A Basahalom árnyékában

Historia est magistra vitae, azaz a történelem az élet tanítómestere. Dombormű az 1930-ban megnyílt Déri Múzeum homlokzatán

CSÚNYA NŐK A CÍVISBÁLBAN. „Voltál-e már Debrecenben, barátom? Láttad-e a pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot? Ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfulnál, a guta üt meg a szalonna szagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! A szellem mégis olly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, éppen mint az idevaló talyigás-lovaknak. Itt ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak” (Petőfi Sándor 1847. május 14-én írt úti levele Debrecenből).
Dédapám, Fejér Ferenc, a Köselyszegen gazdálkodó cívisbasagazda gyerekkoromban sokszor felolvasta nekem az idézett bekezdést a csizmaszagú szekrénye tetején tartott Officina-könyvből. Mire a szöveg végére ért, vöröslött az indulattól.
– Szígyellheti magát, hiszen az apja hentes vót! – hajította az asztalra a kötetet, aztán még hozzátette az ilyenkor szokásos debreceni mondást: hadd ugassík a kutya, hogy a bűr hűjjík rája! Soha nem tudott megbocsátani Petőfinek. Kisiskolás koromban úgy jártam-keltem városszerte, hogy szalonnaszag után szimatoltam, a sötétben pedig azért imádkoztam, hogy meg ne halljam valamelyik szellem bordazörgését. Akkor még csak egyfajta szellemet ismertem, azt, amelyiktől kevésbé kell félni. Amikor nagyobbacska koromban a kollégium könyvtárában, mint valami ereklyét, a kezembe adták Diószegi Sámuel prédikátor és Fazekas Mihály főhadnagy úr Magyar füvész könyvének 1807-ben megjelent eredeti példányát – „nyomtatódott Debreczenbenn” –, arra gondoltam, bizony hálát adhatunk az égnek, amiért e könyv lapjai elkerülték, hogy szalonnát csomagoljanak beléjük.
Az életrajzírók szerint Petőfi Sándor azért nem tudta megszeretni Debrecent – pedig Zoltán fia is ott született –, mert 1843–44 telén, a vándorszínészi életet odahagyva, olyan keserves szegénységben töltött el három hónapot a városban, hogy egy életre gyűlöletessé tette előtte a cívisek gőgjét és zsíros bőségét.
Elgondolkodtató, hogy nincs még egy városunk, amelyik anynyi ember lelkét forgatta fel, annyi keserűséggel árnyékolta a múltjukat, s annyi indulatot tudott volna lángra lobbantani, mint Debrecen. Mert kedves szavakkal nemigen emlékeztek rá azok, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek ott. Az idézetekkel vastag könyvet lehetne megtölteni. Szépen kirajzolódna belőle a kálvinista mennyország földi mása. Abban a könyvben egyaránt akadna gorombaság, értetlenkedő rácsodálkozás vagy éppen ironikus életkép, amilyen például Mikszáth Kálmáné. A nagy palócnak a cívisek húsvéthétfői bálján feltűnt, hogy a leányoknak, aszszonyoknak eszük ágában sincs a divatos francia négyest táncolni, csárdást jártak reggelig. „Egy nógrádi barátommal néztem a nőket, kikben ő lelkesedve mutogatta az ősmagyar típust. Megengedtem neki, hogy az a lapos, szegletes, formátlan arc ősmagyar típus – de nem teszi széppé a nőket. Annyi csúnya nőt, mint a cívisek bálján, soha életemben nem láttam egy rakáson” (Mi meg a sógor úrék, 1873).

ÁHÍTAT ÉS PIETÁS LELKESEDÉS. A debreceni nők kapcsán a langaléta Krúdy Gyula alakja rémlik fel, aki egy másik óriást vett a tollára: „Ady Endre Debrecenből hozta azt a szerelmi nyavalyát, amelytől tudós orvosai segítségével sem tudott megszabadulni az egész életen át. […] Ez az ismeretlen, senki által nem kutatott nő oltotta Adyba azt a betegséget, amelyben a királyok éppen úgy elpusztulnak, mint a szegény költők. […] Talán ennek a vidéki hölgynek az örökös jelenléte okozta, hogy Ady (bár éppen talán Párizsból érkezett) mindig megmaradt valahogyan vidéki hírlapírónak: akármint forgatta is dolgait, magaviseletét, öltözködését, tempóit és szappanjait – valamiképpen sohase múlott le róla a debreceni íz, amelynél fogva mindenütt megismerszik az, aki Debrecenben született, vagy ott hosszabb időt töltött. […] És ezeket a keserves zsoltárokat, amint Ady Endre örömtelen, boldogtalan költészetét lehetne nevezni: ott kezdi fújni, Debrecenben, ahol magyar átoknak ez idő tájt (talán még napjainkban is) a gyesznóbetegséget mondják. Ebből az örömös, ürmös, zsíros, dongós, flegmatikus városból indul el valójában…” (Vidéki éjszakák lovagja, 1925).
Krúdy is Debrecenben volt kezdő hírlapíró, innen röppent a millenniumra készülő fővárosba. „Nincs magyar író, akinek valaha dolga ne akadt volna Debrecenben. Mert amiként a katolikusnak minden út Rómába vezet, azonképpen a magyar írónak minden útja odafut Debrecenbe, avagy onnan indult ki. Debrecen és Kolozsvár: két elektromos sarok, amely között kisült a magyar kultúra csodálatos, kápráztató szikrája. Mernénk mondani: nem is igaz magyar író az, aki nem e két sarok között égett el” – írta Kodolányi János a Nyugatban Móricz Zsigmond Pillangójának megjelenése kapcsán.
Persze Móricz is a kollégiumban tanult. Ott volt kisdiák, később református teológiára, majd jogra járt, végül ő is a Debreczeni Hírlapnál kötött ki, aztán 1900 októberében indult a többiek után Budapestre. Móricz volt a kivétel, ő szerette a várost – később is szívesen visszajárogatott –, bár sokszor hangoztatta, hogy Debrecen befogadta, de nem értette meg őt. (Budapesttel éppen fordítva volt!)
A Légy jó mindhalálig a lassan a XX. századba érkező Debrecent is megidézi, s Móricz megfogalmazta benne azt, ami az idegeneknek mindjárt feltűnt a városban. Idézzük csak fel a regény végét! Összeül a tanári törvényszék, s a cvikkeres elnök „hangjában valami rendkívüli áhítat és pietás lelkesedés volt, amint azt a szót kiejtette, hogy »debreceni«, amely szinte magasztos hevülettel töltötte el, úgyhogy felállott az ünnepélyességnek e pillanatában, s vele a többiek is önkéntelenül felállottak, hogy mint az isten színe előtt dokumentálják azt, amit ez a szó jelentett: Debrecen! Örökre feledhetetlen maradt ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a patriotizmusnak ezt a magas és izzó fokát soha többet az életben sehol nem tapasztalta…”
Ezt már így nagyon nehéz összehozni.
Szalonna és patriotizmus, a kultúra kápráztató szikrája és gyesznóbetegség… Hány arca és milyen lelke van – vagy inkább csak volt – ennek a városnak? Miféle múlt égett bele az idegrendszerébe? Aligha jutunk hozzá közelebb, ha felidézzük az iskolás közhelyeket a kálvinista Rómáról, a maradandóság városáról vagy a függetlenségi gondolat bástyájáról. Van igazság mindegyikben, csakhogy nem lehet belőlük megérteni Debrecent, a debreceniség lényegét.
A cívisgondolkodás a részletekben mutatkozik meg. Nem is megmutatkozik, hanem egyenesen felragyog!

ZSIZSIKES KENYÉR, PONDRÓS SZALONNA. De azért ne tartsuk titokban, hogy miért volt olyan pompás a pusztai tartásnak köszönhetően már eleve kiváló debreceni szalonna. Először is alaposan kifagyasztották! Csakis télen sózták le, mégpedig darált kősóval. Vastagon bedörzsölték vele a disznóról egészben lefejtett szalonnatábla mindkét oldalát, aztán egymásra fektették és egymáshoz szabták őket (a leeső darabokból lett a tepertő), végül a rakás oldalát is felkenték sóval, nehogy levegő jusson a rétegek közé. Tavaszig, nyár elejéig érlelték, aztán május–június táján felakasztották száradni. Az így készült nyers sószalonna évekig elállt, nem avasodott. Olyan volt, akár a jól megérett sajt. Ezért a házi szalonnáért jártak Debrecenbe az egész országból, sőt a határokon túlról!
A XIX. század második felére változtak a szokások, bár továbbra is Debrecen népére jellemző eledel maradt. Paraszt, iparos, kereskedő naponta legalább egyszer ette, reggelire vagy vacsorára. A régi debreceni közmondás azt tartja: zsuzsukos búzából sütött kenyeret pondrós szalonnával összerágni, arra öreg bort inni, az az egészséges! A szalonnát csak fehéren ették, nem paprikázták.
A cívisek jelentős jövedelemforrása volt az állattenyésztés, azon belül is a sertéshizlalás, főleg a XIX. század derekától, amikor az Alföldön kezdett elterjedni a mangalica, s ezzel egy időben – Debrecen környékén feltűnően későn – a tengeri, azaz a kukorica termesztése. A kettő szerencsés találkozása tette egyedülállóvá a debreceni hizlalást, amely az emberek életmódjára, szokásaira is kihatott. Nincs már persze debreceni szalonna, és a mangalica is a múlté. És még sok minden más a gubacsapóktól a talyigásokig.
Elsősorban persze a debreceni cívisvilág.

SZEGÉNY EMBEREK VÁROSA. A Tégláskert mellett, kerítéssel körbevéve, ma is látható a Basahalom. Nem lehet meghatottság nélkül tekinteni erre a jelentéktelen dombra, hiszen valamikor azt tartották, hogy csak az számít igazi debreceninek, akinek a köldökzsinórját a Basahalmán belül vágta el a bába. Vagyis aki nem a városban látta meg a napvilágot, az csak „gyüttment”.
Sok legenda fűződik a ma már lepusztult, erodált Basahalomhoz, az viszont történelmi tény – Bartha Boldizsár Rövid Chronica (1666) című munkájából tudjuk –, hogy 1660 áprilisában a tetején állították fel a Debrecent megsarcoló Szejdi Ahmed budai pasa vezéri sátrát. A török csapatok addigra végigdúlták egész Bihart, öldököltek, falvak tucatjait égették fel. Debrecent azért kímélték meg, mert a város vonakodás nélkül kifizette a követelt tízezer tallért. A törökkel folytatott viszonylag békés politika döntő jelentőségű mozzanat a város életében.
„Másfél évszázad alatt, napi járóföldre Debrecentől, az egykor lakott síkságon, a falvak helyén pusztaságok terjedeztek. A pusztulás közepén, a külső veszedelem árnyékában mégis megmaradt itt egy számszerűen jelentős, bizonyos értelemben gazdagnak mondható, jogi és kulturális autonómiával rendelkező zárt közösség. Ez abban az időben a magyar városi közösség prototípusa, sem közelben, sem távolban, ameddig magyarul beszéltek, hozzá hasonló nem volt. Nem hasonlítható ez a nyugati városok polgárságához; bizonyos tekintetben kevesebb, önállóságban azonban – egy-két városállamtól eltekintve – több annál” – írta Balogh István, a cívisvilág talán legjobb ismerője.
A török hódoltság évtizedeiben Debrecen – amely, bár sokan annak hiszik, soha nem volt hajdúváros – oltalmat nyújtott a környék elpusztult falvaiból menekülő lakosságnak. Nem támasztott akadályt, ha valaki le akart telepedni. Buzgón parcelláztak, árulták a házhelyeket, „becsületes embereknek, illő áron”. A népesség a XVI–XVII. században jelentősen felduzzadt, s nemcsak a földművesek, hanem az iparosok is otthonra leltek Debrecenben, amely az 1700-as évek végén számlált huszonnyolcezer lakosával már Pozsonyt és Budát megelőzve az ország legnépesebb városa, aztán hosszú ideig Pest-Buda után a második. Az igaz, hogy a lakosság nyolcvan százaléka viszonylag szegény embernek számított, erről árulkodnak a név szerinti adóösszeírások.
És ezen a ponton bukkanunk a debreceniség egyik forrására! A cívisközösség mindig is vigyázott arra, hogy ne alakuljon ki tehetős réteg. Törvényekkel konzerválta a középbirtokrendszert, akadályozva ezzel a kiugró vagyonosodást. Tilos volt a városi polgárnak több házat vásárolni, s miután nem volt módja a felesleges tőkéjét árutermelő vagy kereskedelmi üzembe fektetni, olyan ugyanis nem volt, a saját gazdaságát gyarapította, esetleg földet vásárolt (bérelt), vagyis oda forgatta vissza a pénzét, ahonnan jött. Ráadásul a cívisgazdák családjára mindig jellemző volt a bőséges gyermekáldás, így – örökléskor – előbb-utóbb még a közepesre növekedett földbirtokok is felaprózódtak; 1880-ban (amikor a cívisvilág már erősen leáldozóban volt) a földet művelő népességből még mindig nyolcvan százalék fölött volt a harminc holdon aluli birtokosok aránya! Kétszáz hold felett mindössze tizennégyen gazdálkodtak.
A házat és a földet külön-külön nem lehetett eladni, csak együtt. Ezt az „örökös” törvényt meglepően későn, csak 1893-ban törölte el a magisztrátus!
Folytatjuk