Három év vagy két és fél millió forint

Ma megműtik Barta Nórát, a porckorongsérvvel bajlódó Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes műugrót. Azért ez is valami. Ahhoz képest feltétlenül, hogy az eredeti ütemterv szerint jó három év múlva, talán éppen a londoni olimpia idején operálnák, mert a hivatalos előjegyzési lista 580. pozíciójában sikerült neki helyet szorítani. Persze nem kis ára volt annak, hogy az ötszázon kívülről e versenyben is előretörjön „dobogósnak”: a gyorsított eljárás az adóterhekkel együtt két és fél millió forintra rúg, amiből egyelőre egy fityinget sem fedez semmiféle állami támogatás vagy (él)sportolói biztosítás. Nálunk ugyanis így rendelkezik a hatályos jogszabály. Barta Nóra és családja ezért szponzorkeresésbe fogott, és fel is hajtották a szükségesnek hitt 1,8 milliót. Aztán közölték velük,  ez csupán a nettó összeg, még hiányzik körülbelül hétszázezer. Úgyhogy most ennek a fedezetét kutatják. Mi pedig azt, 2009-ben hogyan juthatott ide egy Eb-érmes versenyző, illetve – a konkrét esettől az általános felé haladva – a magyar sport és egészségügy.

Kiútkeresés. Dr. Pavlik Gábor egyetemi tanár az elmúlt tizenkét évben a férfi vízilabda-válogatott sportorvosaként három olimpiai aranyérem részese lehetett, nála remekül ötvöződik az elmélet a gyakorlattal. Ezért arra kértük, ne csak a jelenlegi abszurd helyzetet elemezze, hanem mutasson kiutat is. „A problémát az okozza, hogy ezt a műtétet a Sportkórházban nem tudják elvégezni, viszont ha Barta Nóra kilép az intézmény kapuján, jogi szempontból élsportolóból átlagos magyar állampolgárrá válik – szögezte le Pavlik professzor. – Az ideális állapot az volna, ha a Sportkórháznak olyan kapcsolatrendszere lenne, aminek révén rendkívüli esetben, bizonyos kontingensen belül másutt részesülhetnének a sportolók szakellátásban. Az anyagi hátterét persze ennek is meg kellene teremteni, erre két utat látok. Az egyik egy speciális biztosítási rendszer kiépítése, de ez a konkrét esetet nézve nem tűnik egyszerűnek, a másik, hogy akár a MOB, akár az önkormányzati minisztérium, azaz valamely, az olimpiai mozgalmat támogató hatóság rendelkezne elkülönített keretekkel, amelyeket hasonló helyzetekben mobilizálhatna.

Mint az alábbi beszélgetésből is kitűnik, Barta Nóránál aligha találni visszafogottabb, megértőbb sportolót. Még a saját, amúgy teljességgel érthetetlen helyzetében is. Kálváriáját szinte természetesnek fogadja el, annak stációit már-már a külső szemlélő tárgyilagosságával sorolja. Pedig két éve Hollandiában él és készül, és ha csak egyszer is engedett volna a többszöri csábításnak, azaz állampolgárságot vált, Eindhovenben mostanság kezdhetné újra az operáció utáni edzéseket. Budapesten viszont ma műtik – és már ezt is illik komoly eredményként értékelni.
– Igazándiból mindenki azzal nyugtatott, hogy megírjuk a szükséges kérvényeket, illetékes helyen majd biztosan pozitívan bírálják ez azokat, és már jöhet is a műtét – idézi fel a betegsége diagnosztizálása utáni, tavaly késő őszi, decemberi állapotot. – Akkor még nem tudtuk, hogy létezik az a bizonyos jogszabály, amely kizárja, hogy velem vagy bárkivel kivételt tegyenek, előre vegyenek a sorban. Amire egyfelől azt mondom, tulajdonképpen helyes, hogy így van, senki ne élvezzen jogosulatlan előnyt, senki ne szenvedjen hátrányt. Más kérdés, hogy ha nekem három évet kell várnom a műtétre, az derékba töri a pályafutásomat. Ezért nem maradt más lehetőség, mint szponzort keresni az operáció és a rehabilitáció összesen 1,8 millió forintos költségeire, mert azt saját zsebből képtelenek lettünk volna fedezni. Egy ideig hiába próbálkoztunk többfelé is, mindenhol falakba ütköztünk, végül édesanyám és a családunk barátja talált egy támogatót, aki már át is utalta ezt az összeget. Később aztán kiderült, hogy ezután 700 ezer forintnyi adót is be kellene fizetni, most ezt kell előteremteni.
– Azért már csak nem egyes- egyedül. Múlt pénteken ifj. Török Ottó sportszakállamtitkár is fogadta. Mire jutottak?
– Meggyőződtem róla, hogy az államtitkár úr megértette és pontosan átérezte a helyzetemet, arról biztosított, hogy segíteni fognak. Hogy milyen módon, arról majd értesítenek.
– Ügye ezzel országossá dagadt.
– Olvastam is érdekes véleményeket az internetes fórumokon. Például olyat is, ami André Agassihoz hasonlított.
– A tenisztudását illetően?
– Nem, a jövedelmem kapcsán. Pedig aki ezt gondolja, az nagyon el van tévedve, mert én havonta 90 ezer forintot kaptam eddig, plusz a nettó minimálbért. Ebből képtelenség lenne fedezni a műtét kiadásait és a felépülés költségeit. Most éppen annak örülök, hogy a hírek szerint felemelik az eredményesség után járó Wesselényi-sportösztöndíjamat.
– Ha Hollandiában meséli el a történetét, hogyan fogadják?
– Először el sem hiszik, aztán azt mondják, ott lassan már újra kezdeném az edzéseket a műtét után. De azt sem fogják fel, hogy itthon nincs tornatermünk, szárazdeszkánk, és folyamatosan kérdezgetik, ezek nélkül hogyan jutottam el erre a szintre? Én pedig érzem, hogy az elmúlt két évben mennyit fejlődtem, és azon tűnődöm, ha nyolcéves korom óta dolgozhattam volna ilyen tökéletes feltételek mellett, most vajon hol tartanék?
– Innen már csak egy lépés, hogy amikor sokadszor ajánlják fel a holland állampolgárságot és válogatottkeret-tagságot, egyszer igent mondjon. Ez fel sem vetődött önben?
– De, bevallom, felmerült, el is gondolkodtam rajta, és ha az eszemre hallgatnék, már régen váltok. Csakhogy engem mindig a szívem hajtott, és nemcsak győzni szeretnék, hanem azt is, hogy ha nyerek, ne a holland himnusz szóljon, hanem a magyar. Hiszen gyerekkorom óta ezért dolgozom.