Offshore kormányzás

Nem győzi az ember kapkodni a fejét. Az újdonsült pénzügyminiszter, Oszkó Péter volt cége hevesen bírálja a kormány adóterveit. Mi lehet emögött? Oszkó akkor volt tévedhetetlen szakember, amikor ott dolgozott; vagy most, amikor Bajnai Gordonnak dolgozik? Esetleg már azelőtt is Bajnainak dolgozott? Bajnai ugyanis szükségesnek tartotta megjegyezni a médiában, hogy Oszkó nem volt vezető pozícióban az illető, offshore-ügyekben jártas cégnél abban az időszakban, amikor Bajnai még az üzleti életben tevékenykedett.
Hogy miért fontos ez? Azért, mert Oszkó cége segített például Kóka János pannonpuma-ügyi miniszternek is ilyen furmányos, legkevésbé sem hazaáruló, csupán költségvetés-megkerülő módon adót minimalizálni. No meg bizonyos jelek szerint Bajnai cége sem volt érintetlen az offshore „üzleti filozófiától”. A világ minden kincséért sem állítanám, hogy mondjuk holmi külhoni adóparadicsomon keresztül, részvényosztalék formájában fizette volna számos, papíron nyomott keresetű vezető munkatársát. Hiszen ha így tesz is, törvényesen teszi? Feltehetően igen. És tisztességesen is? A gyurcsányi mérce szerint feltétlenül. Csakhogy a gyurcsányi mérce alkalmazása vitte csődbe az országot. Az a kevés adófizető nem tudta ellensúlyozni a leleményes adótervezőket. (Ezt „finomítják” most úgy, hogy az ország többet költött, mint amennyije volt. De nem csak a kiadási oldal szállt el: a bevételi sem teljesülhetett ilyen kiváló adómorállal.) Az urak nem óhajtottak hozzájárulni a közteherviseléshez, s mivel megtehették, nem is járultak hozzá. Most meg jönnének a vasszigorral, miután megszedték magukat a potya üzleten. Hirtelen nem érvényes a gyurcsányi mérce. Új kormányhoz új erkölcs kell, ezt ők sosem felejtik el…
Oszkó szerint ezermilliárd forint fekszik magyar tulajdonú külföldi offshore cégekben. (Összehasonlításként: ez az egész Bajnai-féle megszorítósdi úgy négyszázmilliárdos.) Ennyit még a négyszer akkora Lengyelország sem hozott össze – igaz, ott többet járnak templomba, s óhatatlanul rájuk ragad némi erkölcs. Oszkó kincstári optimizmusa az új seprőé: úgy látja, megfelelő intézkedésekkel akár Magyarországra is lehetne csábítani ezt a Magyarországról kisíbolt ezermilliárdot. De vajon miképpen folyhat ez a csábítás? Talán adóamnesztiával? Amúgy Dávid Ibolyá-san, potyaadóval fehérítve ki a kapcaszürkét?
Milyen szerencse, hogy a miniszterelnök immár az összes offshore vállalkozását eladta! Mintha sejtett volna valamit. El is mondta: neki már nincs a birtokában egyetlen adóminimalizálásra kitalált külföldi cég sem. Azelőtt persze volt. Hiszen hasonlóan jól fizető üzletágnak bizonyult, mint a csődipar. És még libákat sem dobálnak be a parlamenti kordonok mögé: nehéz az ilyesfajta elegáns, úri stiklit metaforizálni. Régebben az ilyet a „fehérgalléros” jelzővel illették. Most pedig lehet homlokot ráncolni, forrásadóval fenyegetni az offshore ügyeskedőket, akiknek nem volt annyi eszük, hogy időben kiszálljanak. Mint a tőzsdén: tudni kell, mikor ajánlatos eladni. Bennfentes információkról persze szó sem lehet. Szakasztott olyan a helyzet, mint amikor a ballib elit seregestül vette fel az utolsó héten a harmincmilliós lakásteremtési támogatásokat: természetesen fogalmuk sem volt, hogy ezt az ármányos orbáni intézkedést hipp-hopp el fogja törölni a kormánytöbbség. Nyilván most is derült égből villámcsapásként érte őket, hogy az unió becsukni készül az offshore kiskapukat, keresetlenül adócsalásnak nevezve ezt a széles körű gyakorlatot. Nahát, ezek a fatális egybeesések! Persze távol áll tőlem azt feltételezni, hogy Kóka, Oszkó és Bajnai köztörvényes bűnözők. Egyrészt ennek megállapítása vagy elvetése a független bíróságok dolga; másrészt engem nem annyira ezek a tiszavirág karrierű urak érdekelnek. S még csak nem is az, hogy rájuk gondol-e a nyugati szakértőhad, midőn az égbeszökő magyar korrupcióról értekezik. (Bár a saját szüleit közpénzből mezőgazdaságilag megsegítő Ficsor titokminiszter esete egy régebbi jogállamban már régen kiverte volna a biztosítékot.) Sokkal inkább az izgat, hogy mi lesz ezzel a következetesen romba döntött országgal, ha ők méltóztatnak eltűnni a színről. Merthogy a romba döntés nem csupán gazdasági, hanem erkölcsi természetű is.
Amikor Fukuyama papírra vetette elhíresült meglátását, miszerint vége a történelemnek, mert ez itt minden világok legjobbika; még nem ismerhette a létező gyurcsányizmust, illetve annak legmagasabb fokát, a bajnaizmust. Ahol az egyik büszkebátor „megcsináló”; a másik meg már csak annyit mond: „nem értettünk hozzá”. Ha Fukuyama ismeri ezeket a virulens politikai praxisokat, dehogy papol holmi végességről! Ez volna a liberális mennyország, a maga stabil plafonjával? Ellenkezőleg: a lehetőségek végtelenek. Lám, mindig van tovább – legalábbis egy darabig. Amíg a rendszer fel nem lázad a természeti törvények semmibevétele ellen.
Kodály Zoltán remekében, a Háry Jánosban felnyílik egy szimbolikus határsorompó. (Fontos a párhuzamban maga a füllentős Háry is!) Erre mindig úgy tekintettem, mint egy világvégi helyszínre – ami persze nem jelenti azt, hogy a daljáték ne folyhatna zavartalanul tovább. Se Fukuyama, se Marx nem tudná okát adni ennek a szívós történelem utáni hatalomgyakorlásnak, hiszen minden reális és elrugaszkodott logika szerint már be kellett volna rekeszteni a műsorszámukat. Ehelyett megyünk tovább rendületlenül – most épp az offshore kormányzás szakaszába lépve.
Azt a kis időt már fél lábon is kibírjuk – mondaná a történelembe vetett ember; de itt, a történelmen kívül nem árt gyanakodni, érvényesek-e a kollektív tapasztalások. Például ha megmérgezik a kutat, lehet, hogy szabadok leszünk – viszont előbb-utóbb szomjan halunk. Lendvai Ildikó a pártelnökség mellé megkapta feladatként a médiaügyeket, s lám, az államcsőd helyett máris a szélsőjobbveszély lett a média legfelkapottabb témája. A rendőrség féltő asszisztálása mellett egy szakadár gárdista (amúgy párttitkárcsemete) kivonult a Várba egy kiadósat holokauszttagadni – s egyetlen perc alatt egységbe forrasztotta a szétmállóban lévő kormányzati egységet. A Gyurcsány- és Bajnai-féle kézzel fogható weimarizálódás helyett lehet a hipotetikus fasizálódástól rettegni. Ezzel párhuzamosan Draskovics rendőrminiszter kikelt a parlamentben saját rendőrségének pipogyasága ellen. (Már-már úgy tűnhet: talán ugyanazok lőnek a faluszéli cigányviskókra, akik pár éve a rendőrpalotára.) Egy kis fegyelem, szólásszabadság-nyesegetés nem árt a küszöbön álló megszorításnak, s a kisebbségek védelmezése mindig jó színben tüntetheti fel az amúgy totálisan sikertelen hatalmat. Szomorú, de azt kell mondanom: ha vannak megélhetési holokauszttagadók, vannak megélhetési kisebbségvédők is. De hölgyeim és uraim: kormányozni ki fog?
És itt ér össze a két szál. A nyomtató lónak is bekötjük a száját – fogadkoznak a milliárdos politikusok, miután teleették magukat zabbal. Nyilván ez az arcátlanság nem menne át csont nélkül – kell hát valamiféle fenyegetettség. Hogy holnap nem lesz zab, az kampányszempontból kontraproduktív. Dobjuk hát be a régi, jól bevált kérdést: a lovakat lelövik, ugye? Hát ezért írtam, hogy nem köztörvényesekről van szó.