Közösségi énektudásunk

Minden elismerésem Béres Józsefnek. Aki üzletemberként ma, a gazdasági válság ellenére a magyar népzenére, közös kultúrkincsünkre, értékmentésre áldoz, méghozzá ilyen mértékben, arra akkor is példaként kell tekintenünk, ha a kivitelezést magunk másként képzelnénk el. Több év kemény munkája, évtizedek alatt öszszeszedett tudás eredménye a most megjelentetett Szép magyar ének, amely illusztris, kemény kötésben 580 oldalon 430 éneket mutat fel kottákkal, szövegekkel, „katalogizálva” a leginkább ismert magyar énekeket, legyen az népdal, egyházi ének vagy népies műdal.
Kérdés viszont, hogy érdemes-e kottában, hangzó anyag nélkül kiadni az énekeket abban a korban, amikor az egykor világelső magyar énekoktatás módszeres szétverése következtében a felnövekvő generáció jelentős része a kottát már nem olvassa? Vajon nem okozza-e a bőség zavarát a csaknem félezer ének, s nem lenne esetleg a kevesebb több? Vajon érdemes-e azokat a dalokat újra összefoglalni, amelyeket sokkal bőségesebb magyarázattal megtalálunk Dobszay László A magyar dal című könyvében és az énekoktatás hivatalos tananyagában? Nem lett volna több értelme egy hiánypótló, legalább részben új dalokat a köztudatba hozó kiadványnak? A „Már minálunk babám…” és az „Az a szép, az a szép…” helyett nem kerülhetett volna be inkább egy-két, a táncházmozgalomban népszerűvé és megkerülhetetlenné vált „sláger” vagy a magyar nótának egy-két szintén közismert, értékesebb alkotása?
A kiadvány ezzel együtt mégis pozitív mérleget tudhat magáénak. Összefoglalja, hogy az az ember, aki ma Magyarországon tisztességgel végigjárja az énekoktatás különböző fokait, szeret és szokott is énekelni, nagyjából milyen dalokat ismer, és ezt kézzel fogható formában megörökíti az utókornak. És ez óriási tapasztalat annak a szakmának, amely szívesebben áldozna a még meg nem jelentetett ritkaságokra, vagy egészen más, leginkább tudományos és a kutathatóságot megkönnyítő szempontból (például dialektusonként vagy típusonként) állítana össze egy népdalgyűjteményt. Ugyanis Bartók és Kodály munkássága óta több évtized telt el, mégsem sikerült bővíteni a listát. Hiszen a nyolcvanéves nagypapa éppen ugyanazokat a népdalokat ismeri, mint az unokája, holott közben mára már intézményesedett az a táncházmozgalom, amely ezenfelül is mérhetetlen mennyiségű ritka kincset hozott a felszínre.
Az egyházi összeállítás kínosan ügyel minden felekezetre, így a történelmi egyházak közül mindenki megtalálja a „magáét”, és a válogatásnak ez a része kétségkívül praktikus, ahogy tulajdonképpen az egész könyv összességében a kezelhetőségre épül. Hasznos, hogy a kötet a laikusokra épít rövid magyarázataival, hiszen tisztázza, melyik népdal, melyik nem, és ez esetben ki a szerző, hogy alakultak a szövegek az évszázadok során. Még azokat is érheti meglepetés, akik viszonylag tájékozottak, hisz Gábor Áron rézágyúja eredetileg Ferenc Jóskáé volt, majd Horthy Miklósé lett, és az 1948-as centenárium alkalmából vált csak 1848-as dalunkká ez a strófa. Sok tekintetben felfrissítheti hát az emlékezetet a kötet, segíthet abban, hogy a megszerzett tudás ne vesszen el, s megőrizheti az ezredforduló magyar közösségi énektudásának lenyomatát az utókornak, a jövőnek.
(Béres József: Szép magyar ének. Akovita Könyvkiadó, 2009, 4800
forint.)