Nincs liberális Amerika és konzervatív Amerika: Amerika van.
(Barack Obama, 2004. július 27.)
Szinte a remény ellen reménykednek száz- és százmilliók világszerte, beleértve a muzulmán világot is, hogy a világ leghatalmasabb országának elnökében nem fognak csalódni, és Amerika a politikai színpadon rossz emlékű elődjével szemben nem a háborút és ellenségeskedést keresi, hanem inkább másokra is hallgató partnerként játssza majd azt a szerepet, amely éles szakítás elődje, a szinte mindenkinek csalódást okozó George W. Bush nyolc évével, amely alatt a föld lakosságának nagy része – mint felmérések sora igazolja – soha nem tapasztalt ellenszenvvel, dühvel és elkeseredettséggel fordult Washington felé.
Barack Hussein Obama II elnöknek ehhez megvan minden adottsága. A Columbia Egyetemen politológiát és nemzetközi kapcsolatokat tanult, majd a Harvard Egyetemen jogot végzett elnök nem csak az iskolapadban sajátította el azt, hogy a világ nem csupán New Yorktól Hawaii-ig tart: hat és 11 éves kora között Indonéziában járt iskolába, és így folyékonyan beszéli az indonéz nyelvet is.
A korábban Illinois állam szenátoraként a szegényekről való törődésről is tanúságot tevő új amerikai elnök belföldi ellenfeleiről szintén alkothatott fogalmat magának: McCainnek és alelnökjelöltjének, az Afrikát beazonosítani képtelen Sarah Palinnak – a demokrata párti Obama republikánus kihívói – tömeggyűléseit szűnni nem akaró „Terrorista! Terrorista!” és „Öld meg! Le a fejével” üvöltések élénkítették, míg egy jól körülhatárolható csoport az interneten terjesztett róla hányingert keltő hazugságokat. Vesztettek.
Az Egyesült Államok 44. elnöke idén januárban esküdött fel. Hogy hivatali ideje majd 120 napja alatt mennyit változott a világ, azt csak azok nem hajlandók elismerni, akik borongós világképükhöz utolsó leheletükig ragaszkodnak.
Az elnök első négy hónapja alatt bevezetett változások minden túlzás nélkül drámaian gyorsnak nevezhetők: hivatali ideje első nemzetközi interjúját egy arab televíziónak adta, jelezve megbékélési szándékát az arab világgal; a londoni G20-ak csúcsán személyes jó kapcsolatokat épített ki az orosz és a kínai vezetőkkel, amelynek folytatásaként Moszkvával tízéves szünet után ismét megindulnak a fegyverkorlátozási tárgyalások, és az amerikai elnök júliusban Moszkvába látogat. Pekinggel már stratégiai párbeszéd folyik.
Még felsorolni is nehéz azokat a területeket, ahol gyökeres a fordulat: a konfrontáció helyett a diplomáciai út megnyitása Iránnal és Szíriával, csapatkivonás Irakból, dialógus megindítása Latin-Amerikával, a Kuba elleni embargó lazítása, a globális felmelegedés komolyan vétele, és a legkeményebb dió: látható igyekezet a nyugati világot a muzulmán világgal leginkább szembeállító ügy, a palesztin nép sorsának rendezésére.
Az Obama iránt világszerte megnyilvánuló megelőlegezett bizalom vélhetőleg az emberek túlnyomó többségének optimizmusra hajló természetéből is fakad. És az a tény, hogy globálisan máris fordulóban van az Amerikáról kialakított vélemény, éles cáfolata annak a pesszimista véleménynek, amit múlt héten a magyar származású amerikai szociológus, Paul Hollander fejtett ki a budapesti Soros-egyetemen, amikor azt állította, bármi is történjék, a világ sokáig még ellenségesen fog tekinteni Amerikára.
Arra az Egyesült Államokra, amelynek a globális terror ellen indított hadjárata a terrorizmussal nem vádolható Irakban egy hazug okból indított háborúhoz, egymilliónál is több áldozathoz, valamint négymillió menekülthöz vezetett. És e hadjáratot olyan képek és hírek kísérték, mint az Abu Graib börtönben végrehajtott fogolykínzások, a guantánamói fogolytábor, a CIA emberrablásai és bérkínzásra kiadott áldozatai.
Változó világ
Hogy Obamával szemben milyen messze terjed nemcsak a világ közvéleményében, de a politikusoknál is a megelőlegezett jóindulat, arra jellemző Abdullah Gül török elnök május elején a NATO-csúcson tett gesztusa, amikor sutba dobta korábbi makacs ellenkezését, és beleegyezett abba, hogy az észak-atlanti szervezet főtitkára a dán Anders Rasmussen legyen, noha nemcsak Gül, de a török közvélemény előtte hallani sem akart arról, hogy a botrányt kiváltott dániai Mohamed-karikatúrákat a szólásszabadság nevében megvédő volt miniszterelnök kövesse székében a brüsszeli NATO-központtól búcsút mondó Jaap de Hoop Scheffer holland főtitkárt.
Aki pedig látta – mint lapunk olvasói címoldalunkon – az amerikai államok trinidadi csúcstalálkozóján az Obamával szinte könnyes szemmel háromszor is kezet rázó, „Amerika-faló” Hugo Chávez venezuelai elnök fotóját, az tudja, az amerikai elnök legmakacsabb ellenfeleit is levette lábáról újfajta politikájával.
Ez az újfajta politika – odafigyelés másokra, a multilateralizmus az egyoldalú parancsok és döntések helyett, baráti megközelítés, tárgyalások az „ősellenségekkel”, a kereskedelmi kapcsolatok a megelőző háborúk fölé helyezése – nem önzetlen módszer, hanem egyszerű reálpolitika: annak belátása, hogy a hanyatló szuperhatalom nem tud megbirkózni egyszerre több háborúval és csillagászati nagyságrendű deficitjével, ugyanis ennek Amerika lenne a legnagyobb károsultja, és csak a hanyatlását gyorsítaná fel. Ehelyett békére van szüksége.
Az is igaz, az új amerikai megközelítést Havannától Moszkván és Damaszkuszon át Teheránig bizonyos tanácstalanság kíséri: míg a megszállott Bushsal tudták, hogy hányadán állnak, a mostani amerikai elnök kinyújtott baráti jobbjának valódi természetéről még folyik a vita.
A tanácstalanság és bizonytalanság a térségünkre is kiterjed. Azok a politikusok, akik a szovjet – és a Bush- – érára emlékezve csak igazodni szeretnének, meghökkenve tapasztalják, hogy egyre inkább nincs mihez igazodni. Korábbi bizonyosságok válnak kérdésessé. Korábbi ellenségek tárgyalópartnerré, és mára már az is kiderült: az alternatív energiák kifejlesztése felé mozduló Obama meglehetős közönyt mutat az orosz földgázkészletektől való függetlenedést elérni hivatott uniós Nabucco vezeték projekt irányában. Az is kiderült, nem érdeke, hogy a Lengyel- és Csehországban telepítendő védelmi pajzzsal feleslegesen feldühítse Moszkvát, amely e rakétarendszert ellene irányuló valós fenyegetésnek tekinti.
Az amerikai kormánynak különben is tele van a keze igazi bajokkal, amelyeket kezelnie kell.
Észak-Korea nemrégiben olyan rakétákat próbált ki, amelyek tényleg elérhetik az Egyesült Államokat, és atomfegyverprogramja felélesztésével fenyeget. A tálibok a kábítószerekből származó pénzt használják fel az Egyesült Államok támogatását élvező afganisztáni kormány destabilizálására, és Washingtonban már csupán a gondolattól is beleremegnek a politikusok, hogy netán a szomszédos Pakisztánban az ország nukleáris fegyverzete a fundamentalisták kezébe kerülne.
Ezeket a katasztrófa-forgatókönyveket nem lehet megakadályozni sem amerikai–kínai, sem amerikai–orosz együttműködés nélkül, ami ugyanúgy érvényes az iráni atomprogram vitatott kérdésére.
A közel-keleti dráma
Végül pedig, és nem utolsósorban Barack Obama a héten Netanjahu izraeli miniszterelnökkel lezajlott tanácskozásán jelezte: vége a Bush-korszakból megismert politikának, amelynek lényege az volt, hogy Izraelnek mindent elnéznek, beleértve a háborús és emberellenes bűnök elkövetését, valamint az Amerika nemzeti érdekeivel ellentétes izraeli–palesztin ügy megoldásának elodázását, amelyet nemcsak a muzulmán százmilliók hajlandók egyre kevésbé eltűrni, de amelyből a világ közvéleményének is mindinkább elege van. Amit jelez, hogy még a neoliberális világrend legfontosabb hetilapja, a The Economist legfrissebb száma is arra biztatta Obamát: csökkentse az Izraelnek nyújtott pénzügyi támogatás összegét, ha az nem állítja le a telepek építését.
Amerika figyelmét az sem kerüli már el, hogy éppen az amerikai támogatással folytatott izraeli magatartás az a terület, amelyen a világ közvéleménye joggal kéri számon a folyamatosan a demokrácia értékeire és az emberi jogok tiszteletben tartására hivatkozó nyugati politikusok álszentségét és a kettős mérce alkalmazását.
A kérdés központi súlyát pedig nem csak Zbigniew Brzezinski volt elnöki főtanácsadótól az izraeli megszállásra hivatkozó Oszama bin Ladenig hangoztatják oly sokan: a tárgyalások előtt egy héttel a Financial Times is a közel-keleti béke megkötését az Obama-adminisztráció legfőbb prioritásának jellemezte. David Miliband brit külügyminiszter pedig kijelentette, hogy a palesztin államnélküliség az iszlám szélsőségesség legjobb toborzóőrnagya.
Hogy Netanjahu háromnapos washingtoni útja mekkora zavart okozott Izraelben, azt az ottani sajtóból lehet leginkább érzékelni. Míg az izraeli miniszterelnök nem mondta ki a két állam megoldást, az amerikai elnök azt éppen olyan határozottsággal követelte, mint az illegális zsidó telepek terjeszkedésének megszüntetését. Vendége értésére adta azt is, hogy Washington nem hajlandó Iránra hivatkozással elhúzni a rendezést, azaz az izraeli megszállás és a palesztin nép további sanyargatásának a megszüntetését követeli. Sőt, Izrael tudomására hozták: magára marad, ha bombázza Iránt.
Ehhez járul még Obama rendkívüli népszerűsége otthon és a világban, az AIPAC, az Egyesült Államok legnagyobb Izrael-barát lobbijának gyengülése, és az, hogy a közel-keleti rendezés nekilódult: Mubarak egyiptomi elnök jövő hét kedden, Mahmúd Abbász palesztin vezető csütörtökön érkezik Washingtonba, majd pedig Obama látogat Kairóba június 4-én. Az pedig további riadalmat keltett a közel-keleti zsidó államban, hogy egy magas rangú amerikai politikus kimondta az eddig kimondhatatlant. Nemcsak az izraeli atomfegyverek létét említette, de azt is, hogy jó lenne, ha az ország aláírná az atomfegyverek terjedésének meggátlására szóló szerződést, amelynek Irán tagja, és amely révén Izraelnek be kellene vallania atomarzenálja létét, sőt, arról le is kellene mondania.
A legfőbb ellenfél a kettős mérce
Ronald Reagan – akit már jó ideje végre hazájában is az újkori amerikai történelem legnagyobb elnökének tekintenek – kora legnagyobb kihívását tökéletesen megoldotta. Vagyis az általa helyesen a gonosz birodalmának nevezett Szovjetuniót és az irányításával működő kommunista tömböt legyőzte. A birodalom széthullott. Ezt úgy tette, hogy gyakran ment szembe kishitű tanácsadóival, Amerika hatalmas erejében bízva és arra támaszkodva.
Ma Barack Obama teljesen másfajta kihívásnak néz elébe. Az ellenség ma nem egy ország vagy országok csoportja. Az amerikai elnök legfőbb ellenfele korunkban egy absztrakció: a kettős mérce. Valamint azon sötét erők képviselői, akik az ideológiát akarják a pragmatizmusra ráerőltetni – elsősorban a Bush-kormányban kiemelkedő szerepet kapott neokonzervatívok –, ami szükségszerűen háborúkhoz vezet. Miközben tudatában van annak, hogy Amerika relatív ereje hanyatlik.
A két Bush, de – kisebb mértékben – Clinton elnök idején is gyakorolt kettős mérce eredményeit már láttuk. Terrortámadások, merényletek, hullahegyek, hazug indokokra épülő „preventív háborúk”. A világ közvéleménye nem fogadja el, hogy a Nyugat által retorikájában egyetemesként prédikált értékek ne vonatkozzanak a Nyugat stratégiai szövetségeseire. Ha az emberi jogok kínai megsértése lehet állami szintű kifogás tárgya, akkor legyen az a jórészt indiai terroruralom alatt álló és megszállt Kasmír, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Jordánia és az ugyancsak Amerika-barát öbölbeli sejkségek esetében is. Az utóvédharcot folytató neokonok ma is azt akarják az elnökkel elhitetni, hogy a még egyedüli szuperhatalmi szerepében egyre gyengülő Amerika korlátlan számú háború viselésére képes. Ők érdekeiknél és természetüknél fogva is a viszályban érdekeltek, az amerikai egyoldalúság fenntartásában, az ENSZ szerepének gyengítésében, nem pedig a békét elősegítő, az ideológiát elvető, pragmatikus kapcsolatok erősítésében és a multilateralizmusban. Ők azonban a múlté, és az idő sem nekik dolgozik.
Ha az új amerikai elnök az első 120 nap lendületével folytatja munkáját, első elnöki ciklusa végére nem ismerünk majd rá arra a világra, amelyet elődjétől örökül kapott.
Obama új politikája hatalmas lehetőséget teremt Kelet-Közép-Európa országainak, benne Magyarországnak.
Elsősorban azt, hogy politikusaink felszabadultak nemcsak a visszataszítóan szolgai, de eddig is hibásan bármiféle kötelezőnek képzelt, sőt a nemzeti érdekekkel nemegyszer súlyosan ellentétes igazodási kényszer alól, amelyet a térségünkben a politikai osztály – mint a tapasztalat mutatja – szinte teljes egésze megszokott, hiszen életének része volt az engedelmesség kultúrájához akklimatizálódni, függetlenül attól, milyen pozícióban élte át azt.
Magyarországnak is elsősorban jó kapcsolatokat kell kiépítenie nemcsak szomszédaival, de a nagyhatalmakkal is, különben olyan visszás helyzetbe kerülnek, mint azok a politikusaink, akik Washingtonnak tett – egyébként viszonzatlan – hűségük zálogaként nem győzik Pekinget bírálni Tibet ügyében, de teljesen elfeledkeznek a tibetieknél még rosszabb helyzetben lévő hszinkiangi ujgurokról, noha ők hozzánk jóval közelebb állnak a lámaizmus népénél.
Vagy olyan következményeket okoznak, mint amikor Bush nyomában a kubai „demokratizálódást” a falra vetítve, de Bushon is túltéve akartak kubai politikai foglyokat örökbe fogadni, ami – ha nem felejtik el tervüket – garantálta volna, hogy az örökbe fogadott raboknak Castro pribékjei puskatussal verik ki a fogukat.
Obama új politikájának ezzel szemben szövetségesei felé is az az egyértelmű üzenete: nem egy már nem létező amerikai politikához kell igazodni, hanem a nemzeti érdekek hatékony elősegítése érdekében önálló politikával stabilitásra, a jószomszédi kapcsolatok mind jobb kiépítésére kell törekedni, miközben fel kell hagyni az ellenségkép keresésével azon nagyhatalmak esetében is, amelyekkel nemcsak Amerika, de Nyugat-Európa vezetői is mind szorosabb és jobb kapcsolatokat építenek ki.
Ne legyünk egy már nem létező, rossz politika utolsó csatlósai.
