Kortársak Bécsben

Közép- és Kelet-Európa kortárs művészete áll a középpontjában a szerdán este megnyílt, csütörtöktől vasárnapig a bécsi vásárvárosban látható művészeti vásárnak, a Viennafairnek. A mintegy százhúsz résztvevő között a régiót közel harminc galéria képviseli, közöttük hat budapesti.

Utoljára talán a rendszerváltozás időszakában irányult ilyen erős figyelem a térség országainak kortárs művészete felé, mint most. Erre utal, hogy mintegy harminc galéria képviseli a volt keleti tömb művészeit, s erre utal az is, hogy e galériák többsége az Erste Bank által finanszírozott „förderprogramme” keretében állíthat ki a vásáron, ami azt jelenti, hogy csak a felét kell megfizetniük a meglehetősen borsos standbérletnek. Hogy enélkül még ma is nehéz kelet-európaiaknak részt venniük a Viennafairen, azt jól érzékelteti, hogy a támogatással bemutatkozó öt magyar kiállító mellett csak egy olyan akad, amely „teljes jogú” képviselőként lenne jelen a vásárvárosban. A korábbi bécsi, illetve más vásárokon ma is meglévő gyakorlattal szemben egyébként a látogatók aligha érzékelhetik a megjelenés kétféle módja közötti különbséget, annál is kevésbé, mivel a színvonalat illetően a keletiek semmivel nem maradnak alatta jó néhány nyugati galériának.
Annyi a különbség, hogy az utóbbiakban természetesen számos olyan mű szerepel, amely nemzetközi hírű alkotó műterméből került ki, a kortárs törekvések olyan alakjai is jelen vannak, mint Daniel Spoerri, Robert Indiana vagy éppen a Christo házaspár, és a kínálat olyankor átcsúszik a klasszikus modern művészet terrénumára is. Bécs azonban nem kíván azokkal a nagy vásárokkal versenyezni – például Bázellel vagy a párizsi Fiac-kal –, amelyeken a világ vezető galériái és a legkomolyabb gyűjtők találkoznak, múzeumi értékű alkotások cserélnek gazdát, inkább az élő művészetre koncentrál, no meg a párbeszédre, amely a kortárs műtárgypiac különböző képviselői között kialakulhat. A térségben azonban éppen ilyen fórumra van szükség, így az idén ötödszörre megrendezett Viennafair már elérte a kitűzött célt: egyszerre jelent fórumot a térségben működő galériák számára és közvetít a kelet-közép-európai
és az egyetemes műtárgypiac között. Valami ilyesmire törekedett több mint egy évtizeddel ezelőtt néhány magyarországi szakember is – kár, hogy a budapesti kortárs vásár néhány év és egymás jól érzékelhető meg nem értése után korai véget ért.
Éppen a kelet-európai térség művészetét színvonalasan képviselő galériák felől tekintve kár, hiszen a szlovák, cseh, lengyel, szerb, szlovén, román galériák többnyire üdítően friss, humorban, egyéni hangokban nem szűkölködő összeállítással vannak jelen. Hasonló a helyzet a magyar galériáknál is, amelyek közül az Inda és a Faur Zsófi-Ráday Galéria one man show-t rendezett Csontó Lajos, illetve Bolygó Bálint műveiből, az acb, a Kisterem, a Viltin és a Knoll a galéria művészeinek munkáiból válogatott összeállítással van jelen. Örvendetes, hogy a Viltin alig féléves fennállása után lehet résztvevője a vásárnak, kár, hogy a Knoll Galériában jelen van néhány olyan műalkotás, amely teljesen hamis képet fest a magyarországi közéletről, felelőtlen utcai randalírozóknak állítva be a Gyurcsány Ferenc és köre hazugságai, az ország tönkretétele ellen tiltakozókat. A tavalyi minősíthetetlen jelenlét után azonban az idén kifejezetten figyelemre méltó módon vannak jelen a vásáron azok a művészeti intézmények, amelyek a kortárs művészet bemutatásával foglalkoznak: az általuk kiállított művek a pénzzel, pontosabban annak hiányával, a közpénzek eltűnésével foglalkoznak, meglehetősen kritikus módon.
(Viennafair, Bécs, Messe Wien, május 7–10.)