Egy indián a XX. századi Nizzából

I N F R A K U L T Ú R A

Irodalmi Nobel-díjasokat olvasni mindig nagyszerű mulatság, még akkor is, ha az elismeréshez gyakorta úgy tapadnak a politikai trendek, mint a magia naturalis piócái. A legutóbbi díjazott, Jean-Marie Gustave Le Clézio esetében a helyzet – ha lehet – még egyértelműbb. A hetvenes években, kamaszként olvastam először (A láz, A háború és a Terra Amata is megjelent a legendás Modern Könyvtár sorozatban), A háború még mindig megvan, túlélte a költözködéseket, az elszakadásokat és a meggondolatlan kölcsönadásokat), akkor nagyon izgalmas írónak tűnt, most meg egyszerűen nagy írónak. Első regényétől, az 1963-as, Renaudot-díjas A jegyzőkönyvtől a 2003-as Körforgásig (Európa Könyvkiadó, 2008) legalább akkora utat járt be, mint Tom Wolfe a Kandírozott mandarinzselé-színű áramvonaltól az Én, Charlotte Simmonsig. A lázas lázadástól, a szavakkal való mágikus játszadozástól, a szabad asszociációk féktelen áramlásától, a filológiai hancúrozástól a nemzet írójává válásig, az élő klasszikus státusig. Közben persze a dal ugyanaz marad, ahogyan az A háború első magyar kiadásának borítóján olvasható: „Keresem a szavakat és a jeleket, amelyek segíthetnének, hogy túléljem. Keresem a megfejthetetlen erdőben a baráti növényeket, kavicsokat, kígyókat, baráti madarakat. Meg akarom lelni a régi legendákat, el akarom neked mesélni őket, hogy aztán te másoknak tovább meséld.” Csak a forma változott, a csavargó megérkezett. Mert Le Clézio nem csak a szavak között csavargott. 1940-ben született Nizzában, ahová ősei Bretagne-ból érkeztek Mauritius érintésével, angol apától és francia anyától, majd nyolcévesen szüleivel Nigériába költözött. A bristoli egyetemen tanult, Nizzában diplomázott, majd London következett és az Egyesült Államok. Megjárta Thaiföldet és Mexikót, előbbiből kitiltották a gyermekprostitúció elleni tiltakozása miatt, utóbbiban elmélyült az indián mitológia és történelem kutatásában, ebből írta disszertációját. Öt évig élt Panamában, az embera-wounaan indiánok között, francia nyelvet és irodalmat tanított Dél-Koreában, közben hol Mauritiuson, hol Nizzában, hol Új-Mexikóban lakott. Felesége marokkói. Írt vagy harminc könyvet, ezek közül A láz, A háború és a Terra Amata újra megjelent magyarul is (Ulpius-ház, 2008), de van még mit lefordítani. Le Clézio szellemi és fizikai utazásai, az idő megtalálására tett erőfeszítései a Körforgásban összegeződnek. Mert nem a paradicsom veszett el, hanem a körben forgó idő, amit az emberiség kitalált magának, és azóta képtelen utolérni magát. Avel aveliou oll avel, azaz szél, szelek, minden csak szél. Ezek a szelek hordták össze az ötvenes–hatvanas évek Nizzájába az oroszokat, az olaszokat, a görögöket, az afrikai menekülteket és az Algériából visszamenekült franciákat, közöttük kóborol az író alteregója, és keresi gyökereit és önmagát. És közben Brigitte Bardot kartonruháját finoman fellibbenti a szél.