Az építészet és a művészet egysége

Értékes elismerést kapott a Kévés és Építész Társai Zrt. a FIABCI (nemzetközi ingatlanszakértői szövetség) magyar tagozatától, a Magyar Ingatlanszövetségtől az Orczy Fórum létrehozásáért. A díjról, a látványos épületegyüttesről, a kortárs magyar építészet helyzetéről Kévés György Kossuth-díjas építészt kérdeztük.

Önök az elismerés értelmében a hazai megméretés után részt vehetnek majd a pekingi nemzetközi szemlén is. Az építésziroda ráadásul nem először részesül az ingatlanfejlesztők elismerésében.
– Tíz éve, az Orczy Fórum Irodaházzal az elsők között voltunk, akik megkapták a díjat. Akkor egy épület kapta az elismerést a további fejlesztés, a többéves további munka terveinek tükrében, most viszont éppen fordított a helyzet, hiszen már elkészült a központ, amely a legkülönbözőbb épületeket foglalja magába a lakóházaktól az irodaépületig, a házak földszintjén pedig különböző üzletek, vendéglátóhelyek, szolgáltatók működnek. Ezért is volt, hogy most a speciális projektek kategóriájában kaptunk elismerést.
– A szó szoros értelmében speciálisnak nevezhetjük az Orczy Fórum összetett épületegyüttesét, hiszen nemcsak az építészeti kultúra fejlesztése szempontjából jelent különleges értéket, de a közösségformálás lehetőségéből is példát ad a főváros egyik, eddig igazán neuralgikusnak mondott pontján…
– Trianon után itt állt le a városépítés. Amikor elkezdtük tervezni az épületeket, itt nem volt semmi. Nappal egy nagy űr volt a terület, éjszaka, a sötétben megelevenedett az élet. Itt volt a kocsisor, a szeszgyár mellett – addig, amíg az első épületünk meg nem épült, mert annak az oldalára felszereltettünk egy reflektort. Akkor a pillangók eltűntek, mert a bűn nem szereti a világosságot. Eredetileg egy svájci vállalkozó 400 ágyas szállodát, kaszinót akart itt építeni. Azután elfogyott a tőkéje, és mi a saját elképzeléseinket kezdtük megvalósítani.
– Kezdettől a jelenlegi többfunkciós együttesben gondolkodtak?
– A Józsefvárosi pályaudvar volt – a Nyugatit megelőzve – Pest első vasútállomása, s a rendszerváltozás után egy ideig szó volt róla, hogy részben át kellene vennie a Keleti pályaudvar funkcióit. Emiatt egy nagy bevásárlóközpontot is terveztünk, de a városépítési elgondolások gyorsan változtak, erről végül lemondtunk, ahogyan a szállodáról is. Arra koncentráltunk, amit saját erőből meg tudtunk építeni, a magas banki kölcsönök nélkül, így mindenki jól járt. Most 600 lakás van itt, 450 férőhelyes garázs, két irodaház, és a földszinten üzletek, kávéház. Nem volt könnyű idecsábítani a vállalkozókat, hiszen manapság a plázák elszívják őket. Az első kávéházat én nyitottam…
– Sok minden épült az Orczy Fórumban. Igazi közösségi térré viszont alighanem két olyan építménytől vált, amelyet ritkán találunk az új épületegyüttesekben: egy kápolnától és egy galériától.
– A félig a földbe süllyesztett kápolna a munkálatok legvégén realizálódott, a tervezett játékkaszinó helyén. Nemcsak kápolna, hanem emlékhely is, hiszen Józsefváros az 1848-as forradalom idején létezett, igazi forradalmi kerületnek nevezhetjük, de építészetileg is példamutatók voltak a Nemzeti Múzeum körüli paloták, amelyeket a legjobb építészek terveztek. Az 1956-os forradalomnak is a központja volt a kerület, itt sorakoznak a legfontosabb helyszínek. Miután a dédapám ’48-as honvéd volt – március 15-ét ma is az ő sírjánál ünneplik Zsámbékon –, én pedig itt éltem, nemzetőr voltam 1956-ban, úgy éreztem, szükség van itt az emlékhelyre. A kápolna tetején piros-fehér-zöld kereszt látható (most már nem kapok szemrehányást érte a lakóktól), s minden hónap utolsó vasárnapján misét celebrál itt Vértesaljai László jezsuita atya, akit egyébként 1956 ötvenedik évfordulóján csúnyán megvertek a rendőrök.
– Havonta legalább egyszer a galériában is összegyűlik „sok jó ember”, akiknek ráadásul nem kell szűk helyen elférni, mert a tér tágas. A kiállítási koncepció viszont igen következetes. Hogyan alakult ki?
– Kéthavonta nyitunk kiállítást, amit különböző társművészeti rendezvények is kísérnek. Egyszerre mutatunk be értékes építészeti és képzőművészeti teljesítményeket, mintegy folytatásaként annak a munkának, amelyet Fajó János, Fábián László és mások végeztek a Józsefvárosi Galériában. Első kiállításunknak éppen az volt a címe: Volt egyszer egy Józsefvárosi Galéria. Most a 38. tárlatunknál tartunk, a magyarok mellett jó néhány külföldi, ázsiai, dél-amerikai alkotó is szerepelt. Sokan megkérdezték, miért nem állítok ki például tájképeket. Azért nem, mert a koncepciónk az építészet és a képzőművészet erőinek ötvözése, a konstruktív törekvések felkarolása a művészetek egysége jegyében.
– Hogy erre az egységre milyen nagy szükség lenne, azt a mai magyar városkép éppen hiányaival, a környezet zavarosságával igazolja. Ezer sebből vérzik a mai magyar építészet. Lehet ennek egy vagy néhány fő okát megnevezni?
– A magyar építészet már az első világháború után kisiklott, holott olyan mesterek alkottak, mint Rimanóczy Gyula, az Olgyay fivérek, Nyíri és Lauber, vagy Molnár Farkas. A korszak hivatalos ízlését azonban a neobarokk jellemezte, s amikor 1945 után jött a szocreál, Kardos György a magyar neobarokkból csinált szocreál építészetet, a XII. kerületi villák formáiból születtek meg a hatalom hivatalos épületei. A legjobbak ebbe belehaltak vagy elmenekültek. Nincs alapja a kortárs magyar építészetnek, ez a legnagyobb baj, nem tudott létrejönni egy olyan építészeti kultúra, mint a finneknél, a dánoknál vagy Svédország déli részén. S ha körülnézünk, a javító szándékú törekvéseknek ma sincs megfelelő társadalmi közege, sem megfelelő támogatottsága a politikai elit részéről.
– Van-e megoldás? Vagy a következő generációk is „félig meggondolt gondolat” alapján felhúzott, néhány év alatt minden tekintetben amortizálódó házakat kapnak hajlék gyanánt a fejük fölé?
– A megoldás az lenne, ha megfelelő emberek kerülnének döntési helyzetbe, akik politikamentesen, az értékekre figyelve dolgoznának a magyar építészet, képzőművészet javára. De az sem lenne abszurd elképzelés, hogy prominens vezetőink elvégeznének egy-két kurzust, hogy „képben legyenek”, annál is inkább, mivel a mai nehéz gazdasági helyzetben a minőség még fontosabb, mint máskor. Védeni kell a honi értékeket. A magyar beruházásokat kiárusították, a plázák után a lakóházak kilencven százalékát is külföldi vállalkozók építik. Józsefvárosban ma már egy foghíjat is nehéz megvenni magyar vállalkozónak. Hogy védik a magyar építészetet? Három éve megalakítottuk az ÉMKE-t, az építészek, mérnökök és képzőművészek egyesületét, igyekszünk feleletet találni e kérdésekre, másokat is kérdésekre – s persze önvizsgálatra ösztönzünk.