Bőven van hely a phnompeni repülőtéren, a miénk az egyetlen gép a betonon. Ez kissé meglep, hiszen mégiscsak egy 16 milliós ország, Kambodzsa fővárosának nemzetközi repülőterén vagyunk. Síkság, ameddig a szem ellát, a levegőben por kavarog. Bangkokból érkeztünk az Air Asiával. Noha sok rosszat hallani az ázsiai légitársaságokról, egy szinte új Airbus A320-assal repültünk. Rutinosabb térségbeli utazók sem ajánlották a kambodzsai légitársaságokat, azokat ugyanis sem Európába, sem Amerikába nem engedik be, mert nem felelnek meg a biztonsági előírásoknak.
Kiszállunk a gépből, s elindulunk a terminál felé, ahol vízumért állunk sorba. A beléptetési eljárás kissé körülményesnek tűnik. Tíz egyenruhás ül egymás mellett egy pult mögött, a gép körülbelül száz utasa pedig mindenféle rendező elv nélkül tódul eléjük. Munkarendjük kialakításakor valószínűleg az volt a fő szempont, hogy minden határőr egyszer hozzáérjen az útlevelekhez. Az egyik elveszi a vízumhoz szükséges fényképet, átadja a következőnek, aki kinyitja az útlevelet, egy másik megnézi, a negyedik elolvassa a kitöltött dokumentumokat, az ötödik ellenőrzi a vízumkérő lapot, a hatodik pecsétel, s így tovább. Az utolsó a nevünkön szólít, nála kell befizetni a vízumért a 20 dollárt. Kambodzsában a riel mellett az amerikai dollár is hivatalos fizetőeszköz.
Néhol még jelzőlámpa is van
Kint taxisok és tuk-tuk sofőrök hada rohamoz meg bennünket. Rábökünk az egyik tuk-tukosra, s az öreg segédmotorra szerelt riksával már robogunk is a város felé. Cölöpökre épült bambuszviskók sorakoznak, kőházat csak jó néhány perc után látunk. A francia gyarmatosítóknak köszönhetően viszont több széles sugárút is épült – mi éppen a Mao Ce-tung boulevard-ra fordulunk –, ezeken néhol még jelzőlámpa is van, de senki sem figyel rájuk. A keresztutak többsége poros földút, hatalmas kátyúkkal. Bicikli, ökrös szekér, tuk-tuk és motor jön szembe, ez utóbbin gyakran öten is ülnek. Az óriási szegénység közepette a rengeteg luxusterepjáró árulkodik egyesek gazdagságáról. Mellettünk hirtelen összecsattan két motoros, az egyik fölborul, s becsúszik alánk. Megbillenünk, de „talpon maradunk”, s már megyünk is tovább. A sofőr 12 dollárért ajánl egy vendégházat, nem messze a folyó partjától. Népszerű helynek tűnik, tele hátizsákos turistával. Alul az étterem, bambuszból összetákolva, fölül pedig a szobák. Tiszták, rendezettek, kedves a személyzet.
Szemét mindenhol az utcán. Még a fővárosban sincs szervezett szemétszállítás, mint ahogy tömegközlekedés sincs. Mindenfelé utcai árusok főznek. Bizarr az étel, különféle levesek fortyognak, míg máshol vékonyra lapított, szárított halak, sült csirkék és apró énekesmadarak lógnak. Egy helyiek által kedvelt, zsúfolt piacra tévedünk. Szemmel láthatóan a sültbogár-árusok a legnépszerűbbek. Van itt mindenféle csúfság, szöcske, csótány, skorpió és giliszta. Ezeket tudjuk csak azonosítani, de látunk még legalább húszfajta ízeltlábút, valami fényes mázban kisütve. Lehet kapni fapálcikára fölszúrt kígyót is. A kifőzdénél egy helyi férfi tojást kanalazgat jóízűen. Rút kiskacsa – a helyiek csak így hívják. Az elnevezés arra utal, hogy hagyják a tojásban kissé kifejlődni a kacsát, majd megfőzik. Amikor lefejtik a tojás héját, már jól kivehető a kismadár formája. Gusztusunk akkor megy el végképp, amikor egy méretes patkányt látunk kiszaladni az egyik élelmiszeres taliga alól. Kapható itt még csiga, csilivel és anélkül, valamint nyers húsokat is kínálnak az aszfaltra leterített, átázott papíron, természetesen hűtés nélkül. Az vigasztal csak, hogy úton-útfélen kapható friss francia bagett.
Cél nélkül bolyongunk, gyerekek játszanak a porban, a falak nyújtotta árnyékban, rossz arcú férfiak kuporognak a földön. Ránk esteledik, sötétség borul a városra. Csak a folyó partján pislákol néhány köztéri lámpa, közvilágítás máshol nincs. Tuk-tukra pattanunk, s irány a guest house. A sofőr figyelmeztet, hogy vegyük le a nyakláncot és a karórát, s ne fotózzunk látványosan az utcán, mert könnyen előfordulhat, hogy az ékszereket letépik rólunk, vagy kikapják a kezünkből a gépet. A közbiztonság közel sem tökéletes, a helyieknél még mindig rengeteg fegyver van. Egy olyan országban, ahol a lakosság kétharmada napi egy dollárnál kevesebből él, ahol szinte semmiféle ipar nincs – csak a textilipar és a fakitermelés mutat némi életjelet –, egy olyan országban, ahol egy emberöltővel ezelőtt a Pol Pot vezette vörös khmerek kétmillió embert szinte következmények nélkül megölhettek, ott bármi megtörténhet – gondoljuk.
Jól jöhet néhány tízdolláros
Jó tanácsként kapjuk még, hogy ha valaki akár fényes nappal, akár forgalmas helyen pisztolyt nyom a hasunkhoz, ne habozzunk, adjuk oda neki, amink van, mert esélyünk sincs. Senki nem veszi majd üldözőbe a támadót, aki golyót eresztett belénk, rendőrre pedig jobb nem is számítani, mert aligha találni, ha mégis, lehet, hogy szolgálaton kívül ő is bűnöző. Ezért mi is bekészítünk néhány tízdollárost a pénztárcába, szükség esetén talán elég lehet a jó barátság megőrzéséhez – gondoljuk. A többi pénzt és a bankkártyákat pedig ruha alá rejthető övtáskába tesszük.
Elképesztő a szegénység, az utcákon kisgyerekes családok, mindenük egy földre terített pokróc. Tíz méterenként odaugrik hozzánk valaki, valamit el akar adni. A Pol Pot-rezsimről szóló, idegen nyelvű könyveket, hideg ásványvizet hűtőtáskából, öngyújtót, madarat kalitkában, papírsárkányt, gumilabdát vagy bármi egyebet. Gyerekek és felnőttek egyaránt koldulnak. Sok közöttük az olyan, akinek amputálták valamely testrészét. Az országban még mindig rengeteg a fel nem robbant taposóakna és lőszer. Évtizedekig is eltarthat a mentesítés. A turisták által látogatott helyeket már megtisztították, de egyébként szigorúan tilos az útról letérni. Gyakran a már sokszor felszántott rizsföldön robban fel a parasztok alatt az akna, akiknek ezután az egyetlen életben maradási esélyük a koldulás. Állítólag több mint hatmillió akna vár még megsemmisítésre.
A koldusok persze előnyben részesítik a turisták által leginkább látogatott területeket. Így például Angkort vagy Sihanuk Ville-t, Kambodzsa tengerparti városát. A tengerpart lenyűgöző, a víz tiszta. A partot takarítják, a szemét valamelyest kevesebb, mint máshol. Kilométereken át nyugágyak, függőágyak és napernyők sorakoznak, s itt senkinek sem jutna eszébe pénzt kérni, ha használod azokat. Azzal viszonozhatod, hogy a bárban fogyasztasz. Minden vendéglátóegység egyszerű, bambuszból készült, nincs flancolás. Egyetlen modern hajó sem zavarja a látképet, csak helyi, kézi készítésű csónakok és halászbárkák vannak a vízen. Gyönyörű a naplemente. Ahogy sötétedni kezd, egy pillanat alatt átalakul a strand. A kis asztalokon homokkal töltött műanyag flakonokba gyertyák kerülnek, a napozóágyakat kényelmes fotelek váltják fel. Fáklyák világítanak. Minden vendéglőben egy félbevágott hordóba faszenet töltenek, s kezdődik a sütögetés. Barrakuda, krokodil, tengeri herkentyűk és efféle finomságok, természetesen roston. A helyet a nyugati tőke is kezdi felfedezni. Már nagy szálloda is található itt, egyébként kedves kis guest house-ok fogadják a turistát. Mi a parthoz legközelebb esőt választjuk. Elég egyszerű, nyolc dollár egy szoba. Nincs ugyan meleg víz, de nem is nagyon vágyunk rá ebben a hőségben. A második napon a strandolás előtt levisszük a ruhákat a mosodába – kézzel mosnak –, de most nem veszik át a szennyest. A fogadó vezetője morcosan közli, hogy azonnal hagyjuk el a helyet.
– Miért? – kérdezzük, hiszen mi elégedettek vagyunk mindennel, s amúgy is előre fizettünk. – A pénzt visszaadjuk – szólt a válasz, de az okokat firtató kérdésünket elhárítja. Csak azt hajtogatja egyre erőszakosabban, hogy azonnal hagyjuk el a helyet. Biztos egy ismerősének kell a szoba – gondoljuk –, így hát lógó orral elindulunk szállást keresni. A bejáratnál rendőrök hada áll, talán mégsem az ismerősnek kell a szoba – döbbenünk rá. Egy tuk-tukostól megtudjuk, hogy két orosz férfi gyerekekkel fajtalankodott az egyik szobában. Ilyenkor a hotelt vagy vendégházat is bezárják, mondván, a személyzet tudhatott a dologról. Az utóbbi időben Kambodzsában rendkívüli szigorral lépnek fel hasonló esetekben. A gyermekszexturizmus ugyanis elképesztő méreteket öltött, s mikor az Egyesült Államok a segélyek folyósítását a szigorításhoz kötötte, lépni kellett. Azóta minden hotelszobában ki van függesztve egy tájékoztató, hogy a 18 éven aluliakkal létesített szexuális kapcsolat bűncselekmény, s húszéves börtönbüntetéssel sújtandó.
Pol Pot, a tömeggyilkos
A fővárosban megnézzük még Pol Pot véres uralmának jelképeit. A középiskolából átalakított börtönt, a Toul Slenget, azaz az S 21-es fedőnevű helyet, ahol hétköznapi használati tárgyakból átalakított eszközökkel kínoztak meg tizenhatezer helybelit, a Pol Pot által elképzelt agrárszocializmus ellenségeit: gyerekeket, nőket, egyetemistákat, tanárokat és szerzeteseket. Megrázó a sok ezer arckép. Az itt félholtra gyötörteket aztán egy körülbelül húsz kilométerre lévő mezőre vitték, ahol valamennyiüket meggyilkolták.
Vízre szállunk, s csónakkal Vietnam felé indulunk a Mekongon. Néhány órás hajózgatás után a kapitány ordít, Border! Lelassít, majd merőlegesen „nekiszalad” a partnak. A hajó fölcsusszan egy sáros partszakaszra, megérkeztünk, ki lehet szállni.
A töltés tetejéről látjuk, hogy a egy modern építmény a határátkelő, ám közvetlenül mellette rémes állapotú cölöpökre épült kalyibák sorakoznak. Szakadt ponyvákkal helyettesített tetők, levelekkel befedett váz. Alattuk a vízben konzervdobozok, műanyag flakonok, haltetemek, még egy elhullott, fölpuffadt disznót is látunk. Ebben a fekáliatengerben mosogatnak és fürdenek a helyiek, sokmilliónyian Vietnamban, a Mekong deltájában.
