Köznapló

Április 24., péntek
A cseh Skvorecky könyvének végén (Egy tenorszaxofonos történetei) feltündöklik egy magyar. „Baromi jó az a nő ott, mondta, és rákacsintott egy dögös barna lányra, á la Ferrari Violetta, csak éppen a csajt Havasilkovának hívták”, írja.
Skvorecky remek fickó, sose untatja az embert, ami derék dolog egy írótól. Szerencse, hogy fordítóink imádják, így a nagyszájú cseh legjobb könyvei olvashatók magyarul is. Ért a dzsesszhez, a krimihez, e műfajban a legjobbat ő írta a béketáboron belül (Boruvka felügyelő szomorúsága), a Csodát olvasva pedig az ember egyszeriben úgy érzi, legjobb, ha kacagva tojik a mocskosok világára.
Számomra első regénye, a Gyávák maradt a legkedvesebb. A háború után hirtelen megsokasodott „ellenállókat” figurázta ki, röhögött rajtuk a fél ország. Mindent meg lehet bocsátani, a röhögést kivéve. Állásából kidobták, írásait visszaadták, senkit nem ért váratlanul, hogy 1969-ben meg sem állt Kanadáig.
Szaxofonos könyvét otthoni jegyzetei alapján negyed század múlva adta ki. Valami még bizsergett benne, hogy Ferrarit nem felejtette el. Mi több, ő maradt számára az akkori évek dögös nője.
Passzióim egyike, hogy számon tartom, ki született velem egy napon. A cseh író közülük az egyik. Van, akit kedvelek ezért (Antonionit), másról hallgatok (Szerényi Sándor volt az illegális kommunista párt elnöke a húszas években.) Berlusconi is ebbe a sorba tartozik, de a színészeket csak a színpadon csodálom. Furcsamód izgat viszont Osztrovszkij. Övé a nagy szocialista példaregény (Az acélt megedzik – néhányan talán ismerik). Kiosztották Babelnek, hogy írja át forgatókönyvvé, megcsinálta, átadta Eisensteinnek, de nem lett belőle film. Kár. Kíváncsi lettem volna, milyen álmot képes megeleveníteni a kommunizmusról a nagy képességű rendező. Sajnos ahhoz is nagyon értett, hogy hihetővé tegye a történelemhamisítást (a Téli Palota megrohanását, bár sose rohanták meg, a bolsevikok az ő filmjével „dokumentálják” máig.)

Április 25., szombat
Világbajnoki címét egy keményfejű, negyvenes maorival szemben kellett Balzsaynak megvédeni. A meccset nem kell méltatni: szenior ellenfelét a 11. menetben kiütötte. Az elején egy darabig csak simogatta egymást a két bunyós, mire Erdei Zsolt, a szakkommentátor megjegyezte: egyelőre „foltoznak”.
Bunyószsargon lehet, s csak a meccs után jutott eszembe, mennyire illik Bajnai régi-új társulatára. Világossá teszi, hogy ez a társaság suszterekből áll. Suszterkormány.
Képtelenek bármi újra, csak toldoznak-foldoznak. A kezük ragadós, ami nem csoda, csirizzel dolgoznak évek óta. Néhánynak csirizes a széke is, ezért ragadtak bele. Úgy kell majd levágni a nadrágjukról, mikor eljön az ideje. Nem soká.

Április 27., hétfő
Csak egyszer hallanám, hogy az államháztartás, az etnikai feszültségek helyett a kedélyről szól valaki nyilvánosan. A kedélyről, a mindennapok nélkülözhetetlen kötőanyagáról, amely nagyon hiányzik az életünkből.
A múlt szombaton interjú jelent meg itt, a Magazinban Józef Pucilowskival. Évekig volt nálunk a Domonkos-rend tartományfőnöke. Egy helyen arról beszélt, hogy otthon, Lengyelországban a kommunista Gierek idején sorba kellett ugyan állni, de beszélgettek egymással az emberek. „Most minden kapható, nem állunk sorban, de nem is váltunk egymással szót. Ha nem indult a vonat, akkor leültünk és beszélgettünk. Most menetrend szerint jár a vonat.”
Lényeglátóan fogalmazott. Akkor is, amikor kimondta, hogy a magyar társadalom közömbös. Jó, jó, de miért?
Részese voltam annak az istentelen szegénységnek, amely harapdálta az embert a Rákosi-korban. Túrkevén hajnali háromkor keltett nagyanyám, mentünk füvet szedni a malacnak a balai hídon túlra. Ma se tudom, azért keltünk-e korán, hogy a Harcos téesz kukoricásában ne vegyenek észre minket, vagy mert nagyanyám nem bírta a meleget. Arra viszont jól emlékszem, hogy az első termelőszövetkezeti városból biciklivel jártak át az emberek Mezőtúrra kenyérért, mert megesett bizony, hogy Keviben nem volt.
A rokonok, a szomszédok mégis átjöttek este, s jó történeteket meséltek.
Ma nincs összejárás, ma a tévét nézik, benne a hazug politikusokat és a hamis, szappanos sorozatokat.
Kocsival hoztam el a kicsi lányt az óvodából, közben hallgattam a rádiót. Két okostojás beszélgetett a holokauszttagadásról. Minden önhittség nélkül állítom: profi olvasója vagyok folyondáros szövegeknek, értem a kódolt üzenetek második, harmadik jelentését is, észreveszek bármiféle csúsztatást, engem Kelet-Európa „kirafinált”, de a két palit nem értettem. Tele voltak indulattal, szájukból láng csapott ki, és olybá tűnt, hogy – szerintük – akár a hároméves lányom is felelős mindazért, ami az áldozatokkal történt.
Megjegyeztem a nevüket, egyiket Szitának hívták, a másikat Dénesnek. Nem volt egyetlen szelíd félmondatuk, úgyhogy ha megint hallom a két nevet, ki fogom kapcsolni a rádiót.
És még egy miatt. Kusza érvelésük velejét se nagyanyám, se Kuszi, a cigány futballista (első példaképem) nem értette volna, pedig egyik sem volt buta. Akkor meg minek ültek mikrofon elé? Beszélgessenek a kávéházban! Belterjes értelmiségi szövegeknél egy jó kuglóf receptje többet ér.
A két indulatos ember nincs egyedül. A fölösleges beszédben jó társuk Koltai Tamás, a magyar színház leghitesebb megítélője. (Talán ő hasonlít kritikusként legjobban ama sanda mészárosra, aki balra kacsint és jobbra vág.) Két oldal erejéig levette szemét a színházról – csak baj ne legyen belőle! –, és a 168 Órában számonkérőszékekről fogalmazott valamit. Se kedély, se irónia, helyettük düh és csikorgó indulat – hová lett a liberális elegancia? A sokat emlegetett szellemi fölény? A koalíciós partner azt is eldózerolta?
Itt jut eszembe, ki ne felejtsük a sorból Tabajdi elvtársat.
Nem tetszett neki a brüsszeli nyilatkozat a kommunizmus rémtetteiről. Én a zakójával vagyok így, amit akkor viselt, mikor apprehendált. Régi fazon, ráadásul leette: hajtókáján grízes tésztát látok. Nem lehet, hogy ennek édeskés ízét érzik a „baloldali” lapok szerzői, és ezért írnak úgy, mintha a kommunizmus ránk hagyományozott bútoraival jobban lehetne berendezni az országot?
A kis(z)ebbségi kormányt patronáló írástudók mentalitása nem flexibilis. Képtelenek változtatni. A dinoszauruszokkal is ez volt a baj, és annak rendje-módja szerint ki is haltak. Hogy ez a merevség Tabajdi hatása-e, nem tudom. Egy biztos, április első napja nem az ő napja volt. Kiállt, és igazított egyet a brüsszeli nyilatkozaton: „A kommunizmus bűneit semmi nem mentheti, de aki egyenlőségjelet tesz közé és a nácizmus közé, az burkolt antiszemita.”
Állj, állj, állj! Ki ez a Tabajdi, hogy ilyeneket mondhat? Van valami papírja arról, hogy megbélyegezhet bárkit? Fölpattan, megmondja, ki antiszemita, és attól fogva rá lehet mutatni, hogy az? Viccelni teccik? Meg eljátszani a tévedhetetlenséget? Az a pápa reszortja. Ha játék, a Tabajdiaknak mást ajánlanék. Ki nevet a végén, ez áll a dobozán.
Apropó, abban az indulatos délutáni rádióműsorban mondták az urak azt is, hogy szembe kell nézni a múlttal. Rendben, nézek én, ha kell, szembe is, de előbb volna egy kérdésem: a szocialisták sikkasztó polgármestere helyére hogyan került a fővárosi közgyűlésbe a titkosszolgálati asszony? Egy III/II-es elhárítótiszt. Akit beépítettek az idegenforgalomba.
Ismertem valakit, ezen az ügyosztályon „dolgozott”. Az államvédelemtől igazolt át. A buszba mindig hátra ült. A társasutazás szerencsései, akik várták, hogy eljussanak Bécsbe, Párizsba, Rómába, nem sejtették, hogy mögöttük a Cég embere hallgatózik. Érkezés után a kódorgókat figyelte, és azt, ki találkozik helyiekkel. Hazaérve megírta és leadta a jelentését. Olyanoknak, mint ez az asszony.
Pár nap múlva beidézték a fecsegőket, a kinti rokonokkal találkozókat, a könyvesboltban „ellenséges” irodalmat vásárlókat. Útlevelét bevonjuk, mondta nekik egy hivatalnok, és alászplajbász, némelyik tíz évig se kapta vissza.
A fülelők, a hallgatózók, az útlevelet bevonók itt vannak köztünk is, sőt újra helyzetbe kerülhetnek. Ők dönthetnek rólunk. Na, ezt nem.
Az antifasisztáknak szervezetük van, elnökük, pompás irodáik alig pár lépésre a Parlamenttől. De hol vannak az antikommunisták irodái? Magyarországon sehol.
Ilyen országban nem kérhető számon a kedély.
De azok számon kérhetők, akik sok más mellett ezt is ellopták.
Érti, Koltai úr? Érted, kedves Tamás?

Április 28., kedd
Felhívnám a figyelmét azoknak, akik nem néznek külföldi híradót, hogy ellentétben a Tv 2 hírolvasóival, a német és az osztrák műsorvezetőktől sosem hallottam, hogy az izlandi miniszterelnök-jelölt „nyíltan vállalja a leszbikusságát”.
Nem jelenik meg e híradókban, ami felénk a közszolgálati tévében már-már kóros: a fejek kitakarása. Lássa csak a néző, ki sikkasztotta el a köz pénzét, ki erőszakolta meg a lánygyermeket! Ott nem csinálnának titkot Hunvald fejéből. Eszerint a ZDF-nél nincsenek emberi jogok? Az ARD-nél? Az ORF-nél? Ezek ott mind kutyaütők? Másról van szó.
Az itteniek kutyaütők. Szeretnék takargatni, de egyre nehezebb.