Köznapló

Március 6., péntek
Ismerősünk jött a hírrel: a határon túlról érkezett magyarok és szlovákok olyan tempóban vásárolnak Miskolcon, mintha karácsony lenne. Fél meg kétharmad áron kapnak mindent, mint odaát, Kassán vagy Eperjesen. Viszik a konyakot, viszik a kávét, viszik a villanytűzhelyet.
Én, mióta Pozsony csatlakozott az euróövezethez, szégyellek átmenni. Hát nem szégyen, hogy a szlovák lapok koldusként mutogatják hazám kormányfőjét – térdelő karikatúrafiguraként?
Ma kikísértem a feleségemet a vonathoz. Álltunk a peronon, és vártuk a zónázót, mikor is halljuk, vigyázzunk a negyedik vágány mellett, nemzetközi vonat halad át. Jött is, szinte suhant.
A kocsik fénye azokat az éveket idézte, amikor még sóhajtozva néztem a hasonló szerelvények után. Úgy gondoltam, oda mennek, ahol az élet boldogabb. Ahol az emberek elegáns ruhában járnak, és nem üríti ki a zsebüket, ha egy este vendéglőben vacsoráznak. Úgy hittem – mert tíz évig el voltam tiltva az utazástól –, soha nem jutok el azokba a boldog országokba.
Ahogy csattogva átrobogott a marosi állomáson, tekintetem elkapta a fényes szerelvény utolsó kocsiján a táblát. Azt mutatta, hogy Prágából jött.
Prága… Lehet, hogy Löw rabbi gólemjének városa, hogy Mozart Don Giovannijának városa, Hasek Kehely vendéglőjének városa, a félkarú Sudek fotóinak városa ma messzebb van, mint volt bármikor?
Pár perc múlva befutott a lestrapált, piszkos zónázó, és híven mutatta a távolságot.
A peronról a visegrádi várra látni. Az Anjouk és Mátyás idejében ott volt Európa közepe.

Március 8., vasárnap
A híres Füst Milán-regény első mondata így hangzik: „Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem.” Én meg azt sejtem, hogy a közmédia csal és nem csak engem. Szünet nélkül be akarnak csapni minket a hírműsorok: az M 1 híradói, de leginkább a kereskedelmi tévék.
Nem értem őket.
Van világháló, van világútlevél, ellenőrizni tudok bármilyen hírt. Nem jut eszükbe, hogy az épeszű néző azt mondja majd: de hisz ezek hazudnak! (Ha meg tökfejekkel számolnak, azoknak úgyis mindegy. Elhiszik a Csillagok háborúját is, ha híradóként tálalják nekik.)
Ráadásul ügyetlenül teszik. A filmes Szabó István elmondta egyszer, mi a módja, a technikája a nézők manipulálásának. Világosan beszélt, ezért éreztem a szavait elkeserítőnek. (Ha csalni akarnak, kérjék ki a kazettát, és hallgassák meg, mit mond! Bár egyszerűbb, ha nem hazudnak.)
A hazugsághálóba csúnyán beleakadhat egy hírműsor szerkesztője.
Itt egy friss példa. Mai. Északi.
Davis-kupa-meccset játszott Malmőben a svéd válogatott az izraeli teniszezők ellen. Már hetekkel előtte gyűlést hirdetett a helyi baloldali párt. A Gázában történtek ellen akartak tiltakozni. Meg is jelent több ezer ember. (Volt lap, amely mindössze pár tucatról írt…) Ilmar Reepalu, a város szociáldemokrata polgármestere egyetértett velük. A Sydsvenskan című lapnak ezt mondta: „A mérkőzés provokáció a városban élő arabok ellen. Le kéne fújni.” A nagygyűlés békés volt, ám néhány maszkos ifjú megzavarta. Ők randalíroztak.
Minderről egy árva hang sem esett a Tv 2 vagy az M 1 esti híradóiban. Mi több, a Tények című félhetes hírműsor bemondója azt közölte: a tüntetők többsége arab bevándorló volt.
Nem ő a hibás: ezt a szöveget adták a kezébe. De vajon miért?
A műsor készítői azt hiszik, Izrael ellen csak arabok tüntethetnek? Vagy hogy a zsidó állam cukorfalat, s csakis terrorista lehet, aki szót emel ellene? Svédországban fejlett demokrácia van, és történt már ilyen. A chilei diktatúra kezdetén, 1973-ban már játszottak meccset zárt kapuk mellett náluk. Mert akkor is tüntettek. Akkor épp Pinochet ellen. Akkor meg miért kezelik a svéd protestálókat úgy, mintha manipulálható és rászedhető hülyék volnának?
Nem őket kezelik úgy. Minket. Azt szeretnék, ha azok lennénk.
De ne ragadjunk le egyetlen példánál.
Van egy másik história. Azért hozom elő, mert jó volna emlékezni rá.
Európa-szerte tüntettek 2007 májusában az Opel-gyárak munkásai. Az idén is tiltakoztak hasonlóképpen: az összes Opel-gyárban leállt a termelés február 26-án.
A két tüntetés egyben volt közös: a szentgotthárdi Opel sem két éve, sem az idén nem csatlakozott a többiekhez. Rájuk foghatták, ami nyugaton nagy szégyen, hogy sztrájktörők. A nagytőkét képviselő szakszervezeti muki a munkásgyűlésen ugyan „egyetértését fejezte ki az Opel-gyárakban folytatott figyelmeztető sztrájkkal”, de ez maszatolás volt, semmi több.
Ezt a Vadászt – aki sunyítva azt mondta az MTI-nek, hogy ő a külföldi tüntetéseket csupán figyelemfelhívásnak tartja – nem kereste fel sem a köztévé, sem a kereskedelmi csatornák valamelyike, hogy megkérdezzék tőle: tudja-e, hogy az olyanokat, mint ő, a munkásmozgalom jobb éveiben árulóknak nevezték?
De miért kérdezték volna?
Az a jó, ha a magyar munkás kussol. Ha nem mozdul, csak vár, hátha rá nem kerül sor. Pedig szólni kellene neki: cimbora, aki folyton csak hallgat, azt holnap a bankárok csapata ugyanúgy elintézi, mint a többit, akik már megkapták a felmondásukat.
Ha legalább vallásos lenne a magyar munkás, mint lengyel társa! Akkor megtalálná és elolvashatná a Bibliában azt a részt, amelyben Krisztus kisöpörte a templomból a pénzváltókat, magára haragítva ezzel a sunyi írástudókat.
Az a baj, hogy a mi munkásainknak istentagadók mutattak irányt. Ezért hinnék mesének a bibliai történetet. Holott példázat, amely erőt adhatna. Mert erő kell ahhoz, hogy a Vadász-féléket kilökjék maguk közül. Vagy megállítsák a tévéseket, ha a stáb kamerával a kézben az igazgatói vagy a szakszervezeti iroda felé tart.
Mikor lesz már vége annak, hogy folyton árulóikat kérdezik, ha róluk van szó?

Március 10., kedd
Jártam a Karácsony Sándor utcában. Aki Provence fényeiben szeret fürödni, vagy Svájc havas lejtőin száguldoz két lécen, elképzelni sem tudja, milyen izgalmas környék ez.
Az utcát Pest Harlemében találni.
Itt minden más. Még attól is különbözik, mint amikor valaki a Kálvin térről indul el végig a Baross utcán, vagy a Köztársaság tér környékén bóklászik. Holott az is mind Józsefváros.
A másságot a házak éppúgy jelzik, mint az arcok.
Vadság uralja ezt is, azt is.
Belépek egy kapun, az udvar tarkállik a szárítani kitett ruháktól, s körben a falak felhangosítják az ablakon át kizuhanó indulatszavakat. A gangról nyíló ajtók: ahány, annyi szín. Egyiken van rács, a másikon lesz. Itt a rács az élet része.
Rács a folyosókon, rács a lelkekben, rács a közeli emlékezetben.
Aztán visszamegyek az utcára.
Ötvenes férfi jön szembe velem. Zsíros kalap, SZTK-keretes szemüveg, kopott krombikabát. Köszönök, megkérdezem: ott az utca végén az már a Kálvária tér? Az, mondja, s még csak nem is lassít. Tempója, léptei azt sugallják, ezen a környéken nem ajánlatos megállni. Csak kényszerből, de akkor sem szabad riadtnak látszani.
Egy házat keresek, egy régi lélekharangot.
A ház megvan, a lélekharang eltűnt. Hová lett vajon?
Beolvasztották, mint annyi társát, amelyekből ágyút öntöttek? Az ellentét iszonytató… A harang szava, főleg este, megnyugtatja az embert. Olyan érzése támad, hogy gondol rá valaki. Nem fontos, ki, csak a tudat, hogy nincs egyedül. A belőle öntött ágyú hangja viszont – amelyet gyakran „fölszenteltek” – a halál ajtórugdosása. Azt jelezte a harctéren, még ma vége lehet. Eddig tartott az életed.
Míg ezen merengek, mintha mentőövet dobnának felém: egy szuterén ajtaja fölött megpillantok egy cégtáblát. A bolt keleti holmikat kínál. Lemegyek a lépcsőn, benyitok. A rácsok eltűnnek, nem jön szembe velem zsíros kalapban senki. Füstölő illata csap az orromba, amúgy csend. Biztonságban érzem magam, ahogy a menekültek Casablancában a világháború alatt.
Itt Buddha-szobrok, ott az elefántfejű Ganésa, az akadályok elhárítója. Kicsi, közepes, nagy – bármilyen méret kapható. De van főnixmadár és jade-ból teknősbéka, temérdek lánc szantálfából, rózsaszín, türkizkék, fekete és zöld kövekből, valamint vitorlás hajók.
Könyvet is találni. Kinyitom az egyiket, szórakozottan lapozgatom, s már tenném is vissza, de megállít néhány mondat: „Amiről semmit sem érdemes tudni, az a tudás könnyen elérhető. Amit azonban fontos lenne tudni, elérhetetlen. Így például elég sokat tudunk már az anyagi világról, de még mindig nem tudunk semmit magunkról. Jegyezzétek meg, hogy értelmetlen minden igyekezet, mely nem az ember sorsát kutatja. Kik vagyunk, és hogyan boldoguljunk? Hogyan éljünk, és hogyan haljunk? Hol voltunk az élet előtt, és hol leszünk azután? Csak ezek a kérdések léteznek, semmi más.”
Becsukom a könyvet, elköszönök.
Az utcán cigány fiú jön szembe. Énekel valamit, közben tenyerével a ritmust paskolja a combján. Rám nevet, és én visszanevetek.