Értelmiségi beszélgetés a Cigányok idejéről

Évek óta visszatérő sejtelem, hogy a közszolgálati tévé szerkesztői, döntéshozói több szólamban énekelnek. Az egyik szólam az, hogy szombaton este tíz óra tízkor műsorra tűzték a ’89-es moziklubban Emir Kusturica Cigányok ideje című filmjét, amely így, húsz év elteltével aktuálisabb, húsbavágóbb témáját, attitűdjét és mondandóját illetően, mint a bemutató idején volt. Pedig már akkor is gyorsan kultuszfilm lett belőle, amely nemcsak későbbi rendezői életművekre, hanem a világzenei divatokra is hatott, sőt felhívta a Nyugat figyelmét a Balkán megoldatlan problémáira. De a legerőteljesebben azt mutatta meg, hogy a társadalom perifériáján vagy azon túl élő zárt cigány közösségben milyenek az életlehetőségei egy fiatal, jólelkű, becsületes félcigány fiúnak, aki az ott tanult normák szerint él. Miképpen kerül kényszerpályára az élete, és lesz belőle bűnöző Olaszországban, miközben szeretteiről próbál gondoskodni, és miért törvényszerű korai, erőszakos halála. Szeretettel, belülről, de nem kritika nélkül beszél arról, miért megváltatlan nép Kusturica szerint a cigányság.
A másik szólam a filmvetítést övező „magyar értelmiségi” beszélgetés. Egy igen tágas stúdióban négy nem cigány értelmiségi üldögél akkora távolságra egymástól, hogy egy képen nem is tudja mutatni őket a kamera. Dudás Viktor, a Vox Magazin főszerkesztője egy hatalmas bőrkanapén egyedül csücsül, amitől az a benyomásunk, hogy egy csomó embernek itt lenne a helye, csak valamiért nem jöttek el. Például egyetlen cigány sem vesz részt a beszélgetésben. Heltai Péter műsorvezető a film utáni disputát azzal kezdi, hogy azért is billegős a film realitásérzéke, mivel, mint tudjuk, nincsenek szőke cigányok. Rosszul tudja. A beszélgetés további részében azon kívül, amiért érdemes 2009-ben Magyarországon levetíteni és megnézni a Cigányok idejét, körülbelül mindenről szó esik, a főszereplőt alakító Davor Dujmovic öngyilkosságától a több Kusturica-filmben felbukkanó menyasszonyi fátyol szimbolikájáig, egészen addig, hogy mit gondolnak a Balkánról a filmrendezők, és hogy a filmben számtalanszor felhangzó Ederlezi szerb vagy cigány dal-e.
Hát így nehéz. Pedig ha némi kockázatot vállalnak a megszólalók, és azokról a kérdésekről beszélgetnek, amelyek a legtöbb nézőben megfogalmazódnak a látottak alapján, sokat tehettek volna azért, hogy a közönség ne forduljon el végképp a művészfilmektől, hanem úgy tekintsen rájuk, hogy azok rólunk, a mi drámáinkról, tragédiáinkról szólnak. Alkotóik pedig gyakran jóstehetséggel bírnak, hiszen ma már nem csak a cigányok vagy egy-egy ország baja az, amiről Kusturica világosan és együttérzéssel beszél. Amiről az Olaszországból, vagy akár a magyar vidékről, vagy Hollandiából naponta érkező híradások szólnak. Mert egyedül a művészet, a szellem, a lélek tudja a szépségen, a mesélésen, az érzelmeken keresztül szóba hozni úgy a bajokat, hogy köré tudjunk gyűlni mind.