Magyar népzene mindenkinek

A Művészetek Palotájában lép fel holnap a Csík zenekar, az alternatív rockzenei számok „népzenésítőjeként” ismertté vált együttes. Csík Jánossal a népszerűség lehetőségeiről, a magyar népzene missziójáról beszélgettünk, és arról, miért indultak el ezen az úton.

Az alternatív rockzenébe tett kirándulásuk meghozta a népszerűséget. Számították ekkora sikerre?
– Nem, az eredeti szándék az volt, hogy azok is megismerhessék a magyar népzenét, akiknek érdeklődésük, kedvük, alkalmuk nincs arra, hogy megszeressék. Már a
90-es évek elején megszületett a gondolat, hogy egy magyarpalatkai lassú cigánytáncot a szving műfajába ültessünk át éppen ezzel a céllal. Ez végül is A kor falára című lemezünkön jelent meg, aminek köszönhetően sok pozitív visszajelzést kaptunk, a kamara-szólótáncfesztiválon erre táncoltak, illetve később a Jászság Táncegyüttes is készített rá koreográfiát. Ezekből úgy éreztük, hogy a néptáncos közeg is elfogadta ezt az utat.
– A könnyűzenén szocializálódott fiatalok is rögtön vették a lapot?
– Egyszer a Kispál és a Borz meghívott a Petőfi Csarnokba az egyik saját koncertjére, népzenét játszani. Megmondom őszintén, nagyon izgultunk, hogyan fogjuk tudni szórakoztatni a fiatalokat a rockszámok között. Elhívtam egy táncos fiút is, hogy kicsit látványosabbá tegyem a bemutatkozásunkat. Szerencsére a Kispál közönsége már mindenre felkészült, Lovasi Andris sokszor állt elő meglepő és váratlan, de nagyon jó próbálkozásokkal, úgyhogy nem ódzkodtak attól, hogy mi leszünk a vendégek. Amikor játszani kezdtünk, néhány súlyos néma másodperc után helyreállt a rend, láthatóan nagyon tetszett nekik. Ez egy fontos pillanat volt, amikor az alternatív rockzenét szerető fiatalok elkezdtek a magyar népzene felé is figyelni.
– És a népzenei szakma?
– Határozott, komoly elutasítást sohasem tapasztaltam, ehelyett sokan meghallgatták az eredeti Kispál-számokat is, és kezdték nem szégyellni egymás között, hogy a másik oldalra is elkerült a figyelmük. Ugyanez történt a rockzenét szerető fiatalokkal, ők is érdeklődéssel kezdtek figyelni a népzenére. Ezért is tartom hasznosnak, hogy most elindult egy folyamat, amely a fiatalok nyitottságának is köszönhető, így többen tartják érdekesnek a magyar népzenét. Annak idején a Muzsikás is sok értékes feldolgozást készített, ők is megőrizték a népzenéből azt, ami a lényege. Aztán mintha eltolódtak volna az arányok, és megjelent a „világzene”, a lónak a túlsó oldala, ahová mi semmiképp sem szeretnék átlendülni. Rettenetesen nehéz a borotvaélen táncolni. Valóban a népzenét szeretnénk közvetíteni, ugyanakkor nem titkolt célunk, hogy megérintsük a szélesebb tömegeket is.
– Tehát megérte a váltás?
– Sokféle bukási lehetőség van benne, de úgy érzem, hogy jó utat választottunk. Amit valamikor az Illés együttes itthon elkezdett, azt ma már nagyon sokan folytatják, egyre több rockzenész építi be a számaiba a népzenét, mi viszont éppen az ellenkezőjét próbáljuk: nálunk a népzene kebelezi be a rockzenét.
– Ezzel a számmal a YouTube zenemegosztó oldal is tele van. Autentikus összeállítást viszont nem igazán találni rajta a Csíktól. Menynyire népszerű a koncerteken a hagyományos népzene?
– Sokan valóban azért jönnek, hogy a feldolgozásokat hallják, de tapasztalataim szerint csalódottak lennének, ha a népzene kimaradna a műsorunkból, akkor az már nem is az én Csík Zenekarom lenne. Én magam a népzenét igazi emberközpontú zenének érzem, talán ezért is könnyű megszeretni. A bánatot, a gyászt és az örömöt mindig ugyanúgy érezték, mint most. Ezekből az érzésekből fakadt a népdal is. Az éneklés tulajdonképpen a lélek orvossága, és ráadásul a miénk, magyaroké, ezért is nem baj, ha értjük azt, amiről énekelünk. Ezek a gondolatok, amik erőt adnak ahhoz, hogy folytassuk, és hitet ahhoz, hogy talán nem rossz, amit teszünk.
– A Kispál-feldolgozások előtt a Csík ugyanolyan rétegzenekar volt, mint bármelyik népzenei együttes. Ez azt is jelenti, hogy a népzenével csak ilyen körítésben lehet utat törni a nagy színpadokig?
– Természetes, hogy ma szélesebb körben könnyebb a feldolgozásokkal utat törni, de ez a hirtelen jött népszerűség valószínűleg a Kispál és a Borznak, illetve Lovasi Andrásnak köszönhető, hiszen ők olyan zenéket írtak, amelyek önmagukban is jóval nagyobb réteg számára voltak sikeresek. Ezért nekünk könnyebb volt belebújni az ő cipőjükbe. Én viszont semmiképp sem akarnék mások cipőjében járni. Jó, hogy kipróbáltuk, de nem szeretném évekig csak ezt csinálni, és talán egy idő után ez már nem is volna érdekes. Rá kell találnunk a saját utunkra. Arra nagyon jó ez a kirándulás, hogy hozzuk a közönséget, és ezt látják a műsorszervezők is, akik ezért gyakrabban hívnak minket, nekünk pedig ez arra kínál lehetőséget, hogy azok, akik a Quimby miatt jönnek be, hallhassanak egy kis kalocsai vagy szombathelyi muzsikát is. És látom rajtuk, hogy katartikus élménnyel távoznak. Ilyenkor valamilyen formában mindig igyekszem hangot adni annak is, hogy ne szégyelljék azt a nemzeti öntudatot, büszkeséget és hazaszeretetet, ami természetes módon bennük van. Azzal, hogy magyar népzenét játszunk, talán ahhoz is tudunk erőt és hitet adni, hogy ebben az elamerikanizálódott, agyonglobalizálódott és elvetemült világban büszkék lehetünk, hogy magyarok vagyunk.
– Holnap a Művészetek Palotájában egy új próbálkozást is hallhatunk, mégpedig népzenével illusztrált verseket. Mi indította el ezt a gondolatot?
– Hiszek abban, hogy ha már belevágtunk, érdemes megülni a rockzenei feldolgozások népszerűségének lovát, és a magyar népzene szépségei mellett a magyar költészet remekeire is felhívni a közönség figyelmét, hiszen a mai ember nagy valószínűséggel ritkán olvas vagy hallgat verseket. József Attila verse után azt a címet adtam a műsornak, hogy „Bolyongok”. Fontos, hogy mi nem megzenésítjük a verseket. Nálunk önmagukban szólalnak meg, Őze Áron előadásában, a vers alá pedig magyar népdalt teszünk, hogy azokat a gondolatokat, amelyek a népzenében rejlenek, a vers erejével párosítva kihangsúlyozzuk.
– Ezt a vonalat is rendszeresítik a koncertjeiken?
– Mindenesetre megpróbáljuk. Persze ezt nem lehet szabadtéri bulikon előadni, inkább a színháztermi, „csendes-ülős” koncertekre való, de ott igenis fontosnak tartom. Az, hogy milyen sikere lesz, majd elválik, de szeretnénk, ha többféle stílus jelenne meg műsorainkban.
– Nemrégen jelent meg a legutóbbi lemezük, de a siker követeli a folytatást. Milyen irányba mennek tovább?
– Idén húszéves a zenekar, és ennek apropóján őszre tervezünk egy válogatáslemezt. Ezen a régi dallamok mellett elmuzsikálunk egy Tankcsapda-nótát is, és megkértem a Kispált, hogy az első öszszeállításunkat dolgozzák fel. Úgyhogy most fordulhat a kocka, nem mi játsszuk az ő számukat, hanem ők az autentikus magyar népzenét. Azt is remélem, hogy azok a régi dalok is, amelyek nem kerültek széles közönség elé – például a közös muzsikálások Dresch Mihállyal – jó visszhangra találnak majd.
– Nem gondolkodnak együttműködésben Dreschsel, akivel korábban sokat zenéltek együtt?
– Ő olyan magas szinten muzsikál, hogy mi még hangszertechnikailag sem vagyunk hozzá mérhetők, az alkotásban, feldolgozásban pedig különösen nem. Egyébként is manapság a feldolgozásoknál jellemző egyfajta gátlástalanság, és mi véletlenül sem szeretnénk ebbe a hibába esni. Azt vallom, hogy amihez nyúl az ember, azt először ismerje meg jól, értse, milyen a szabályrendszere, mik a törvényszerűségei, mi az, ami az ízét adja. Sajnos sokan nem veszik erre a fáradságot, ezért ezek a próbálkozások nem maradnak hosszú életűek. Mi pedig azt szeretnék, hogy öt év múlva se kelljen szégyenkeznünk amiatt, amit most teszünk.