Általában az, ha valaki sokat szerepel a bulvársajtóban, és még a Vivaldi-lemezéhez is „bőrszerkós” posztert mellékel, amit a tinilányok plátói érzésekkel és szerelmeslevelekkel honorálva rögtön kiragasztanak a hálószobájuk falára, nem feltétlenül szokta azt is jelenti, hogy az illető tehetséges, felkészült művész. Sokkal inkább azt, hogy jó a PR-ja, amit az is bizonyít, hogy egy neves bulvárlap a világ ötven legvonzóbb embere közé választotta a koránál lényegesen fiatalabbnak kinéző Joshua Bellt.
Még ha ránézésre harmincasnak is gondolnánk, Joshua Bell negyvenkét éves, s a korral járó tapasztalat és rutin meg is hallatszik az előadásán. Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét hozta el, azt a művet, amelyet az átlag budapesti valószínűleg a legtöbbször túlburjánzóan, kissé érzelgősen, néhol túlcsordulóan hallhatott élőben. Ő éppen a jó értelemben vett puritánságával és visszafogottságával tűnt ki, azzal, hogy a mérleg nyelveként, a kevesebb néha több elvére alapozva tökéletesen egyensúlyozott a darabban rejlő érzelmek megmutatása és a mértékletesség között. A hatás nem is maradt el, teljesen megbabonázta a közönséget, különösen a hatalmas kadenciákkal, amelyek egyébként is az erősségei. Nem mellékes körülmény, hogy a visszafogott és kristálytiszta hangzás másik mozgatórugója a Camerata Salzburg és a karmester, Louis Langrée ízléses közelítésmódja volt. Egy aprócska, mókás ráadást is kapott a közönség, amelyben a variációs forma adott Bell számára lehetőséget, hogy a különböző hegedűtechnikák és stílusok terén is bemutassa, milyen sokoldalú. Különösen az üveghangos szakaszok légiessége volt lenyűgöző, amelynek akusztikai élményéhez nyilván egy kicsit hozzájárult kiváló és híres „Gibson” Stradivarija is.
A Camerata Salzburg a szünet után Joshua Bell nélkül, immár a teljes reflektorfényben állva mutatta meg, mennyire karakteres és átgondolt a játéka Beethoven VII. szimfóniájában. Egy precízen felépített, az első hangtól az utolsóig világosan követhető koncepció mentén kidolgozott előadást hallhattunk, amelyben valóban a karakteresség dominált. Talán a vége felé túlzottan katonásnak tűnhettek a dobütésszerűen megszólaló vonások, Louis Langrée olyan határozottan irányította a zenekart, azonban kétségtelen: Beethoven személyiségének jegyeit letagadhatatlanul magán hordozta az előadás.
(Joshua Bell és a Camerata Salzburg, MűPa, március 20. 19.30.)
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
