Egy perfekt gála David Fosterrel

Nekem való gála. Művészek muzsikálnak, nem teng túl a show, viszont sok érzelmes zene hangzik. És a fickó ott elöl, a hangversenyzongoránál nem elméleti szakember, de nem ám. Dalt ír, hangszerel, tetszetősen klimpíroz, sokakat felfedez. Talán ezért nem hívják magyar Gigasztárba.
Ki az a David Foster, morogtam, mikor bepottyant ez a dupla. Másfél órával később tudtam. Nem is, percek múlva már. Az épp hatvanas, laza úr – amúgy kiköpött Bowie, egy másik David – legalább hatvan nagy popzenészt produceált eddig Madonnától Jackóig, akik tényleg annyira világhíresek, hogy még én is minden másodikat ismerem. Három hónapja csaptak egy tízezres kis bulit Los Angelesben, és láss csodát, a chicagós Peter Cetera vagy Josh Groban is megoldotta, hogy ott legyen. Videón üzentek páran: Barbra Streisand amúgy amerikai színésznősen szerelmet vall, Kevin Costner pedig szerényen elmeséli, mekkora érzés volt a Bodyguard-film stúdiójának sarkából meglesnie a híres I Will Always Love You kikerekedését.
Az irtózatosan nagy, táblás nézőtér kékben dereng, a színpadon pedig komplett esztrádzenekar, bigband, vokálkvartett, vonóskar, minden, ami elsőrangú élő muzsikához kell. Eleve élvezet, szintetizátor például sehol. Számomra vicces meglepés, hogy a koncertindító Kenny G. a világ St. Martinja: a szopránszaxit ő is igen finoman, már-már oboalágyan szólaltatja meg, haja bongyor és omlós, épp Foster leghíresebb filmzenéjét, a Szent Elmo tüzének szerelmi témáját játssza.
Fellép egy tartózkodó, viszkipárás countrykiválóság (Blake Shelton), egy új Al Jarreau-nak tűnő ébenfekete gumihang (Eric Benét) és az öntörvényű dzsesszista, a lefegyverző Michael Bublé, valamint az olasz–angol duettek 99 százalékában szereplő Andrea Bocelli. A nők pedig? Itt van Katharina McPhee, Amerika 25 esztendős üdvöskéje. Hogy milyen is? Azt kell írnom, amit Gerald Moore (aki Fischer-Dieskau szerint „a zongorakísérők királya”) Elisabeth Schwarzkopfról tartott fontosnak feljegyezni: nem rendjén való, hogy valaki, akinek ilyen hangja van, még ennyire gyönyörű is legyen. Nem ragozom, ez a gála perfekt. Akkor is, ha a pergő est összes párbeszéde nagy eséllyel betűre megírt, s akkor is, ha a legfrissebb felfedezett egy 16 esztendős filippínó lányka is, bizonyos Charice. Eszetlenül koravén, borzongok az effélétől, de tény: hatásosan másolja a tönkrement Whitney Houston törhetetlennek hitt hangját.
Nézem Fostert, amint otthonos zongorázása mellett minden fontos belépést felad a hatalmas térben szétszórt muzsikusstábnak – eközben végig profi showman, taktjel nélkül játssza az életét. Fura is volna ő minálunk, hát kit lenne szívünk miatta kidobni az énekversenyi zsűriből? A karakterszínésznőt, a karaktergyilkos tévés-könyvest? Na ugye. Fosternek is jobb, ha marad szépen az állva tapsoló világ előtt.
(David Foster & Friends – Warner CD és DVD, 2009.)