Világzenésített népénekek füzére

A népénekek (függetlenül a felekezettől) mindig is az adott kor zenei lenyomatát viselik magukon (gondoljunk csak a ma divatos keresztény gitáros dalokra), és ha kellő ideig fennmaradnak, akkor ezekből a „bélyegekből” többet is beazonosíthatunk. Nem ritka a gregorián eredet sem, de az is előfordul olykor, hogy egy eredetileg világi szövegű dallam alakul át népénekké. Sok esetben komponált a dallam, a szerző viszont már az ismeretlenség homályába vész. Mégis, ez a sokgyökerű műfaj szépen egységessé csiszolódott a századok során, és ha ma csak egynek a dallamát is meghalljuk, különösebb képzettség nélkül is első hallásra be tudjuk azonosítani: református vagy katolikus az adott népének.
A Kálvin-évforduló kapcsán Kiss Ferenc, a magyar világzene ismert zeneszerzője éppen ezekben a dallamokban kutakodott a református népének, a magyar népzene, a históriás ének és a régizene kapcsolatát vizsgálva. A mű kilenc tételből álló laza füzér, nem kapcsolódnak ugyan egymáshoz szorosan az egyes tételek, mégis az adott sorrendben eljutunk a bűnből való megtisztuláson át egészen a húsvéti feltámadás öröméig.
Számomra a legsikerültebb Kiss Ferenc-opus a Bartók Béla tiszteletére írt Szerelemajtók, amelyben tényleg sikeresen ültette a világzene nyelvére a bartóki koncepció lényegét. A Magyar Kancionálé kevésbé átütő, bár kétségtelen, hogy helyenként vannak benne kifejezetten jó szakaszok, érdekes, értékes vagy éppen zenetörténeti szempontból sokatmondó dallampárosítások. Nehéz is, persze, egyházi műfajból félig világit, közösségi éneklésből pedig színpadit varázsolni, és ez a kettősség uralja az egyes darabokat. Kiss Ferenc a népzenével kifejezetten jól variál, mindig ott idéz, ahol a leginkább hat, és mindig a legmegfelelőbbet. Magukat a népénekeket viszont nem tudja igazán kibontani, ennek legfőbb oka, hogy sablonosnak hat a kántori gyakorlatból ismert harmóniafüzér az elektromos szintetizátoron. Talán ezért is nyúl Kiss Ferenc sokkal többször a népdalokhoz, mint azt a cím sugallná, és bizony – talán az ökumenizmus jegyében – még katolikus népénekek, archaikus népi imádságok is kerülnek az összeállításokba. Ez utóbbi már a Kodály Zoltánnak emléket állító, két éve bemutatott Pávaénekben is megjelent.
Az előadásról is vegyes a kép: szóltak, hogy egy bokatörés miatt nem készült el a lemez és késve indult a próbafolyamat, de az hallatszik is, hogy ez most nem az a „kisujjból kirázott” koncert volt, ahol a konkrét hangok lejátszásán túl egész apró rezdülésekre is maradt volna energia. A hangosítás pedig maga volt a borzalom: az oldalhajóban ülve annyira nagy volt a visszhang, hogy jóformán kivehetetlenné vált a legtöbb belső szólam, a szövegnek pedig legalább a felét nem lehetett érteni.
(Kiss Ferenc: Magyar Kancionálé – Zsoltárok, népénekek. Tavaszi Fesztivál, Budai Református Egyázközség, március 27., 20.00.)