Mosolyvadász

A harminchárom éves Miklós Csaba a Móri borvidék egyik legígéretesebb borásza, akinek esze-keze a „fater”. Szó se róla, Csaba tehetséges, képzett szakember, de a fater az, aki minden munkának vállalja a nagyját, akinek minden köszönhető, akiről borcímke készül, és aki a kívülálló szemében az a fa, amelytől még jó ideig nem gurul messze az a bizonyos alma.

Miklóscsabi – chardonnay, 2007. Citromsárga színű, hömpölygő mozgású bor. Elsőre lustának ható illatok: vajasság, édesség, füstösség. Levegőztetve banános, mandarinos, reszelt citromhéjas egyveleg érződik. Megkóstolva is többsíkú: élénk, kerek savgerinc tartja meglepően vitálisan az italt – annak ellenére, hogy édeskés hangulatú (félszáraz). Puha, hordó, tannin érződik, ami selymessé és fűszeressé teszi a nedűt. Igaz, kicsit háttérbe szorítja a túlérett gyümölcsösséget. E két aromavilág közel áll egymáshoz, érdekessé válik tőle a bor. Utóíze hosszú, kissé alkoholédességbe torkollik.
(Csite Norbert, borászati szaklapok borítésze)

Nálunk azzal kezdődik minden munka, hogy kibékülünk – magyarázza Miklós Csaba, miközben körülüljük a kóstolóban megterített asztalt. – Hála istennek nagyon egészséges a viszonyunk az öreggel, aki egyszerű parasztember, egyébként tűzoltó. A szőlőről úgy véli, hogy amit a természet adott, azzal gazdálkodjunk, vagyis nem híve az intenzív, agresszív termésritkításnak. Én pedig inkább annak a híve lennék. Ezért aztán először titokban ritkítottam. A fater másnap kiment permetezni – én már javában autóztam Eger felé –, amikor félúton utolért a telefon. Az öregem Egerig mondta a b betűs szavakat, és nem volt köztük az a kifejezés, hogy „bravó”…
– Amúgy biztosan elkél a segítség, hiszen ha a „miklóscsabis” borcímkéknek hinni lehet, mindössze négy szüret áll maga mögött.
– Igen, azzal a megszorítással, hogy tudatos szüretekből áll mögöttem négy. Természetesen korábban is szüreteltünk, de akkor még nem tudtuk, mit szeretnénk, mit mikor és miért abban az időpontban szüretelünk. Akkor úgy volt, hogy amikor érett volt a szőlő, leszedtük. Most már sokszor nézzük a szőlőt refraktométerrel, mielőtt szüretelnénk. Tudjuk, hogy mit szeretnénk kezdeni a fajtával, milyen legyen az alapanyag. Igazából akkor merek erről érdemben nyilatkozni, ha majd próbára tesznek a nehéz évjáratok. Talán túlságosan is jókor kezdtem: 2006 jó év volt, 2007 szintúgy, a 2008-as már bonyolultabb egy picit, de még mindig nem rossz évjárat. Akadt ugyan egy gyenge esztendő, a 2005, de akkor még nagyon kevés borom volt, és nem álltam komolyabb kapcsolatban a kereskedelemmel sem. Még helyben kóstoltattam el szinte az összes boromat. 2006-ban mindez egy csapásra megváltozott: „kipörögtek” a borok, zömmel a kereskedőknek köszönhetően.
– Mórról kicsi a választék. Kevés a borász, viszont valamirevaló borkereskedés nem létezhet móri bor nélkül. Tán ez is közrejátszott?
– Miután szőlészként diplomáztam, Egerbe kerültem egy virág-nagykereskedő céghez. Ott mint beszerző, illetve értékesítési vezető dolgoztam és dolgozom most is. Mindenki azt kérdezte: te, Csabi, miért nem Egerben borászkodsz? Amire az a felelet, ha Egerben kezdtem volna, akkor téphettem volna egy százas sorszámot. Móron kezdtem, és annak ellenére, hogy még nem készítettünk csúcsborokat, bent voltunk az első tízben. Hamar jöttek az első sikerek, mert kicsi a borvidék, kevés a termelő, gyengébb a termelési kedv. Ráadásul nekem a szőlészet és borászat a szerelmem, élményborásznak tartom magam, így meg sem fordult a fejemben, hogy máshol lássak neki. Ezt támasztotta alá az is, hogy itt ismertem a területeket, olcsóbban is lehetett vásárolni, és még a magam kevés pénzéből is meg tudtam venni a második pincét az Ezerjó utcában. A fajtát, az ezerjót pedig nagyon szeretem. Egyébként is szívesebben iszom fehérborokat, jobban érdekelnek a fehér alapanyagok.
– Azt mondja, Móron hamar be lehetett kerülni az első tízbe. És mi a helyzet a Móron kívüli világgal, a szakmai kritikákkal?
– A piac jól fogadta a borainkat, és eleddig a szakma sem vette a fejemet. Érthető, ha egy borász elfogult a saját borait illetően, de nem teljesen helyénvaló. Elfogultság és a kritika elfogadása – mint az apám és én. Apám keveset kóstol, és elfogult a saját borainkkal. Én pedig zsűritagként simán kizártam már borversenyről a saját borunkat, persze utána két hétig mosolyszünet volt itthon. Ezt kellett tennem. A fater elviszi, benevezi, én pedig megyek és bírálok. Sokkal szigorúbb vagyok a sajátommal, mint más termelő boraival. Másnál értékelem a beleadott munkát, a szándékot is. Ezzel együtt a kritikát is érdemes jól becsomagolni. El vagyunk látva sok-sok értő borkritikussal, de vannak buta, arrogáns, önjelölt ítészek is. Márpedig ebben a műfajban a szakértelem önmagában kevés: megfelelő stílusban, segítő szándékkal kell kritizálni, mert így hatásos, ez viheti jó irányba a borászt.
– A szülei mennyire szóltak bele az életébe? Milyen kritikusok voltak?
– Kritikusnak jók, beleszólni viszont csak rövid ideig tudtak a dolgaimba. Alig voltam 17 éves, amikor leléptem egy nyárra Németországba. Kimentem egy faiskolába kapálni, és amikor egy kis pénzzel hazajöttem, vettem egy traktort. Mindenki hülyének nézett.
– Miért kell egy 17 éves gyereknek traktor?
– Mert volt szőlőm. A dolog azzal kezdődött, hogy bár volt édesapámnak szőlője, 16 éves koromban, amikor nyári gyakorlaton voltam a móri gazdaságban, a nyár végére öszszecimboráltam a gyakorlat vezetőjével. Mondta, hogy van egy eladó szőlője a Vén-hegyen, közel a mi szőlőnkhöz, 80 ezer forintért adja. Egész nyáron kerestem úgy 60 ezer forintot, azzal, hogy 20 ezret a jövőben adok meg, vettem magamnak 800 négyszögöl szőlőt. Nem mertem elárulni otthon… A szüleim úgy voltak vele, hogy jó lenne, ha diplomát szereznék, korai lenne még a földet túrni. Engem viszont hajtott a vágy, hogy legyen egy földterület, ahova ha leülök, érezzem, az enyém. Bármikor sátort verhessek ott a haverjaimmal, és borozhassunk. Nekem a bor élmény, és emiatt minden vele kapcsolatos munka is az. A metszéstől a venyige kihordásáig, a kóstolástól a fejtésig. Ahogy említettem, Németországban végigkapáltam egy nyarat, és nagyon jól fizették: hét márkát óránként. Főiskolás koromban pedig egy évig Kaliforniában dolgoztam egy kézműves borászat szőlészeként. Volt egy mexikói brigádom, velük azzal kezdődött a nap, hogy reggel ki kellett válogatni a munkára alkalmatlan, részeg jelentkezőket. Ugyanis minden este megkapták a bérüket, és ők azt becsülettel el is itták még aznap este. Kétdecis üvegpohárból nyakalták a tequilát. Megtörtént az is, hogy mondtam reggel a még részeg srácnak: te, amigo, ma itt nem dolgozhatsz! Erre a szüretelőkésével elkezdte szétvagdosni a saját arcát. Ó, mondom, öreg, akkor inkább szüretelj…
A jópofa történetek mellett a külhoni tapasztalatok hatására vélekedtem úgy, hogy nem csak egyféleképpen lehet Magyarországon szőlőt termelni. Nálunk, ugye, az a menetrend, hogy a frissen diplomázottak elmennek egy pincészetbe pincemesternek, ágazatvezetőnek, bárminek. Én pedig Amerikában azt láttam, hogy az illető fiatal szépen visszamegy a családi gazdaságba, ahol a család minden tagja kivétel nélkül dolgozik. Termelik a szőlőt, elkészítik a bort, és párosítanak hozzá kiváló vendéglátást. A magam három és fél hektárjából, tízezer palack borból nyilván nem tudok kacsalábon forgó kóstolót építeni, de nekem ez nem is célom, én valójában eredményeket akarok „termelni”. Nem vágyom arra, hogy meghatározók legyünk a borvidéken. Arra viszont nagyon, hogy akiket megvendégelünk a borainkkal, azoknak távozáskor őszinte legyen a mosolyuk.
– Azt mondja, minden borral kapcsolatos munka élmény. Nem mese ez?
– Úgy látja, hogy csak duma? Az eddigiek alapján ezt gondolja rólam?
– Isten őrizz, nem akartam megbántani, de oly sokszor emlegették már a kollégái, hogy a szőlő zsarnok, rabszolgát kíván.
– Az én területem három és fél hektár, van egy jó traktorunk. Ketten vagyunk az apámmal. Nincs izzadságszaga az egésznek, nem kényszerülünk rá, hogy vasárnap délelőtt kiugorjunk az ágyból. Ha pedig rákényszerülünk, akkor hétfőn pihenhetünk. Nagyon sok élményem fűződik a pincéhez, a munkához. Még az olyan emlékek is élményszámba mennek, amikor, teszem azt, szálka ment a kezembe pár éve, és borozás közben megpróbáltuk kiszedni itt, a pince előtt: apám egy tompa hegyű késsel csak egyre beljebb nyomta a szálkát, és ezen jókat röhögtünk, én persze kínomban… Minden ideköt engem a pincéhez, a családomhoz, a szeretteimhez.
– Ehhez azért jól jön egy stabil egzisztencia.
– Kell, csak a sorrend nem mindegy, no meg az, hogy mit nevezünk egzisztenciának. Nem arra fokuszálok, hogy előre köszönjenek, hatalmas autóval járogassunk, és a szőlősoraink vége ott legyen, ahol az ég és a föld összeér. Ami van, azt akarjuk megőrizni, és kihozni belőle a maximumot, a lehető legszebb és legjobb borokat, melyek esetleg nem csak országos szinten állják meg a helyüket.