Lovász László (1948) matematikus, az MTA tagja. Elsősorban kombinatorikával és számítógép-tudománnyal foglalkozik. Tudományos eredményei közül kiemelkedik a gyenge perfekt gráfsejtés igazolása, a Kneser-gráfokra vonatkozó sejtés bizonyítása, a Shannon-féle ötszögprobléma megoldása. Nevéhez fűződik a Lovász-féle lokális lemma és a Lovász-féle bázisredukciós algoritmus: a Lenstra–Lenstra–Lovász (LLL) algoritmus. Harmincegy éves korában, 1979-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1985-ben állami díjas. 1999-ben neki ítélték a matematikusok Nobel-díját, a Wolf-díjat. 2001-ben megkapta a Corvin-láncot. 1987 és 1999 között az egyesült államokbeli Princeton, majd a Yale Egyetem professzora. 1999 és 2006 között a Microsoft tudományos kutatója. 2006-tól az ELTE TTK Matematikai Intézetének igazgatója.
Azt hallottam, azért tért vissza évtizedek után az amerikairól a magyar katedrára, hogy ismét a világ élvonalába emelje az ELTE Matematikai Intézetét. Nem éppen a legrosszabb időpontban érkezett?
– Bonyolult dolog, hogy miért nem a matematikai kutatóintézetet választottam. Legfőképp azért, mert nagyon fontosnak tartom az oktatást, és szerencsére fontosnak tartja még sok kollégám is Magyarországon – nem csak egyetemi szinten. Jól szervezett a tehetséggondozás, jók a tagozatos gimnáziumok, vannak szakkörök, rendeznek versenyeket, megjelenik a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok. Az az évi tizenöt–húsz fiatal, aki ezekből a körökből érkezik az egyetemekre, valóban nagyszerű tehetség. Közülük kerülnek ki a majdani kutatók. Ezt a számot állandónak tekinthetjük, hiszen régen sem volt nagyobb. Tény azonban, hogy ma divatosabb szakmák is csábítják az ambiciózus ifjakat, mint a matematika: a közgazdaságtan, a pénzügyi szakok, az informatika.
– A bolognai rendszer bevezetését megelőző viták során elhangzott, hogy a matematikusok oktatásának kimondottan árt a tömegképzés, mivel a hallgatók a legfogékonyabb korban, épp az első egyetemi években nem kapják meg azt a személyre szóló figyelmet és szakmai gondoskodást, amelyre szükségük lenne. Jogosnak bizonyultak-e az aggodalmak?
– Látni kell, hogy ez az állítás már nem egészen igaz. A matematika is megváltozott, a tudományterületek közötti függetlenedési folyamat megfordult, és elkezdődött egyfajta integrálódás, amit örvendetesnek tartok. Tehát jóval több és szélesebb körű ismeretre van szüksége egy jövendő matematikusnak, mint korábban, ennek elsajátítására pedig a hoszszabb idejű alapképzés az alkalmasabb. Az évfolyamonként beiratkozott kétszáz hallgató többsége pedig nem készül kutatónak.
– És tudható, hogy nekik mik a terveik?
– A matematika olyan tudomány, amellyel több pályán is el lehet helyezkedni. De ez az újabb inkább útkereső generáció. A bolognai rendszerben végző első évfolyamon a kétszázból csak körülbelül negyvenen fogják befejezni az alapképzést. Ennek az oktatási formának is megvannak az előnyei. A legtöbb tizennyolc éves nem tudja még, mit akar, ám ha eltölt három évet a felsőoktatásban, már tisztább a jövőről alkotott képe. Nem az alapgondolattal van tehát a baj, mert ha a rendszer jól lenne megcsinálva, akkor jobban illene a mai fiatalokhoz, mint a korábbi felsőoktatási struktúra. A bolognai rendszer valójában a tizennyolc éves kor utáni általános képzés meghoszszabbítása, az érettségi ugyanis ma már nem tesz alkalmassá középszintű pályára. Többet kell tudni, mint korábban, miközben tömeges lett az oktatás, az eredetileg hatnapos tanításból időközben ötnapos lett, és még annyi tudásmennyiség sem fér bele, mint a régibe. El tudnék képzelni olyan tudáscsomagot, amelyik alkalmas lenne a speciális képzésre nem vágyó diákoknak, hogy hasznos és használható tudással kerüljenek ki a középiskolából.
– Csakhogy most nem a tömeg, hanem az elit képzése került veszélybe.
– Az elitképzés a matematikusképzésben mindennek ellenére megmaradt, amiért persze meg kellett harcolnunk. Az elsőéves matematikushallgató alapozó szintfelmérőn vesz részt, ennek eredményeként három különböző szinten vehet fel tantárgyakat is. Ugyanazt a matematikaanyagot meg lehet ugyanis tanítani több szinten is. Mindenkinek van tanácsadó tanára. Ez a forma kétségkívül több energiát és valamivel több tanárt igényel. Engem tehát nem az elitképzés, hanem a tanárképzés jelene és jövője nyugtalanít. A mesterszakot választók közül alig akad, aki érdeklődne a tanárképzés iránt, és a bolognai rendszer bonyolultsága, rossz összehangoltsága még azt is eltéríti, aki kedvet érezne magában. Egy fiatalember, amikor a jövőjéről dönt, környezeti mintát követ. Ha tetszik neki a tanári pálya, ha a kedvenc tanárát akarja követni, jelentkezne tanár szakra, de ilyen ma nem létezik. Tehát már a jelentkezéskor kikerül a hallgatók látóköréből ez a pálya. Bizonyára nem fokozza a kedvüket az sem, amikor látják a televízióban, hogyan inzultálják a tanárokat. Sokan szorgalmazzák már, hogy hozzák vissza a tanári szakokat az alapképzésbe. Lehet persze, hogy a rendszer majd kiforrja magát, és csak reparálni kell.
– Arra számítottam, hogy a bolognai rendszer esküdt ellensége lesz, de meglepő módon nem az. Igaz, a jelenlegi rendszerű és tartalmú matematikusképzés az ELTE-n az ön gyermeke is, hiszen 2006-ban, tehát éppen az indulásakor lett az intézet vezetője.
– Nyilvánvaló volt, hogy valamit kezdeni kell a régi felsőoktatással, mivel a szakok felduzzadtak, emiatt irreális szituációk és kaotikus állapotok alakultak ki. Ehhez társult még a fiatalság karakterének a változása, hiszen éretlenebb, többszörös pályaváltó generációk érkeztek a felsőoktatásba. Szükséges volt, hogy megteremtődjön az átjárás lehetősége. Mindig, minden szak esetében elölről kezdeni a tanulmányokat nemcsak energiapazarló, de feleslegesen drága is. A probléma az, hogy egy ilyen átalakítás papíron megtervezhetetlen. Én nem a bolognai rendszernek nem vagyok a híve, hanem annak, ahogy bevezették. Hogy előtte nem vitatták meg, mit akarnak vele. De még most sem késő ezeket a vitákat lefolytatni. Bizonyos dolgokat ugyanis ma már tisztábban látunk. Az első ijedt reakció a drasztikus átalakítás hírének hallatán természetesen az volt, hogy jaj, nehogy a képzés rámenjen. Az ijedelem már elmúlt. Az az ifjú matematikustehetség, aki korábban bejelentkezett, ma is megérkezik. Persze jobb és egyszerűbb lett volna, ha a politika veszi a bátorságot, és vállalja annak a kimondását, hogy lesznek a felsőoktatásban elitképző és tömegképző iskolák is. Ehelyett egységesített és nagyon erős törvényi szabályozókkal gúzsba kötött rendszert hoztak létre, pedig okosabb lett volna, ha az átalakítást rábízzák magukra az intézményekre, és ha több bizalommal vannak irántuk.
– A politikai vezetés szempontjából érthetőek a kemény és szigorú felső előírások, hiszen a felsőoktatási intézmények többsége hevesen ellenállt az átalakításnak. Ha rajta múlt volna, bizonyosan nem hajtja végre a drasztikus lépéseket.
– Ha így volt is, most már elérkezett a revízió ideje. Nem véletlen például, hogy a magyar egyetemi katedra nem vonzza a fiatalokat. Ennek vannak anyagi okai is, sokan mennek el inkább külföldre. De az semmiképp sem segíti a fiatalok itthon tartását, hogy túl szigorúak és merevek a felsőoktatási törvény előírásai. Szabályozzák például, hogy státusban lévő egyetemi oktatónak heti tíz órát kell tanítania, ami nemzetközi összehasonlításban is magas. Mondhatja persze, hogy mi ez a heti negyvenórás munkahéthez képest, csakhogy ennek a pályának vannak specialitásai. Egy egyetemi órára, előadásra készülni kell, azután dolgozatokat javítani, és nem kis időt kell szánni a kutatómunkára is. Ezért talán nem kellene törvényben szabályozni, hogy mennyi a minimum. Azonkívül rengeteg a fölösleges adminisztráció, folyamatosan pályázatokat kell írni, ami önmagában nem baj, de az már igen, ha például a könyvtárra kell pénzt szerezni. Ez ugyanis normális esetben az infrastruktúra része. Magyarországon viszont a pályázatírás nyomás, amivel az alaplétet kell biztosítani.
– Két évtizedig állt amerikai katedrán, van tehát összehasonlítási alapja mind az oktatási rendszert, mind pedig a diákok minőségét illetően. Hol melyik a jobb?
– Amerikában az egyetemi alapképzés négyéves, de kisebb a diákok óraszáma, így több idejük jut másra. Az első két év még nem specializált, csak a második kettő, és a többség négy év után abba is hagyja a tanulást. A rendszer jellemzője, hogy piaci alapon működik, tehát ha nem tudna piacképes tudást nyújtani, akkor az emberek nem vásárolnák meg a szolgáltatását, vagyis nem fizetnék be a tandíjat. Emellett odafigyelnek nagyon az elitképzésre. Évek óta halljuk, hogy egyre gyengébb a magyar felsőoktatásba bekerülő diákanyag, de szerintem a mi diákjaink legalább olyan jók, mint az amerikai egyetemisták. Nem hiszem, hogy a felvételi vizsga újbóli bevezetése javítana a hallgatói színvonalon, ettől nem lenne nagyobb az érdeklődés. Tény, hogy fel kell vennünk a gyengébb hallgatókat is, de ezek ki is esnek a rendszerből.
– Érdekes, hogy nálunk leginkább a természettudományos képzés iránti kereslet csökkent. Van erre magyarázat?
– Szerintem a tanári szakok iránti érdeklődés rontotta a statisztikát. Annyi diák tűnt el a rendszerből, ahányan korábban a tanári pályán remélték a boldogulásukat. És itt látom a legnagyobb bajt. A kutatóképzés szerintem rendben van, illetve egészen addig rendben is lesz, míg lesznek olyan tanárok, akik ezeket a tehetséges fiatalokat megtalálják, bátorítják, felkeltik és ébren tartják bennük az érdeklődést, majd felkészítik őket a tudományos pályára, pontosabban a minőségi egyetemi képzésre. Ám ha így folytatódik, ha a tanárképzésre nem lesznek jelentkezők, ha nem a legjobbak mennek oda, akkor ki fogja ezt a munkát elvégezni?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!