Az a könyv hemzseg a rejtett rasszista előítéletektől; a „vadembereket”, akik úgy beszélnek a műben, mint a szellemi fogyatékosok, majomként ábrázolja – jelentette ki a brit Commission for Racial Equality, vagyis a faji egyenjogúságért küzdő bizottság egyik képviselője 2007-ben, felszólítván az albumot Angliában megjelentető kiadót, hogy haladéktalanul szüntesse be a Tintin Kongóban című, 1931-ben alkotott képregényfüzet forgalmazását. A jogvédő szervezetnél az verte ki a biztosítékot, hogy a képregényben egy afrikai törzs vezetőjévé választja a szőke riporterfiút, mert az „jóságos fehér ember”. A kiadó kompromisszumot ajánlott: a művet a gyerekkönyvek közül a felnőttirodalomhoz helyezték, a borítón pedig jókora figyelmeztető csíkot helyeztek el, amelyen jelezték, hogy az albumban „a korszakra jellemző nyárspolgári, paternalista sztereotípiák fordulhatnak elő, melyek sérthetik egyes olvasók érzékenységét”.
Amellett, hogy ki-ki eldöntheti, színtiszta őrület vagy jogos óvatosság egy majdnem nyolcvanéves – és a korra jellemző néhány sértő sztereotípiától egyébként már a szerző életében, annak beleegyezésével „megtisztított” – irodalmi mű cenzúrázása, illetve betiltatása, az eset jól jelzi: Tintin nem hétköznapi képregényhős. A riporterfiú figuráját Georges Remi (a Hergé művésznév a megfordított G. R. monogram franciás ejtéséből született) alkotta meg 1929-ben. A huszonkét éves fiatalember, aki – mint memoárjaiból kiderül – kis híján halálra unta magát brüsszeli középiskolás évei alatt, s puszta szórakozásból kezdett rajzolni, nem sejtette, hogy jellegzetes frizurájú figurájával elnyűhetetlen kultuszt teremt.
De miben rejlik Tintin különlegessége? Hogyan lehetséges, hogy ez a rajzolt, csöppet sem agresszív, semmilyen szupertulajdonsággal nem rendelkező, kedves kisfiú agyonmediatizált világunkban is képes újabb és újabb gyerek és felnőtt rajongókat toborozni? Belgiumban, a Hupikék törpikék és Lucky Luke hazájában, ahol a képregény jóval fontosabb szerepet tölt be a közművelődésben, mint más európai országokban, ez még hagyján, de a Tintin-kultusz korántsem csak itt tombol, sőt a műfajt ugyancsak kedvelő francia nyelvterület határain is bőven túllép. Ennek legfrissebb bizonyítéka a hír, mely szerint Steven Spielberg az idén elkezdi forgatni hosszú ideig halogatott Tintin-filmjét, amelyhez már a főszereplőket is megtalálta a kíváncsi újságírót alakító Jamie Bell, illetve az egyik rosszfiút megformázó Daniel Craig, az aktuális James Bond személyében.
A titok, vélik a szakértők, összetett. Első pillantásra a Tintin-sztorik meglehetősen egyszerű recept alapján készülnek: az ifjú újságíró puszta véletlenségből izgalmas ügy közepébe csöppen, jó riporterként nyomozni kezd, majd a végén hű Milou kutyája, csavaros esze és találékonysága segítségével mindent megold. Ez önmagában nem volna elegendő a világhírhez. Ennek biztosítéka természetesen mindenekelőtt maga a figura, amelynek megalkotásakor Hergé – többek között – egy akkoriban tizenhat éves dán kiscserkésztől merített ihletet. A ma 96 éves Palle Huld 1928-ban, Jules Verne születésének századik évfordulóján világ körüli utat tett, és az egyik fennmaradt fényképen Tintinéhez kísértetiesen hasonlító sapkában és rövid golfnadrágban látható. Hergé egyébként maga is a cserkészmozgalom lelkes tagja volt, így nem csoda, hogy Tintin számos cserkészerényt tudhat magáénak: leleményes, becsületes, segítőkész.
Ugyancsak része van a sikerben a művész rajztechnikájának, amelyért Andy Warhol is rajongott: „Hergé legalább akkora hatással volt a munkásságomra, mint Disney. Nekem Hergé jóval több, mint egy képregényrajzoló. Politikus és szatirikus énje ugyanolyan fontos” – nyilatkozta a pop-art pápája, aki négy portrét is készített az 1983-ban elhunyt belga művészről. Hergé egyenes vonalú rajzstílusa – melyet Hergé- vagy Tintin-stílusnak is neveznek, és számos követője lett –, illetve az aranymetszés szabályai szerinti kompozíciók összetéveszthetetlenné teszik a Tintin-történeteket, amelyek egyszersmind aprólékosan előkészített munkák.
Hergé első történetei még kidolgozatlan, a cselekményre és az információk hitelességére kevéssé ügyelő albumok voltak, ám 1934-ben komolyra fordult a dolog. Az alkotó ekkor kötött barátságot egy Brüszszelben tanuló kínai diákkal, aki meggyőzte, hogy fektessen nagyobb hangsúlyt a sztorira, valamint az azt megalapozó kutatómunkára. Hergé mestere volt a fiktív, ám a valóság elemeiből építkező világok teremtésének – ennek talán legjellemzőbb példája Syldavia, az Albániához sokban hasonlító, kelet-európai jellegzetességeket felvonultató képzeletbeli ország, amelyről az Ottokár jogara című füzetből a magyar olvasó is sok mindent megtudhat, miközben bizonyára nem kerüli el figyelmét a műben szereplő király katonáinak huszáregyenruhára kísértetiesen emlékeztető öltözéke sem. Az albumban Syldavia egyébként bizonyos Bordűriával áll határkonfliktusban – Hergé ezzel egyértelműen a háború előtti, vagyis akkortájt aktuális albán–olasz, illetve osztrák–német villongásokra utalt. Ez nem rendhagyó, a Tintin-történetek ugyanis gyakran reflektálnak a korra, sorra jelennek meg bennük a kortársakat foglalkoztató kérdések, politikai-társadalmi-tudományos fejlemények. A riporterfiú rajongói gyakran felemlítik például, hogy hősük már 1954-ben, tizenöt évvel Armstrong előtt sétát tett a Holdon. Ennek a ténynek egyébként még a tekintélyes tudományos lap, a New Scientist is cikket szentelt, amelyben leírták, hogy Hergé, alapos kutatásainak hála, eltalálta, milyen lesz a Holdra szállók űrruhája – igaz, az őket odaröpítő rakétát illetően, melyet a németek V–2-jéről mintázott, mellétrafált.
Éppen ez az aktualitás, a valós világ eseményeinek ábrázolása szítja-szította a Tintinnel szembeni, rasszizmust, antiszemitizmust kiáltó vádakat. A történetekben felbukkanó figurák általában erősen sztereotipizáltak, s hűen visszaadják a korban egy-egy népcsoportról, embertípusról kialakult képet. Az első albumban, a Tintin a szovjetek országában címűben Hergé – nyilván nem függetlenül attól a ténytől, hogy munkáltatója, újságja kiadója a belga keresztényszociális mozgalomban aktív pap volt – igencsak negatív képet festett Sztálin akkoriban a baloldali értelmiség által még mintaállamnak tekintett nagy kísérletéről. Bírálói felrótták neki, amiért a bolsevikokat kivétel nélkül gazemberként, a kommunizmust pedig az embereket megnyomorító, javaikat elrabló, gyilkos rendszerként festette le. A támadások hatására a háború után a művész önkritikát gyakorolt – azt viszont már nem érhette meg, amikor 1999-ben az Economist megállapította: „Visszatekintve Hergé képe az éhezés és az önkény országáról tökéletesen megállja a helyét.”
A vak bolsevikgyűlölet vádjánál megalapozottabb volt a háború alatti németbarátságé: a szerző a megszállás idején a Le Soir című, nácik által megtűrt lapban publikált. A titokzatos csillag című opusban a fő gonosz a lelketlen zsidó olajmágnás, bizonyos Blumenstein, minden további rossz okozói az amerikaiak. Brüsszel 1944-es felszabadulása után az ellenállók többször őrizetbe is vették Hergét, de végül nem ítélték el, csak kétéves szilenciummal sújtották. A ma már magyarul is olvasható albumban egyébként később az amerikaiak helyett egy kitalált ország, San Rico elvetemült – és hangsúlyosan nem zsidó – bankára gonoszkodott, a szerző pedig sokszor elhatárolódott ifjúkori botlásától. A többségnek ez – és a már említett Ottokár jogara antifasiszta parabolaként való felfogása – elég ahhoz, hogy megbocsásson a rajzolónak, ám legutóbb épp az idén áprilisban jelent meg egy amerikai tanulmánykötet, amelynek szerzője végkövetkeztetésként az egész Tintin-sorozat újraolvasását és a nem is oly rejtett fasisztoid utalások fölfedezését ajánlja.
De vajon hogyan fogadta az efféle vádakat, vélt és valós igazságokat nem ismerő magyar közönség a kis cserkészfiút? A Tintin történeteit itthon megjelentető Egmont kiadó munkatársától, Vas Katalintól megtudtuk, hogy tavaly hat albumot dobtak piacra, és terveikben szerepel a sorozat további darabjainak megjelentetése is. Bár az eladott példányszámot nem árulta el, tájékoztatása szerint elégedettek: igaz, nem tömegtermékről van szó, de meghatározott hűséges és lelkes olvasói réteg igényeit ki tudják elégíteni velük.
Arra is kíváncsiak voltunk, vajon Tintin milyen helyet foglal el az egyre inkább magára találó hazai képregénypiacon. Bayer Antal, a Magyar Képregényszövetség elnöke elmondta, hogy az itthoni eladásokban egyre inkább érvényesülnek a nemzetközi trendek, ami azt jelenti, hogy nálunk is a Japánból és más távol-keleti országokból érkező mangák viszik a prímet. Ez számokban kifejezve azt jelenti, hogy a magyar képregényolvasók mintegy 50-60 százaléka mangarajongónak mondható, 20-30 százalék az amerikai szuperhősöket kedveli, míg a többiek a hagyományos és új magyar képregényeket, illetve a különböző európai iskolákat részesítik előnyben – utóbbiak közé tartozik Tintin is. És bár a hazai néhány ezres példányszámok csak alig érzékelhetően tesznek majd hozzá a világszerte 230 millió eladott albumot produkáló Tintin-őrülethez – sőt valószínűleg sem az újságírófiúnak, sem Milou kutyájának nem állítunk szobrot, mint a brüsszeliek –, a sorozat Bayer Antal szerint egyértelmű sikernek tekinthető.
origo.hu
Századvég: Az egészségügyi dolgozók elégedettek a bérezésükkel, és Magyarországon képzelik el a jövőt
