Összetart-e minket az irodalom?

Hányféle irodalmunk van? Egyes fajtáiban mit tartsunk értékesnek? Napjainkban milyen értékeket tud hitelesen közvetíteni? E kérdéseket egyre többször teszik föl azok, akik hivatásszerűen foglalkoznak regényekkel, elbeszélés- és verseskötetekkel: tanárok, irodalomtörténészek, kritikusok és természetesen a könyvkiadás szakemberei is. Egyrészről igaz, hogy Magyarországon nem csökken a megvásárolt könyvek száma, a könyvpiaci mutatók évről évre emelkedő bevételt jeleznek (2008-ban feltehetően megközelítette ez az összeg a 70 milliárd forintot), másrészt mégis egyre több panaszt hallunk arról, hogy az értékes irodalom nem jut el az olvasókig, sőt megjelenni is csak nagyon nehezen tud. Mi számíthat hát értékes irodalomnak, amelyet mindenképpen érdemes forgatni az iskolákban, a könyvtárakban, otthon az olvasólámpa kis fénykörében? – e korántsem könnyű kérdésre keresi a választ tanulmánygyűjteményében a Debreceni Tudományegyetem professzora, számos könyv, tanulmány és kritika szerzője, Görömbei András is. Alaptézise, hogy az irodalom akkor válik értékessé, ha az olvasónak segít abban, hogy jobban meghatározza helyét a világban, illetve megismerje azokat az eszméket és értékeket, amelyek őt és közösségét irányítják.
A kötet első részébe a történeti tárgyú, nagyobb dolgozatok kerültek, a másodikba a kortárs írók, költők és irodalomtörténészek könyveiről szóló kritikák. Az első rész súlyosabb, nagyobb távlatokat ad a megfogalmazott gondolatoknak, a második a naprakész helyzetértékelésben lehet fontos tájékozódási pont, hiszen olyan könyvekről esik szó, amelyek általában nem kerülnek a népszerűségi listák élére, noha értékük bőven odarepíthetné őket. Érzékeny megfigyelésekre építve mutatják be ezek az írások Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Ágh István, Buda Ferenc, Monostori Imre és más szerzők köteteit.
A tanulmányok sora a nemzet és irodalom összefüggéseinek vizsgálatától, az irodalmi feladatvállalás nemzeti tartalmának tárgyalásától jut el az azonosságtudatot, a nemzeti identitást, az irodalom és anyanyelv kapcsolatát vizsgáló összegzésekig. A modell az a változásfolyamat, amelynek során három egymást követő lépcsőfokon íróink a nemzet fogalmának irodalmi kidolgozásán munkálkodtak. Először a reformkorban, másodszor a XX. század elején (Horváth János Ady-képe), majd az 1930-as években (A népi irodalom öröksége). A népi írók második világháború előtt megfogalmazott gondolatai rajzolták meg azt a keretet, amelyben a világégés után meg lehetett volna újítani a nemzetről szóló, a különféle szellemi irányokat és társadalmi rétegeket összefogó irodalmi gondolkodás tartalmi részeit. A Kádár-rendszer időszakában azonban e gondolatok továbbvitele nem történt meg; 1990 után pedig már ideológiailag sajnálatosan megosztott szellemi térben kellene megtalálni azokat a közös pontokat, ahonnan az utak folytathatók.
Sokféleképpen gondolhatunk az irodalomra. Tekinthetjük pusztán szórakoztató eszköznek is, ám nem lehet elvitatni, hogy nélkülözhetetlen szerepe van azon kommunikációs és kulturális formák meghatározásában, amelyek segítségével egy közösség, egy nemzet elvégezheti önvizsgálatát, önmeghatározását. S noha egyre inkább terjednek az elektronikus-grafikus adathordozási és kommunikációs médiumok, ennek ellenére még jó darabig az irodalom lesz az, amely a legváltozatosabban, a legérzékenyebben és a legkönnyebben kezelhető módon tudja megvalósítani az említett feladatokat. Anyanyelvünkre pedig szükségünk lesz, mert akár a boltban, akár az iskolában, akár a színházban, akár a munkahelyen nehezen boldogulnánk nélküle, vagy ahogy Görömbei megfogalmazza: az „anyanyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem sajátos szemlélet, gondolkodásmód, sajátos logika is”, hiszen az anyanyelvvel „egy közösség történelmi tapasztalatainak, sajátos szemléletformáinak, közösségi titkainak is birtokába jut az ember”.
(Görömbei András: Azonosság, nemzettudat, irodalom. Nap Kiadó, Budapest, 2008. Ára: 2375 forint)