Szalai Márta az ország egyik legrangosabb kórházának osztályvezető főnővére. Alaptermészeténél fogva harcos amazon, nem enged a negyvennyolcból. Az irányítása alatt lévő nővérek közül tizenkét év alatt alig páran hagyták el az osztályt, pedig anyagi megbecsülésük itt sem jobb, mint másutt. Ő találta fel a hastáncterápiát, ő a motorja a Százszorszép Hastáncklubnak. Támogatókért kilincsel, és előtte hajtanak fejet egykori egészségügyi miniszterek. Önérzetes. Dühtől szikrázó szemekkel meséli, hogy valaki a sajtóban sértésnek szánva leápolózott egy bukott miniszter asszonyt/politikai celebet, jóllehet a szóban forgó személy sosem volt nővér, sosem látott igazi beteget, sosem dolgozott három műszakban nettó nyolcvanezerért, nem ment rá a házassága az örökös távollétre. Mi az ő áldozata egy nővéréhez képest?
Sejtelmes, buja keleties zene tölti be a félhomályos termet a gellérthegyi Citadellában. Hirtelen fény árasztja el a színpadot, és a reflektorok kereszttüzében, a felgyorsult ritmusra formás, harmincas nő kezd hastáncolni. A férfi nézők nagyokat nyelnek, miközben magával ragadja figyelmüket egy-egy erotikus mozdulatsor. A fantázia meglódul, és már csak sodródunk a hömpölygő arabeszk dallamfolyamban. Ő Márta.
Szalai Márta azért lett nővér, mert félistenként tisztelt nagyapja felcser volt a fronton, és gyakorta mesélt neki a vérfürdőben megtapasztalt élményeiről. A másik ok – meséli huncut mosollyal –, hogy tetszett neki a fehér köpeny. Már hétévesen abban ment farsangi bálba. A bálból egyenes út vezetett erre a pályára.
A betegek és ápolóik között ez a furcsa, meghitt kapcsolat szükségszerűen alakul ki, vele pedig különösen szívesen osztották meg szorongásaikat. Eleinte kényelmetlen folyosói padokon öntötték ki lelküket a betegek, de aztán kialakítottak egy beszélgetősarkot a kórházi kertben. Nagy igény mutatkozott a lelki elsősegélyre. A rákbeteg asszonyoknál az önkép jobban sérül, mint a test. A női mell, a méh elvesztése sokak számára női mivoltuk elvesztésével azonos, amit nagyon nehéz lelkileg feldolgozni még akkor is, ha a férj a lehető legemberségesebb módon kezeli a helyzetet. De nem minden férfi tesz így. Igen sok kapcsolat megy tönkre a kórházi kezelés alatt, nem egy asszonyt hagyja el éppen ilyenkor a párja – meséli a főnővér. A testileg-lelkileg amúgy is elgyötört nőkben ez a csapás csak erősíti azt a félelmet, hogy a betegséggel elveszítették minden női vonzerejüket.
– Ugyan, mit tudtam mondani annak az asszonynak, akit elhagyott a férje a rák miatt? – teszi fel a kérdést Márta nővér. – Éreztem, hogy lelki rehabilitációra lenne szükség a legtöbb nőbetegnél, de erre nem fordít hangsúlyt a magyar egészségügy. Néhány beszélgetés a pszichológussal nem elég. Aztán meséltem az egyik asszonynak hobbimról, a hastáncról, hogy mennyire kidomborítja a nőiséget, hogy a férfitekintetek mekkora önbizalmat adnak, és hogy ehhez nem kell nádszálkisasszonynak lenni. Belevágtunk. Azóta már több mint ötven volt rákbeteg asszony jár el a klubba, és táncol velünk. Rendszeresen fel is lépünk, főleg rákellenes rendezvényeken – büszkélkedik Márta nővér, aki éppen PhD-dolgozatát készíti hastánc-rehabilitációból.
Példaképe és témavezetője az a Kriszbacher Ildikó, aki nővérként elsőként szerzett Magyarországon PhD-fokozatot, majd habilitált. Ma a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának tudományos dékánhelyettese. Vele csak azért példálózik Márta nővér, mert bántja, hogy az ápolók kevés kórházban kapják meg a nekik járó szakmai megbecsülést. Nem partnerek a legtöbb orvos szemében, „csak” nővérek.
A négyéves Százszorszép Hastáncklub jubileumi műsora török zenével folytatódik. Idősebb, fiatalabb, teltebb, soványabb asszonyok ringatják csípőjüket ritmusra, sokuk már átélte a halálfélelmet. Derekukon aranyozott csingilingik, az arcokról derű és élvezet sugárzik. Örömtánc. A szemek beszélnek: ezt nem hitted volna, ugye? Rólam, akit talán már eltemettél…
Az imént még a színpadon táncoló Óvári Ilka nővér tánc után lehuppan mellém. Még viseli a háremhölgyszerelést. Szép mosolyú, telt, meleg tekintetű nő, mostanáig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik idősotthonában nővérkedett. Saját bevallása szerint is erre teremtette az Úristen, szerette ezt a foglalkozást. Szenvedélyesen szolgálta az öregeket, akiket minden rigolyájuk ellenére is tudott szeretni. Tíz év után belefáradt. Nem egyik napról a másikra, és nem is a rigolyák miatt. Szép lassan kiégett. Pedig még nincs harmincéves. Folyamatosan romlott a helyzet – meséli. Előbb csak ezzel kellett spórolni, aztán azzal is, végül mindennel. Ha tisztába tette az inkontinens öregembert, az volt a baj, hogy túl sok pelenka fogy, csak napi négy az engedélyezett. Ha nem tette tisztába rögtön, azért kapott szemrehányást főnővértől is, lakótól is. Más gondozók előbb mondtak fel, mint ő. Egyre csökkent a létszám, az idős betegek száma pedig folyvást nőtt. Ilka nővér nem bírta már elviselni az általános hiányt. Végül nővérből lett a legkevesebb, így túl nagy terhet raktak a vállára. Felmondott, hazaköltözött vidékre, és beiratkozott egy kereskedelmi ügyintéző tanfolyamra. Már most érzi, hogy nem fogja szeretni, hiszen ő nővér akart lenni világéletében. De legalább annyit fog keresni, hogy tíz év óta először elmehessen nyaralni – vigasztalja magát. Ma lépett fel utoljára. Új életet kezd.
Hófehér hajú madame szólót táncol esernyővel. Örül az életnek. Elmúlt a vihar, túlélte, és most itt van. Tánca erről mesél.
A huszonhárom éves Pintér Zsuzsa a legfiatalabb a hastáncosok között. Nővére, Márta példája miatt választotta az ápolói pályát. Még pelenkás volt, amikor testvére már az anatómiai atlaszt mutogatta neki képeskönyvként. Kisiskolásként kísérgette őt a kórházba, gyakorlatilag ott töltötte a nyári vakációt. Pecsételte a vényeket, vonalazta a lázlapokat, tizenkét évesen már ágyazott, sétált és beszélgetett a betegekkel. Három éven keresztül volt tizenöt éves, csak hogy hagyják bent lenni. Elmondása szerint sosem riasztotta semmilyen látvány, bakfisként törzsvendég volt a boncteremben. Tizenkettőtől tizenkilenc éves koráig szinte az onkológián élt, majd a bőrgyógyászati osztályon kapott nővéri állást, miközben levelezőn tanulja a szakmát.
– Hogy miért választottam a nővéri pályát? Mert csak az a fontos, ami a léleknek jó. Amikor meglát a beteg reggel, és ragyogó szemmel von kérdőre, hogy hol voltam eddig, mert várt, és el akar mesélni nekem valamit, ami életbevágóan fontos, hát ilyenkor érzem igazán, hogy nagy szükség van rám – mondja Zsuzsa.
Arab diszkósláger hömpölyög. A fél hastáncklub fenn rázza a színpadon, miközben a többi tag lentről biztatja társait. Eluralkodik a fesztelenség a színpadon, és a közönség veszi a lapot. A tisztes családanyák, volt rákbetegek és nővérek innen-onnan. Együtt, győzelemittasan. Legyőzték a rosszindulatú sejteket. Örömtáncot járnak felettük.
Ismét Márta nővér a színpadon. Szívét viszi a táncba. Elszántan, démoni erővel győzi le a gonoszt. Fontos számára a siker, az elismerés. El is éri. Tombol a közönség.
A hastáncklub primadonnája, Rektorovics Kitti csak egy évvel idősebb Zsuzsánál. Gyógytornász az onkológián. Hirtelen elhatározásból iratkozott be gyógytornászhallgatónak, majd a véletlen sodorta a Százszorszép Hastáncklub próbájára. Ott találkozott először rákos betegekkel, ott határozta el, hogy őket fogja gyógyítani. Főiskolai évfolyamából mindössze ketten dolgoznak az egészségügyben. A többiek a wellness iparágat választották.
A krisztusi korban lévő Gyurcsó Mariann tüdőgyógyász nagyapjának hatására lett nővér. Minden vágya teljesült, amikor a gyerekosztályra került, ám az első kisded, akivel dolga volt, a kezei között halt meg. Összetörte a tragédia, inkább szülésznőnek állt – koraszülött-intenzív osztályon dolgozott. Amikor látott megszületni és meghalni akkora babákat, mint egy macskakölyök, érezte, ezt sem bírja el a lelke. Kétségei támadtak azzal kapcsolatban, hogy való-e egyáltalán erre a pályára, de adott még egy esélyt önmagának a kardiológián. Megtalálta a helyét. Három műszakban húzta az igát, aztán főnővér lett. Itt is sok a tragédia, de a felnőttbetegek elmúlása talán kevésbé töri össze, mint a gyermekhalál. Legalábbis elviseli. Ám egyre nehezebben tudja természetesként elfogadni, hogy miközben emberéletekről van szó, pitiáner problémákkal kell nap mint nap küszködnie. Hogy minden anyagból, segédeszközből kevesebb van a szükségesnél. Hogy neki, a nővérnek kell az orvoslátogatótól grátisz gumikesztyűt, tűt, gyorskötözőt kuncsorognia. Hogy neki kell alapítványoktól kiimádkozni támogatást olyan eszközökre, amelyek beszerzése a fenntartó kötelessége lenne.
– Megértem, hogy az állam spórolni akar mindenféle teljesítménykorlátozással, de nyilvánvaló, hogy a gyógyító ember, ha becsülettel végzi munkáját, nem azt nézi, hogy melyik eszköz mennyibe kerül, hanem használja, ha szükséges – magyarázza. – Egy gyógyító ember soha nem lesz közgazdász, vagy ha azzá válik, akkor többé nem tekinthető sem orvosnak, sem nővérnek. Aki gyógyításra esküdött, sosem fogja azt mondani a nyolcvannyolc éves néninek, hogy magát az életkorára tekintettel hagyom már meghalni, mert túl drága a pacemaker…
A színpadon finálé. Minden hastáncos fenn van, aki elfér, a többiek a nézők asztalai között táncolnak. Igazi gálahangulat, hömpölyög a zene. Sokan örömkönnyeket morzsolgatnak szemük sarkában, mások felállva tapsolnak. Itt mindenki személyesen ismeri a halált, legalábbis az attól való félelmet. Van olyan nővér, aki évekig ápolt rákbetegeket, aztán egy napon ő is kapott egy ágyat az onkológián. Senkinek sem jár felmentés. És most itt táncol, pezsgőzik ő is kedvesével felszabadultan, telve önbizalommal.
Hiszen túlélte.
origo.hu
Magyar Péter a sajtóban hízeleg a nőknek, miközben valójában lenézi őket
