A nagykövet házaspár visszaemlékezései – a szocialistákra

Noha nyilván nem volt szándéka, a Blinken házaspár nagy szívességet tett a jobboldali sajtónak azzal, hogy visszaemlékezésük kiadásával megerősítették annak valamennyi korábbi „előítéletét” arról, hogy a demokrata párti Clinton-korszakban a budapesti amerikai nagykövet és felesége – akár az 1990-es fordulat után elődei és utódai – milyen mértékben segítette a volt kommunistákból és a velük szövetséges szabad demokratákból álló koalíciót, miközben ellenséges volt a jobbközéppel szemben.
Hogy még a gyanú árnyékát is elkerüljük a „manipulatív, szelektív válogatásnak”, már most teljes terjedelmében idézzük azt, amit Blinkenék – akik 1994. március 29-e és 1997. november
20-a között képviselték a Szabadság téren hazájukat – a jobboldali választók többségét képviselő párt elnökéről, Orbán Viktorról (keresztnevét helytelenül „Victor”-ra változtatva) írtak.
Kötetük legvégén, az epilógusban így értékelik Orbánt a jobboldali koalíció választási győzelmét követően könyvük 281. oldalán: „1998 elején az Orbán Viktor által vezetett jobbközép kormány került hivatalba. A jó hír az volt, hogy az általunk is annyira óhajtott geopolitikai politikákat nem változtatták meg, és Magyarország eleget tett NATO-kötelezettségének.” Milyen meglepetés, ugye? A vérbeli demokrata, NATO- és Nyugat-barát Horn-kormány után a gyanús nacionalisták nem lépték át csapataikkal a Lajtát…
Orbán neve a 300 oldalas emlékiratban még egyszer a következő, 282. oldalon fordul elő ebben az összefüggésben: „Sajnos az Orbán-kormány visszavetette Magyarország haladását abba az irányba, hogy a kormányzati munka átláthatóbb és elszámoltathatóbb legyen. A nemzeti deficit és a munkanélküliség makacsul nagy maradt, a külföldi befektetőket a bonyolult adószabályok terhelték, és az Orbán-kormány első két évében nem privatizáltak nagyobb állami tulajdonú vállalatokat. Az is zavaró hatású volt, hogy a kapcsolatok Romániával és Szlovákiával viszszafejlődtek, miután a korábbi években haladás történt a megbékélés felé az etnikai kérdésekben. 2002-ben Orbán Viktor és Fidesz pártja elvesztette a választásokat…”
Gyurcsány Ferencet – akinek a neve a slendriánul összeállított névmutatóból egyébként hiányzik – Blinkenék szintén az epilógusban említik, megjegyezve, hogy „A választók pozitívan reagáltak Gyurcsány erős végrehajtói képességére azzal, hogy a szocialistákat 2006-ban újraválasztották, és így a kommunizmus vége óta elsőként egy kormány két választási cikluson keresztül is képes volt megőrizni hivatalát. Ez Magyarország politikai érettségének bátorító jele volt”. Valóban dicséretes.
De nem csak ez az értékítélet tanúskodik Donald Blinken mély elkötelezettségéről az amerikai külügyminisztérium szerint támogatásra méltó politikai erők mellett. És ismeretei alaposságáról.
Ezekről már hivatali ideje alatt is tanúbizonyságot tett, amikor annak lejárta felé végre hajlandó volt Orbán Viktorral is találkozni, akinek két bevezető kérdést tett fel. Blinken első kérdése az volt, hogy valóban antiszemita-e, a második pedig az, hogy tényleg el akarja-e foglalni Erdélyt, amelyre az ellenzék vezetőjének talán azt kellett volna válaszolnia: nemcsak Erdélyt, de a szélfútta mongol sztyeppéket is.
Blinken a számára kételyeire teljes megnyugvást nyilván nem hozó találkozást követően a közelgő választásokra tekintettel sokat sejtető nyilatkozatot adott, amely azt sugallta, hogy a nemzetközi tőke a stabilitást szereti, nem pedig a ki tudja, mit hozó kormányváltást, amely kijelentés – ha azt meghallották volna – feltétlenül megörvendeztette volna az Egyesült Államok olyan stratégiai szövetségeseit, mint a nemzetközi tőke által is agyonszeretett, stabilitást sugárzó despota szaúdi uralkodót vagy a Mubarak-féle zsarnokokat.
Blinken nagykövet azonban nemcsak Magyarország általa közvetlenül megtapasztalt jelenében, de annak történelmében is hasonló otthonossággal mozgott. Amiről nemcsak az tanúskodik, hogy kedvenceitől, mint Horn Gyulától, ellenőrzés nélkül vette át annak sekélyes hazugságait (például azt, hogy bátyját kommunistaellenes csőcselék ölte meg – 206. oldal), de az a cikk is, amelyet a Washington Post 2006. szeptember 19-i számában bukaresti kollégájával, Alfred H. Mosesszel együtt írt Bosznia mögé tekintve címmel. Közös alkotásuk második bekezdése szerint a „Magyarország és Románia közötti történelmi rivalizálás legalább ezer évre nyúlik vissza, amikor a magyarok bevándoroltak Közép-Ázsiából”.
A két nagykövet-szakértőt láthatóan hidegen hagyta az az apró tény, hogy „Románia” neve – a magyarok irányában elfogultnak talán nem nevezhető New York Times-almanach szerint is – elsőként 1861-ben bukkant fel. Ilyenkor nehéz nem nosztalgiával gondolni Reagan elnök egykori, románul kitűnően beszélő nagykövetére, David Funderburkre, akinek visszaemlékezései még ma sem láthatnak napvilágot a Soros-milliárdokkal is oly nyitottá tett Magyarországon.
Az idén megjelent, ízlésesen elegáns kiállítású könyv teljes címe: Vera és a nagykövet – Menekülés és visszatérés – Vera és Donald Blinken.
A borítót az Országház látképe díszíti, valamint Verácska, akit édesanyja tart a karjában, a Margit híd lábánál, a Jászai Mari téren. Ők, mint a könyvben olvasható, a Hollán utcából menekültek egészen az Egyesült Államokig. De láthatók rajta felvételek, amelyek a nagykövet házaspárt mutatják egyszer önmaguk, másodszor Hillary Clinton, harmadszor Clinton elnök, negyedszer a már elhunyt Patrick Moynihan társaságában, valamint Donald Blinkent a Budapestre látogató Bill Gatesszel együtt.
A könyv hátsó borítóján szereplő három ajánló egyike Joseph R. Biden amerikai alelnök, míg a másik George Soros, aki szerint a kötet „tisztességes betekintést nyújt abba a szerepbe, amelyet a nagykövet és felesége játszott egy emelkedő demokráciában”.
A visszaemlékezés négy részből áll. Az első részben „Vera” meséli el családja 1950-es menekülését a kommunista Magyarországról, és viszszatérését a már nyugati érdekszférába tartozó Budapestre. A másodikban „Donald” írja le, miként jutott a budapesti amerikai nagyköveti posztra. A harmadikban „Vera” ismerteti élményét arról, hogy mit tett Budapesten, és milyen érzés volt ott az amerikai nagykövet feleségének lenni, míg „Donald” a negyedik részben saját teljesítményét értékeli, amelyet kitűnőnek talál, lényegében egyetlen intermezzótól eltekintve, amikor egy befektetést megkaparintani akaró amerikai–svájci cég kiszivárogtatta, hogy Blinken a riválisnak lobbizott. Másik főbb kudarcáért – amikor az általa annyira felmagasztalt Horn Gyulánál hiába kilincselt a Lauder–Palmer– Baló-féle tévéért – a magyar és német politika összefonódását hibáztatta.
Donald Blinken nagykövet elbűvölő tárgyilagossággal válogat a nyugati sajtóból is – Horn Gyula érdemei kidomborítására.
Mint amikor az 1956-os forradalom és szabadságharc idején géppisztolyát hazája ellen fordító volt miniszterelnök jellemrajzához Ernest Becket hívja segítségül, aki a Wall Street Journal napilapban így dicsérte őt: „egyértelműen önzetlen, becsületes ember…, aki minden további nélkül kér bocsánatot azért a szerepért, amelyet Magyarország játszott a holokausztban. A szomszédos országoknak engedményeket tett a régi sérelmek ügyében, mint például elismerte Magyarország jelenlegi határait Szlovákiával ahelyett, hogy arról prédikált volna nekik, miként bánjanak etnikai-magyar kisebbségeikkel”.
Ernest Becket a magyar jobboldal egyébként különösen objektív újságíróként ismerte meg, aki például 1993. november 29-én lapjában Bánó Andrást idézte, hogy kiderüljön, merre is tart az antalli Magyarország: „a cenzúra felé haladunk és egyértelműen kimutatható a nacionalizmus jobboldali hatalma és az antiszemitizmusé”.
Donald Blinken amerikai nagykövetnek – mint önéletrajzi könyve tanúsítja – sok mindent köszönhetünk. Nem utolsósorban azt a csodálatát, amellyel Horn Gyula jelöltjeit, Surányi György jegybankelnök és Bokros Lajos pénzügyminiszter kettősét nevezte el „álomcsapatnak”, amely kifejezést a sajtó, mint büszkén írja, át is vette. Majd hozzáteszi: a kinevezettek nem is keltettek csalódást „amikor azonnal hangsúlyozták Magyarország nagy deficitjei csökkentésének szükségességét”. Sőt, írja a köztudottan a nemzeti banki pozíciójával oly sokszor ellentétesen saját magát a neoliberális érdekeket (szocialista– szabad demokrata vonal) védve a politikába nyakig bevető Surányiról: „megtapasztaltam, hogy tevékenységét soha nem árnyékolták be politikai indítékok”.
De méltató szavakkal Bokros Lajosról sem fukarkodott. Mint a bankár hátterű nagykövet maga fogalmazott a Wall Street Journalban: „nyilvánosan megtapsoltam a magyar kormány bátorságát, amiért a szükséges megszorító intézkedéseket meghozta a folyó fizetési mérleg javítása érdekében; szigorú bérpolitikát léptetett életbe, és a megfelelő fiskális politikával egyharmaddal csökkentette a költségvetési deficitet”. Amellyel kapcsolatban kételyek merülhetnek fel, vajon a hidegháborús időkben Szuszlov fő pártideológus vagy a budapesti szovjet nagykövet hivatali ideje alatt feladatának tekintette-e volna a Pravdában ilyen részletekbe menően méltatni „Kádár elvtárs” Moszkvából erősen „befolyásolt” kormányzási módszereit ahelyett, hogy megelégedtek volna a színfalak mögötti diktátumpolitikával?
Mindenesetre az azon időkből a magyar nép jóvoltából átörökölt Horn Gyula miniszterelnök Blinken nagykövet szemében minden volt, ami pozitív értelemben lehetett. Még annak ellenkezője is. Szó szerint: a „szocialista” miniszterelnökké vedlett egykori kommunista külügyminisztert, mint könyvében dicsekszik vele Blinken, „konzervatív republikánusként” mutatta be Washingtonban az ottani köztársaságpárti méltóságoknak azon Horn–Clinton-találkozó alkalmával, amelyet Blinken járt ki Hornnak jutalmul, mint szerényen megjegyzi.
Donald Blinken könyve 217. oldalán az újságírókat is osztályozza. „Tapasztalatom a magyar újságírókkal azt bizonyította, hogy vagy túlzottan engedelmesek voltak, vagy pedig, az egyik, olyannyira elfogult, hogy a valós tényeket nem kereste vagy figyelmen kívül hagyta.”
Kissé meglepő és az újságíró-társadalomra sértő kategorizálás: ezek szerint nálunk minden újságíró engedelmes, szemben egyetleneggyel, aki a tényeket nem keresi és figyelmen kívül hagyja.
E sorok fogalmazója – aki érti a célzást –, számítógépének memóriája szerint, 51 cikkben foglalkozott Blinkennel és az Egyesült Államok általa vezetett nagykövetségének politikájával. Éppen úgy tényekre támaszkodva és a cikket idézetekkel alátámasztva, mint ebben az írásban. Talán ennek a szokatlan megközelítésnek eredménye, hogy az ezen felindult nagykövet volt szíves ezt a magatartást külön kategóriaként kezelni.
Donald Blinken egyébként annak idején a jobboldali médiából többször kapott felkérést, hogy fejtse ki egy interjúban nézeteit, hiszen a Horn-kormányt támogató sajtónak nem fukarkodott interjúival és nyilatkozataival.
Susan Elbow, a nagykövetség sajtóattaséja – aki Blinken könyve név- és tárgymutatója szerint egyszer, valójában kétszer szerepel a kötetben –, az Új Magyarország című napilapnak egyik alkalommal, 1994 márciusában, azzal magyarázta, miért nem ad interjút főnöke, hogy az éppen Horn Gyula washingtoni látogatásával van elfoglalva, és a nagykövetség attól tart, hogy az interjút készítő kérdései „elfogultságát” tükrözik majd. Ami sajátos válasz azt követően, hogy Richard Baltimore ügyvivő, aki az amerikai nagykövetséget vezette, nem habozott interjút adni a Pesti Hírlapnak, csakúgy, mint maga Elbow asszony, akinek a Demokrata című hetilap azt a kérdést is feltette, hogy a nagykövetség miként tekintheti példásnak a Horn-kormány alatt a magyar sajtó helyzetét, amikor nem csak a Demokrata szerkesztőségét verték szét támadók vasrúddal, de a kormány ráült a közszolgálati médiumokra is?
De ezek a múlt tényei. E könyv tényei pedig visszaigazolják e kellemetlen tényekre támaszkodó, akkor levont következtetéseket.
Befejezésként ismét mutató e tényekből. Mutató a mutatóból: a könyv név- és tárgymutatója az MSZP szócikknél arra kéri az olvasót, hogy a Szocialista Pártnál keresse az oldalszámokat. A Szocialista Pártról az index szerint hét oldalon ír Blinken. A Horn-szócikk szerint róla nem kevesebb mint 59 oldalon olvashatunk.
A Fidesz szócikk az indexben megtalálhatatlan. Az állítólagos kommunistaellenes Amerika budapesti küldötteinek e beszédes elfogultságát csak azok a jobboldali politikusok képesek önmaguknak és egymásnak megnyugtatóan megválaszolni, akik máig várják, hogy a szovjet kémakadémiára járt Laborc Sándor eltávolítása a NATO hírszerzői tanácsa éléről megtörténjen, és ennek elmaradása eddig is csak az ottani kémfőnökök információhiányával magyarázható.
Az Egyesült Államok legbefolyásosabb folyóirata, a Foreign Affairs március–áprilisi száma rövid könyvismertetőjében (amely a kötet kiadását tévesen 2008-ként tünteti fel 2009, és az oldalszámot 350-ben adja meg 300 helyett) ezt írja a Blinken-visszaemlékezésről: „Donald Blinken, az Egyesült Államok magyarországi nagykövete 1994 és 1998 között jelentősen hozzájárult Magyarországnak a szabadsághoz vezető útjához és keményen védte az amerikai érdekeket Kelet-Európában”.
Ami a kemény védelmet illeti, tényeken alapuló vélemény. Ami az évszámot illeti, ismét tévedés: Blinken 1997 novemberéig védelmezte keményen hazája érdekeinek megfelelően Horn Gyulát és kormányát, utódja, Peter Tufo 1997-es megérkezéséig.
Hogy ő, Tufo miként folytatta megbízói politikáját, arról csupán – a tényeket szeretők kedvéért – egy idézet Dési János Népszava-újságírótól, akit – lapjában 1998. május 29-én megjelent cikke szerint – a nagykövet szívéhez közelálló újságírókkal együtt a választás második fordulójának napján rezidenciájára invitálta. A mellékelt fotón Kálmán Zsuzsa, Tordas Kati, Elekes Éva és Zentai Péter újságírók láthatók. Dési azt írja róluk: „Nem mondom meg, kinek drukkoltak.”
Nagy titok.