A vörös sárkány veszélyt rejtő mosolya

Egy év alatt a feje tetejére állt a politikai helyzet Tajvan és Kína között. Míg korábban rendszeresek voltak az összezördülések a Tajvani-szoros két oldala között, mára a régi-új kormánypárt vezetője szívesen látott vendég Kínában, engedélyezték a szomszédos óriás befektetéseit a szigeten, és repülőjáratok kötik öszsze a tajvani nagyvárosokat Kínával. Ma Jing-csou (Ma Yingjou) elnök mégsem lehet teljesen nyugodt.

Tudjuk, hogy Kína nem téveszti szem elől, miként tudna lenyelni minket. De hiszünk abban, hogy a kommunista szomszéd is változik, és a jövőben akár mi is nyerhetünk – mondta kincstári optimizmussal Csao Csien-min (Chao Chien-Min), a szárazföldi Kínával foglalkozó minisztérium helyettes vezetője. Tajvan most ezt próbálja meg azzal, hogy engedélyezi a kínai cégeknek a bizonyos fokú belépést a tajvani piacra, amelyet követhet a nagy ugrás, a szabadkereskedelmi szerződésnek is felfogható gazdasági együttműködési keretmegállapodás. Azt azonban nem tudni, sikerül-e megoldani ezt a kísérletet anélkül, hogy a vörös sárkány lenyelné a kicsiny, de gazdaságilag nagyon is erős szigetet. Csao szerint „Kína korábban csak forradalmat exportált. Ma már mindent.” Az erős gazdaság erős szövetségeseket jelent, Tajvan pedig abban bízik, hogy sikerül erősen beágyazódnia a nemzetközi közösségbe, Kínának pedig nem lesz érdeke lenyelni végül a szigetet, hanem hagyja járni saját útján. Ezért mindent meg is tesznek. 1997 óta minden évben jelentkeztek az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tagságáért, tökéletesen eredménytelenül, míg 2009-ben megtört a jég, és megfigyelői pozícióban Tajvan – hivatalos megnevezésével Kínai Tajpej – is ott lehetett Genfben, a szervezet éves közgyűlésén. Vajon arról van szó, hogy Tajvannak szüksége van a nemzetközi közösség tapasztalataira és segítségére, hogy saját egészségügyi hálózatát még hatékonyabbá tegye? Tajvanon kiemelten kezelik az egészségügyet, céljuk a dohánymentes ország megvalósítása – elég jól haladnak vele –, voltaképp semmi szükségük nincs arra, hogy a külvilág segítsen rajtuk. Arra azonban igen, hogy elismerjék őket, a mindenki számára fontos egészségügy pedig kiváló ugródeszka lehet. Az egészségügyi minisztériumban kiderül, a következő cél az UNESCO- és az UNICEF-tagság lehet. Mindkét szervezet távol áll a politikától, egyik a kulturális-oktatási-nevelési kérdésekkel foglalkozik, a másik a gyermekjogok védelmére jött létre. Esetenként azonban politikai eszközként is használható, minthogy tagjai csak államok lehetnek vagy legalábbis nemzetközileg elismert entitások.
Hasonlóképp lehet értelmezni, hogy néhány hónap múlva Tajvanon rendezik meg a siketek nemzetközi olimpiáját. Ez a sportesemény Tajpej számára nagyon fontos, ki van plakátolva az egész város. A cél – a siket sportolók fogadása mellett – természetesen az, hogy Tajpej otthont adhasson egy nemzetközi eseménynek. A hivatalos anyagokon egy szó sincs arról, hogy ez a sportesemény Tajvan földjén van, aki nem ismeri az aktuálpolitikát vagy a térképet, nem is tudja, milyen különleges városban rendezik meg a siketek olimpiáját. Mindössze egyetlen, nagyon apró betűs, diszkrét felirat tájékoztatja az olvasókat, hogy a sporteseménnyel kapcsolatos szóróanyagok kiadásáért Tajpej olimpiai bizottsága felelős, azaz Tajpej, Kínai Köztársaság.
Ma Jing-csou elnök egy éve alatt hatalmasat változott a világ a szoros két oldalán. Csen Suj-pien (Chen Shuibian) nyolc éve alatt szinte hidegháborús állapotok uralkodtak, másról sem szólt a kétoldalú viszony, mint az „egy Kína-elvről”, a meglebegtetett függetlenségről, az esetleges háborúról. Rakétákat irányoztak Tajvan felé a kínai partokon, amelyek épp elég látványos fenyegetést jelentettek ahhoz, hogy komolyan vegye mindenki, és csak a legszükségesebb tárgyalásokat folytassa a „renegát tartománnyal”. Egy évvel ezelőtt azonban Csen Suj-pien Demokratikus Haladó Pártja vereséget szenvedett, és az egykori polgári demokrata kínai mozgalom, a Kuomintang visszatért a hatalomba. Tajvan Ma Jing-csou elnök irányításával az elszigetelődés helyett az óvatos, majd egyre bátrabb együttműködést választotta. Tajvan elnöke úgy érezte, közelebb kell lépnie Kínához azért, hogy közösen könnyebben átvészeljék a válságot. Tajvan ipara 70 százalékban exportra termel, első számú vásárlója pedig épp Kína, így gazdasági szempontból a szomszédos gigásszal összefonódott a sorsuk. A politikai kérdések azonban minden alkalommal jelen vannak a kétoldalú tárgyalások során, legyen szó akár turizmusról vagy a high-tech iparágról.
Ma Jing-csou természetesen optimista, de mi más is lehetne. Nemzetközi sajtótájékoztatóján leszögezte, Tajvan „diplomáciai kiegyezést” ajánl Kínának, és a békés viszonyokat a gazdasági kérdések megoldása hozhatja el, politikával egyszerűen nem szabad foglalkozni. Az angolul tökéletesen beszélő, igazi amerikai politikusként viselkedő Ma azért megemlíti, Tajvan státusa egyáltalán nem kérdéses, azt már a japán megszállás 1945-ös befejezésekor eldöntötték: Tajvan a Kínai Köztársaság, amely visszaszorult a kicsiny szigetre, de továbbra is magáénak érzi azt a hatalmas országot, amelyet most a kommunisták uralnak, sőt Mongóliát is, sokszor Külső-Mongóliaként emlegetve (utalva a Kínához tartozó Belső-Mongóliára). A kommunista párt tagjai pedig változnak, véli Ma és számos munkatársa, a Kuomintang központi eszméje is ez. „Pragmatikusabbak lettek, bár még mindig vannak komoly nézeteltérések” – mondta Ma, hitet téve amellett, hogy Tajvan geopolitikai helyzeténél fogva Ázsia szíve lehet, s ezen dolgozik.