második felét sem tudják ezek a társulatok játszani, hiányoznak a megfelelő hangfajok és a szükséges zenei kiképzés. Ez nemcsak az operaházak problémája, hanem az egész zenei struktúráé. Mindenesetre nagyon szeretném, ha gyorsan növekedhetne a barokk repertoárunk, persze ez pénz kérdése is, sajnos úgy néz ki, a jövőre tervezett barokk operára sem lesz fedezet. Elhatároztam, hogy minden évben lesz egy olyan produkciónk, ami „exportra” is megy, vagyis olyan mű, ami nagy érték, de különböző okokból ritkán játsszák. A Xerxes mellett ilyen a Haydn Orfeusz és Euridiké, amit nem nagyon lehet máshol látni. E téren viszont meg kell találnunk az egyensúlyt. Ez ugyanis repertoárszínház, tehát ahhoz, hogy megteljen a nézőtér, minden kísérleti darab mellé legalább két-három népszerű kell. Úgy gondolom, ez alapján egy-egy ilyen művet bír el az évad. Nem célom, hogy a repertoárszínházat alapjaiban megváltoztassam, de amennyiben nem tudunk időnként ilyen kivételes előadásokat is produkálni, akkor mint repertoárszínház is halálra vagyunk ítélve.
– Miben marad el a magyar operaház a nemzetközi élvonaltól, ha egyáltalán elmarad? Mentalitásban, anyagiakban?
– Nem ezekről van szó. Nálunk az operajátszás célja sincsen igazán megvilágítva. A repertoárszínház és a társulati színház a XX. század első feléig működött. Ez az, ami megnehezíti a fejlődést. Nem azt mondom ezzel, hogy meg kell szüntetni, de igenis meg kell reformálni. Olyan lehetőségeket biztosít a mai világ, amit ez a rendszer nem tud kihasználni. Régen valóban fontos volt, hogy szerződtessenek egy bizonyos társulatot, különben máshova mentek a művészek. Ma azáltal, hogy könnyen és gyorsan lehet utazni, sokkal nagyobb piacról lehet bevásárolni. Minden társulati színháznál ugyanez volt a probléma, Mannheimben is ezt tapasztaltam. A társulatnak az az ára, hogy el kell látnom feladatokkal, ha pedig ellátom feladatokkal, akkor mást már nem hívhatok. Nagy kérdés, mi a jó opera. Van, aki az érdekes rendezésekben látja, más a nagyszerű énekesekben, megint más a zenei megvalósításban. Valamiben azonban látnunk kell. Nem mondom, hogy a Magyar Állami Operaház rosszabb vagy jobb, mint a többi, de azt gondolom, nem szabad megengedni, hogy a társulat és a művészek foglalkoztatási érdeke írjon felül mindent.
– Alapvetően azért nyilván nem akarja a társulati rendszert megszüntetni…
– Alapvetően nem, de egy társulat arra való, hogy magába foglalja a zenekart, a kórust és a kisebb szerepek énekeseit, a főbb szerepekre pedig fel lehet kérni nem állandóra szerződtetett művészeket is. Nagy lehetőségek vannak szerte a világban, persze ezzel a tagok különféleképpen tudnak élni. Van, aki nem szeret utazni, van, aki nyelvi akadályokkal küzd, ezért elvész a nemzetközi versenyben. Persze az is lehet a feladatunk, hogy biztonságot adjunk, de akkor tudnunk kell, hogy ezzel mástól vesszük el a helyet. Vagy lehet, hogy mivel a Magyar Állami Operaház az egyetlen ilyen jellegű intézmény, ezt a funkciót is be kell töltenie.
– Bár az elmúlt években megígérték, hogy nem csökken tovább az Operaház támogatása, most mégis elvonásra készül a minisztérium, a költségek pedig egyre nőnek. Mivel készülnek a válság kezelésére?
– Nem csak a pénzről van szó. Az Operaháznak van egy bizonyos funkciója a magyar szellemi életben, így aztán nem tehetjük meg, hogy egyik napról a másikra az államtól kapott támogatást egy az egyben az előadásokra fordítjuk, arra ugyanis esetleg tényleg elég lenne ez is. Amíg az intézmény erkölcsi kötelességei nincsenek lefektetve, nem tudunk mit kezdeni. Az előadásokon túl megélhetést kell biztosítanunk embereknek, erre pedig kevés ez az összeg. Tudom, hogy ez provokatív kijelentés, de így van. Ez nem azt jelenti, hogy bármit el akarok venni azoktól, akik kapják, mert azt már megtanultam, hogy itt minden mindennel összefügg, és nem lehet egy dolgot kiemelni belőle, az azonban látszik, hogy nem tudjuk ezt a pénzt kizárólag az opera-előadások minőségi fejlesztésére fordítani. Nagy kérdés az is, hány előadásra van szüksége Budapest közönségének, jelenleg azonban nincs Erkel Színház. Annak eldöntése, hogy kell-e két operaház, nem a mi feladatunk lenne, mégis mindenki tőlünk vár erre megoldást. A választ azonban tudni kellene, mert attól, hogy lesz-e, és ha egyáltalán lesz, akkor mikortól lesz újra két épület, nagyon sokban függnek a szerződések. Ha csak egy ház van, sokkal több az eszkimó és kevesebb a fóka, valamint egyáltalán nem mindegy, hogy ez átmeneti vagy tartós állapot.
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
