Említette, hogy a Mahagonny és az 1929-es gazdasági világválság között párhuzamot talált. Szerepel a rendezői koncepciójában konkrét utalás vagy áthallás a mai korral ennek érdekében, vagy ezt a jelenséget olyan szinten tartalmazza a darab maga, hogy kreált kapcsolódási pontokra nincs is szükség?
– Ennek a történelmi párhuzamnak csak a művész örül, a hétköznapi ember nem. Olyan a darab, mintha ma írták volna, mintha minden egyes sora a mai valóságról szólna, tehát nem kell direkt utalásokon gondolkodni vagy történelmi áthallásokat erőltetni. A Mahagonny ugyanarról az egzisztenciális és morális válságról szól, ami napjaink hétköznapi emberét is érinti. Művészként nagyon jó, hogy hihetetlenül korszerű, aktuális darabbal dolgozhatok, de mint magánember csöppet sem vagyok boldog attól, hogy a ’29-es év történelmi párhuzamában élek.
– Az ön István, a király rendezése abban tért el a korábbiaktól, hogy nagyon erőteljes volt a törekvés a kor és a történelmi személyiségek valósághű ábrázolására. A Mahagonny esetében is végzett ilyen háttértanulmányokat? Itt is a reális megközelítés volt a célja?
– Megkerülhetetlen volt. A Mahagonny annyira beleágyazódott abba a korba és ráadásul az alkotók – akár Weilre, akár Brechtre gondolunk – hihetetlenül korszerű művészek voltak. Az izgatta őket, ami akkoriban új volt. Vagyis a dzsessz, a kabaré világa, a show műfaja, a film és a mozgás szerkezete, és ezekhez gátlástalanul hozzá is nyúltak. Születése pillanatában tehát rengeteg – napjainkra szinte már sablonná koptatott – műfaji és stiláris újdonsággal rendelkezett a darab, és ezeknek mind alaposan utána kellett járnom. Ugyanakkor a mű teljes megértéséhez az is szükséges, hogy az adott kor történelmi fenyegetettségét is tisztán lássuk, és ilyen értelemben a történelmi események ismerete is fontos.
– A Mahagonny komoly kihívást jelent az előadóknak, hiszen egyszerre kíván komoly énekesi és színészi adottságokat. Könnyen ment a munka?
– Nem, de a jó munkák soha nem mennek könnyen. Van a nehézségnek egy olyan fajtája, amikor az ember gyürkőzik ugyan, de pontosan tudja, hogy nagyon jó anyaggal birkózik. Ebben az esetben erről volt szó. Kivétel nélkül minden egyes résztvevő érezte, hogy az anyag, amivel küzdünk, gondolatvilágában, szellemi tartalmában, érzelmi gazdagságában egyaránt rendkívül mély. Minél tartalmasabb egy darab, annál több erőfeszítést kíván. Hosszú és nehéz, de szép és nemes küzdelem volt, és azt hiszem, mindenki élvezte a munkát.
– Szinte minden műfajban rendezett már, a prózai színháztól a rockoperáig. A Mahagonnyt hol helyezné el az előkészületek és a belefektetett munka szempontjából?
– Harmincéves rendezői pályám egyik legnehezebb darabja, annyira gazdag és mély akár stilárisan, akár tartalmában. Emberpróbáló feladat.
– A látványkép is az ön munkája. Mire törekedett a színpadi képpel?
– Egy érdekes kettősség feszül benne. A cselekmény egy reális helyszínen játszódik, de ez a darab során egyre elvontabbá, egyre emelkedettebbé, egyre szürreálisabbá válik. Számomra a képi világban az volt az izgató, hogy úgy kezdődik, mint egy realista darab, és úgy végződik, mint egy szürreális, anélkül, hogy tulajdonképpen maga a helyszín változna. A néző végigjárja a szellemi stilizáció fokait: elindul a reálisból, és a végén egy teljesen irreálisba érkezik.
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
