Don Giovanni minél nagyobb gazfickó, a nők annál jobban bolondulnak érte. A Bécsi Állami Opera Don Giovannija, Ildebrando D’Arcangelo megjelenésre is valóban ilyen sármos jelenség, tökéletesen mozog a színpadon, pimasz és lehengerlő, igazi szoknyapecér, vagy legalábbis elhiteti velünk, hogy ilyen. Annyira hatásosan játszik, hogy színésznek mindenképp első osztályú. A hangja nem érces, átütő, nem is lágy, elbűvölő, és bár ügyesen variál a hangszínekkel, rendkívül kifejező, ahogy „énekbeszél” még egy ária közben is, énekesi képességei mégis jóval elmaradnak szolgája, Leporello (Wolfgang Bankl) mögött. Bankl is fantasztikus színész, sőt a szerepcsere idején olyan tökéletesen utánozza D’Arcangelo hangját, hogy csukott szemmel nem is tudnánk megkülönböztetni őket. Az egyetlen ok, amiért ő Leporello, és nem a címszereplő, hogy kopasz, és minimum 50 kilóval többet nyom, mint amit egy szívtiprónál még elviselnénk. Basszusszerep a szolgáé, de Bankl hangterjedelme bírja a bariton fekvést is. Alighanem az egész, egyébként elsőrangú felhozatal legjobbja ő, és ha testalkata szerencsésebb lenne (hiába, a színpadi lét mégiscsak a vizualitással kezdődik), egész biztosan sztároknak kijáró népszerűségnek örvendene.
Donna Anna (Krassimire Stoyanova) drámai ereje nagy, miként az a hőstenor Saimir Pirgu is Don Ottavio szerepében, őket karakterükből kifolyólag sem a szellemeskedés, hanem a szakmai, technikai tudás emeli ki. Aga Mikolaj nem az a Donna Elvira, akit idehaza megszoktunk, egész másként fogja fel a szerepet, de interpretációja elfogadható. Olyanynyira, hogy nála nem is az énekhang az, amivel megnyeri a közönséget, hanem azok az énekbe ültetett gesztusok, amelyek mimika és testmozgás nélkül is plasztikusak, beszédesek. Mozgásával párosítva pedig egyszerűen mindent megmutat a szerelmes nő lelkivilágából. Zerlinával kevésbé voltam elégedett, Alexandra Reinprecht a szerephez illeszkedően „vidékinek” tűnt, a szó pejoratív értelmében, volt egy-két félrecsúszott hang is, és általánosságban is elmondható, hogy egy kissé túljátszotta a butuska falusi fruska zsánerét, akár a frazeálásban, akár a mozdulatokban. Nagy Zoltán mint Masetto viszont kifejezetten jól birkózott meg a feladat elvárásaival, miként a viszonylag rövid megszólalásokra szorítkozó Kormányzó, Dan Paul Dumtrescu emléke is maradandó: tömör és hatásos kőszobor volt, a robusztusságot a hangszínével is megidézte.
Ez csak egy koncertszerű előadás volt, mindenféle rendezés és színpadkép nélkül, és ennek talán örülnünk is kell. Végre nem rontotta el semmiféle rendezői erőlködés a Don Giovanni természetes közegét és a mű örök érvényű üzenetét. Az énekesek így is játszottak, díszletek nélkül is minden követhető és érthető volt. Az pedig, hogy a zenekar is főszerepbe kerülhetett a színpadon, kifejezetten jót tett Mozart zenéjének. Arról nem beszélve, hogy Fischer Ádám még a poénokat is dirigálta, és végre betekinthettünk abba az intim viszonyba, melyet a darabbal ápol. Döbbenetes volt látni, ahogy mozgott a szája, végigénekelte az egész művet, érzékenyen reagálva az összes olyan apróságra, amit sok karmester észre sem vesz a műben. Persze a zenekar első osztályú partnere volt a világ egyik legjobb operakarmesterének, hiszen Fischer Ádám kétségtelenül az elsők között van a műfajban.
Az idei tavaszi fesztivál (nyilván gazdasági okokból) nem volt olyan erős, mint az előző éviek. Évek óta először nem volt az az érzésem a programot böngészve, hogy a bőség zavarában nem is tudom, hová menjek, mit hagyjak ki. Ez a zárókoncert viszont mindenért kárpótolt. Hosszú időre.
(Mozart: Don Giovanni. Koncertszerű előadás, Bécsi Állami Opera. Karmester: Fischer Ádám. MűPa, április 5.)
origo.hu
Megérkezett a konvoj az ország karácsonyfájáért – videó
