Unterman Teddy bajban (III.)

Ott hagytuk abba, vajon kicsinyes bosszú-e a Magyar Nemzet részéről holmi elveszített tyúkperekért, hogy kitartóan firtatja: miféle konfúz állami támogatások áramlanak a Hócipő című balliberális szatirikus kéthetilapba? Helyénvaló-e azt kutatni: kapott-e valamiféle hasznos ellentételezést az adófizető az állami megsegítésért cserébe? Már hallom a cinikus hörgést: humor és hasznosság. Mégsem lehet annyiban hagyni a dolgot, hiszen ez az ügy csupán csepp a gyurcsányizmus tengerében: sok ilyen hócipő lehet a hócipőboltban.
Hogy ne lehessen lesöpörni az ügyet az asztalról holmi személyes elfogultságra hivatkozva, kerestem a világhálón egy függetlennek tetsző elemzést, amely egy korábbi állami megsegítés indokoltságát vizsgálja. A Revizor a Nemzeti Kulturális Alap, vagyis szintén egy állami szervezet kritikai fóruma. László Ferenc itt Nehéz szatírát írni? című kétrészes elemzésében a kulturális miniszter keretéből a Hócipőnek nyújtott támogatás ügyében vizsgálódik. „A piaci alapon szerveződött, eminensen napi politikai érdekű, s pártsemlegességgel aligha vádolható Hócipőt és a lap vezérférfiúját, Farkasházy Tivadart számos írás megtalálta az idő tájt az Index gonoszkodásaitól az Élet és Irodalom főszerkesztői állásfoglalásáig” – idézi fel az előzményeket. (Hiller István a Rádiókabaré római hakniját is bőkezűen támogatta.) „Noha a jeles publicista változatlan hevességgel folytatja egyszemélyes magánháborúját a Magyar Rádió vezetősége ellen a Hócipő hasábjain, figyelmünket immár könnyebben összpontosíthatjuk az erősen vélelmezett főkérdésre: kijár-e a támogatás a Hócipő nevű kulturális produktumnak?” Kijár vagy nem jár ki? Igen, ez itt a kérdés. Vagy ez: „A piaci sajtóorgánumok szortimentjéből kiemelkedve vajon mely sajátszerű jegyei érdemesítik éppen a Hócipőt a kultuszminiszteri felsegélyezésre?”
Ezután László Ferenc nem rest sorra venni a sajátszerű jegyeket. Van benne humorizálás is, kultúrával való felületes bíbelődés is, de semmi különös, semmiféle „differentia specifica”. „A tréfás, vagy annak szánt képaláírás, mely hasonlóan a szóvicchez, csak igen ritkán bizonyul tartalmasan humorosnak, más orgánumokban is fellelhető, igaz, nem ily nyomasztó mennyiségben.” E humor ráadásul politikailag olyan egyoldalú, „ami alkalmasint az elkötelezett balliberális törzsszavazók számára is sulykolásnak tetszik”. Műfajilag, tematikában egyaránt szokványos a lap, szerzőinek többsége másutt is olvasható, elérhető. Épp ezért az elemzés második része a támogatás esetleges jogosságát Farkasházy feltételezett kivételes személyiségében igyekszik fellelni. „Bár a Hócipő főszerkesztői stallumát immár jó ideje nem Farkasházy Tivadar viseli, hiszen a nyomtatott változatot Farkasházy Mimi, míg az internetes kiadást Farkasházy Benedek jegyzi, azért a lap létezésének első számú aktora máig az ismert humorista.” Az elemző ezért a Nem értem című állandó glosszarovathoz fordul, „hogy belőle a szatirikus kétheti sajtótermék kulturális többlettermeléséről, s egyszersmind a lap sajátszerű profiljáról információkat szerezzünk”. Megtudjuk, hogy „írásain korábban sem ömlött el a napsugaras derű és a kacajos jó kedély, ám Farkasházy 2007–2008-as cikkeit gyakorta egyenesen a humortalan rossz közérzet uralja”. A humortalan humor mint támogatásra érdemes specialitás. Ráadásul szembetűnően „privatizál”: aránytalan terjedelemben harcol a rádióvezetéssel, György Péterrel vagy az Indexszel. „Ez utóbbi egyszersmind arra is halványan utal, miszerint egy szatírában utazó íróember nem feltétlenül viseli jól a támadó gúnyt. (Pár évvel korábban az ÉS egyik karikatúrája láttán fenyegetett perrel Farkasházy, s akkor csak Megyesi Gusztáv kérésére állt el e lépéstől.)” Nem én mondtam. „Más szempontból, persze, nagyon is reprezentatívak ezek az írások, hiszen Farkasházy mindahány stílusjegye megmutatkozik bennük. Elsősorban a polihisztori, vagy legalábbis kultúrhistorikusi ambíció, ami sokszor oly erőltetetté teszi cikkeinek irányát, hiszen a nem interiorizált, lexikális ismeretek írásban szintúgy leckefelmondásnak hatnak, akár élőszóban. Mindazonáltal így is hasznos történeti adalékokat szemelgethet a figyelmes olvasó – hiába, okosodni akár még a történelemtankönyvekből és a bédekkerekből is lehet. (A körültekintés azért indokolt, hisz’ néha pusztán csak közkeletű tévedéseket ismétel el a népszerű humorista, mint például amikor a szürke eminenciást Richelieu bíborossal azonosítja.)” Tehát a felületes népnevelői attitűd sem látszik indokolni az állami apanázst. „A hiperszemélyesség, a személyes ismeretségek obligát felemlegetése ugyancsak állandó stílusjegy gyanánt vehető. Ám az ismeretség bizonyítása gyakran meddő, s nem terjed túl a névdobálózás és relációfitogtatás zsánerén.” Vagyis azért áldozzuk az adóforintjainkat, hogy Farkasházy dokumentálhassa „szocialista összeköttetéseit”.
Kultúra gyanánt „a 75 esztendős Konrád Györgyöt méltatta írásában Farkasházy”. (Csoóri Sándor születésnapjáról valahogy megfeledkezett.) „Nos, az írásban az alábbi tényközlések fedezhetők fel: a szerző már akkor elolvasta A látogatót, amikor az még nem volt divatban (Kertész Imre Sorstalanságát szintén); Konrád György halk szavú ember, s többször vendégelte a szerzőt; együtt tevékenykedtek a Demokratikus Chartában; ott volt még Kerényi Imre és Hegedűs Zsuzsanna is, de őket a szerző már akkor is gyanakvással szemlélte. Ennyi.” Igen, ennyi. Csakis egyet tudok érteni a revizori jelentés summázatával: „Kétrészes cikkünket abban a reményben fogalmaztuk, hogy vizsgálódásunk végeztével megnyugtató magyarázatra leljünk a Hócipőnek nyújtott miniszteri támogatás dolgában. Eredménytelenül: a magyarázatot a jelek szerint máshol kell keresnünk. A kritikai-esztétikai elemzés, sajna, nem visz közelebb bennünket a megfejtéshez.”
Háromrészes publicisztikai sorozatomban ezt a „máshol” való megfejtést igyekeztem keresni, de nem jutottam tovább a Vörös Segély logikájánál. Nincs is ezzel semmi baj: tessék gyűjtögetni a perselybe, „elvtárs, segítsd a lebukottakat”. (Bár akkor hősünket nem Teddynek kellett volna elnevezni Rooseveltről, hanem Kobának Sztálinról.) A közpénzektől viszont el a kézzel, mert az korrupció. Ráadásul a hazugság államilag még egy hazug kormányfő esetén sem támogatható. „Boross esetében is szögezzük le, hogy azok körében is egyre több szimpatizánsa akad, akik a világról egészen másképp gondolkodnak” – írta például legutóbb a visszavonuló miniszterelnökről, akit annak idején ő nevezett el Hóbagolynak. Vagy mit szóljunk ehhez a vérbő zsidózáshoz: „Már szinte hallom, amint Morvai Krisztina a konyhából kikiált a férjének: Ha az IMF feje Kohn, akkor Gyurcsány nem volt Grün?” De itt az utánpótlás is. A fiú, Farkasházy Benedek veti oda humorosan Putyinnak: „Akkor nyisd ki a gázcsapot, te buzi!” Gusztos Péter kezdheti újjászervezni a Demokratikus Chartát.
Kérdés, kell-e félnem ezek után Farkasházy Tivadartól, hiszen saját bevallása szerint „egyszer nyolc fiatal egy benzinkúton nagyon keményen lépett fel ellenem, és annyira dühös lettem, hogy kicsit nekik rohantam, és érdekes módon elszaladtak nyolcan”. Előkotortam Farkasházy egy korábbi könyvét: a borítóra maga írt feldicsérő ajánlásokat a barátai nevében. Kern András helyett például ezt: „Selmeczi megverte Farkasházyt, Farkasházy megveri Thomas Mannt.” Mégsem álmodtam, hogy a korai Nap-kelte álompárjának másik tagja, Selmeczi Tibor ellátta Farkasházy baját. Ha ő felért nyolc benzinkúti huligánnal, akkor talán én is.