A forradalom gyermekei

Ha valaki felvesz a kamerájával néhány száz embert, akik az utcán maszkban futnak és köveket dobálnak, majd egy hang alatta azt mondja, itt népfelkelés van, az nem jelenti feltétlenül, hogy ez igaz. Teheránban nagyjából 16 millió ember lakik, akik nem csatlakoztak az utcai harcokhoz. A kődobálók nincsenek többen, mint ezren. A kérdés mindig az, kinek is áll érdekében, hogy forradalmat láttasson Iránban.
Nem kérdés, hogy az áldozatokkal is járó zavargások képeit a nyugati tévécsatornákon lehet látni. Az egyébként tényszerű iráni Press TV beszámol ugyan az utcai megmozdulásokról, de inkább arra koncentrál, hogy megtörtént a választás, azon győzött Mahmúd Ahmadinezsád, a legfőbb ellenzéki jelölt, Mir Hosszein Muszavi pedig nem fogadja el az eredményt, és csalást kiált. Igaza lehet? Nehéz megmondani, de valószínűbb, hogy nem. A hatalom birtokosa mindenhol trükközhet a szavazatokkal, de több millió szavazatot nem könnyű eltüntetni. Talán kozmetikázták az eredményeket, de attól nem lehet eltekinteni, hogy Ahmadinezsádnak igenis komoly támogatottsága van, míg Muszavi inkább csak reménykedik ebben. Irán ráadásul nem az az állam, ahol most hoszszas jogi huzavona kezdődik, hogy kiderüljön az igazság. A választást Mahmúd Ahmadinezsád nyerte.
Ahmadinezsád nem számít a nyugati világ szívszerelmének, bár azért jóval kevésbé démoni, mint ahogy őt lefestik néhány újságban. Nem hasonlít a mosolygós, turbános, nagyon simulékony modorú és művelt Hatamihoz, akit annyira szerettek a nyugatiak, mégsem történt semmilyen összeborulás Amerika és Irán között az ő elnöksége alatt. A mostani elnök pont olyan, mint a teheráni szegények egyike. Ezért is szavazott rá oly sok ember. Ezért is különbözik annyira a nyugati politikusoktól. Nem nehéz megjósolni, hogy a most következő négy évben Ahmadinezsád nem fog közeledni az Egyesült Államokhoz, akkor sem, ha Barack Obama éppenséggel ezt nagyon szeretné. A nagyvilág túlnyomó része egyértelműen a reformerőknek szurkolt. Mir Hosszein Muszavival könnyebb lenne tárgyalni, hajlandó lenne leülni akár az amerikai képviselőkkel is, és soha nem hangoztatná az izraeli kormány rasszista mivoltát, amelyért „ezt a rezsimet el kell űzni”. Nem meggyőződésből, hiszen Muszavi is az iráni iszlám forradalom gyermeke, így nem éppen békülékeny típus, és találni a múltjában bizonyos fekete foltokat. Mégis ő kapta a mindent végtelenül leegyszerűsítő nyugati médiától a „reformpárti elnökjelölt” szerepét. Azaz ő a „jó”. A jelenlegi elnök viszont épp arról híres, milyen vad dolgokat mond, amelyek szinte mindig megtöltik a címlap felső részét, és még fotón is kiválóan – félelmetesen – mutat. Talán ez az, amiért Izrael nem szomorkodik olyan nagyon. Ahmadinezsád győzelme azt jelenti, hogy Obama terve a nagy áttörésről valószínűleg kudarcot fog vallani, Izrael pedig tovább retteghet hivatalosan az iráni atombombától. Az atomprogram ugyan elnöktől független, a legendás Hatami alatt éppúgy működött, mint az elmúlt négy évben, csak máshogy kezeli a média, ha az „ultrakonzervatív” politikus jelenti be az urándúsítást, mintha a „jó fiú”.
A teheráni utcák a viharos szombatot követően vasárnap délelőttre elcsendesedtek, egészen addig, amíg az Ahmadinezsád-párti tömegek el nem kezdték ünnepelni a győztest az esti órákban. Irán fővárosában nagyon sokan örültek annak, hogy újraválasztották az elnököt. Irán ugyan nem demokrácia, és nyugati értelemben soha nem is lesz az, de azért hatalmas utat tett meg 1979, az iszlám forradalom győzelme óta.