Radnóti konzervből

Magyarországon ma közpénzen működtetett sóhivatalokban nagy fizetésekkel sóhivatalnokok ülnek, és ezzel mindenki elégedett. A sóhivatalnok döntéseket hoz, amelyek senkire nézve nem kötelezőek, senki nem is hajtja azokat végre, így a döntéseknek nincs következménye, ergo a hivatalnok munkája sem minősíthető. Sajnálatos, hogy e sóhivatalok közé kell sorolni olyan intézményeket is, mint a Magyar Rádió kuratóriuma, amely kimondta, hogy a közrádió adóinak vissza kell kapniuk régi nevüket, de természetesen nem kapták vissza. Such elnök a döntés után azt nyilatkozta, hogy tanulmányozni fogja a kuratórium levelét. Azóta tanulmányozza. Kimondta az ORTT valamikor azt is, hogy a pop-rock zene permanens sugárzása nem közszolgálat, de a Petőfi vagy MR2 azóta is permanensen könynyűzenét sugároz. Ugyanakkor Such, szemben minden ellenállással, nyilatkozatháborúval és feljelentéssel, radikálisan átalakította a Magyar Rádió teljes személyzeti és műsorszerkezetét, és ő győzött ebben is, mert akárki is követi majd a székben, a közszolgálati adók már soha nem lesznek olyanok, mint előtte voltak. Vagyis valamit végigcsinált. A Magyar Rádió műsora gyökeresen változott meg, eltűntek belőle az érzelmi elemek, valamiféle hűvös távolságtartás érződik rajta, már azokon az adókon, amelyek műsort sugároznak. A kínálat azonban rendkívül beszűkült, ami unalmassá, színtelenné teszi. Hiányoznak az egyéniségek.
A Such György vezette Magyar Rádió Zrt. úgy működik, mint egy posztszocialista részvénytársaság. Közpénzt használ, de annak felhasználását magánügyként kezeli, médiatörvény ide vagy oda, a vezetés személyes rokonszenve alapján dől el, mi tartozik a közszolgálathoz és ki szólalhat meg a műsorokban. És a felettes szervek nem kérhetnek számon semmit, mert tudják, hogy mindahhoz a feladathoz, amit előírtak, nem adnak elegendő pénzt. A közszolgálati rádió jól láthatóan az irodalmi műsorokon spórol. A százéves Radnóti Miklósra kizárólag konzervanyagokkal tudtak emlékezni (leszámítva egy beszélgetős műsort), a kerek évfordulóra nem készült új versfelvétel, pedig talán vannak ma is jeles színészeink, akiket érdemes lenne az utókornak megörökíteni, és nem feltétlenül a Kossuth-díjas listát kellene lapozgatni, mert nem biztos, hogy ott vannak a legjobb nevek. Nagyon nagy baj, ha egy közszolgálati médium vezetése úgy gondolkodik: tessék az archívumban kotorászni, van ott elég anyag. Gazdaságosan használható, szaporítani meg nem kell, mert az csak pénzbe kerül. Az elkészítése és a tartása is.
Érdeklődéssel várjuk tehát, mikor jut el a részvénytársaság vezetése odáig, hogy a Magyar Rádió nem kizárólag minőségbiztosítással irányítható gyártósor, hanem művészeti műhely, amelynek feladatai vannak a jövőt illetően is. Persze lehet, hogy Such Györgynek van igaza, és arra a kis időre, amíg egyetlen intézménnyé nem passzírozzák össze a közszolgálati médiumokat, már nem is érdemes változtatni.
(A százéves Radnóti Miklós a Kossuth rádióban.)